Bevallom, nem tudom, honnan ered a József Attila Színházra évtizedek óta használt „vidéki” jelző, sőt „a legvidékibb színház Budapesten” meghatározás, de megszabadítva minden esetlegesen belegondolt dehonesztáló árnyalattól, a jelentést egy vidéki színház feladata és repertoárja felől megközelítve pontosan leírja azt, amit a műsorra nézve látunk. Mivel vidéken egy színház van – igen, vannak ott szép számban remek bábszínházak is, de most azokat a speciális korosztályi kötöttségek miatt hagyjuk figyelmen kívül –, annak széles nézői korosztályok sokféle igényét kell kiszolgálnia. Ezt a József Attila Színház teljesíti.

Játszik gyerekeknek, vannak kifejezetten felsősöknek és középiskolásoknak szóló előadásaik – a Partvonal Műhelyt befogadva –, műsorra tűznek klasszikust (kortársat már kevésbé), ismert címeket, zenés produkciót, és fogadnak vendégeket, például határon túli magyar színházakat. A törzsrepertoár jórészt vizuálisan megnyerően, egyebeket tekintve korrekt színvonalon bemutatott, könnyen felejthető könnyedségekből áll, mintha a színház kizárólag a gondűző, felhőtlen kikapcsolódás helyszíne lenne.

Fekete Réka Thália a Sörgyári capriccióban. Fotó: Tóth Anett/József Attila Színház

Éltetik a hagyományokat. Az előcsarnok oszlopai mintha hirdetőoszlopok lennének, rajtuk régi és még régebbi előadások plakátjai. Az emeleti büfé korlátjainak fémjéből egykori társulati tagok aláírásai rajzolódnak ki. A legendákat nem felejtik. Ez elismerésre méltó.

A pre-Nemcsák- és a Nemcsák-éra maximum annyiban különbözik, hogy annak a fajta kísérletezésnek, amit valaha egy-egy ritka és rövid szériát futó Zsótér-meghívás jelentett, már nyoma sincs többé. A társulat alig változott. Az igazgatás elejét jellemző Turay-vendégjátékok mára gyakorlatilag elmaradtak. A családi és beavató színházi előadások a korosztályt tekintve újdonságot jelentenek.

A 2016/2017-es évad nagyszínpadi bemutatóihoz egységes arculatú, egygesztusú fotóval operáló kreatív anyagok készültek, amelyeken az adott darabok központi motívuma látható hűvösen fehér háttér előtt. A képek pontosak, de az illusztratív, első körös ötleten – a Sörgyári capriccióhoz egy korsó sör, a Veszek egy éjszakáthoz egymás tetejére rakott aranyszín pénzérmék, Az üvegcipőhöz egy üvegcipő stb. – nem lépnek túl. A gyerekelőadásokról retró hangulatú rajzokkal igyekeznek meggyőzni a jegyvásárlókat, az örökölt repertoár előadásfotóval fut. Látható az igyekezet sok-sok területen, összességében azonban nincs markáns arca a József Attila Színháznak. Hogy ebből adódnak-e a nézőtéri foghíjak, vagy valami egészen másból, nem tudom, az viszont egészen feltűnő, hogy táblás házak helyett gyakran fogadott akár több sornyi üres szék. Persze lehet, hogy a gyengén eladott alkalmak mindig az általam választott napokra estek.

Az életkorilag lefelé bővített repertoárból három beavató színházi előadás, a Rómeó és Júlia, az Oidipusz-nyomozás és a Bánk bán az esküdtszék előtt. Bajban vagyok velük, mert bár nyomokban Rusztot (Ruszt Józsefet) tartalmaznak, nem avatnak be az égvilágon semmibe, színházpedagógiailag teljességgel értelmezhetetlenek, ugyanis Quintus Konrád, akihez egyébként ez a kezdeményezés köthető, és aki amolyan játékmester-moderátorként jelen is van az egyes előadásokon, a középiskolás nézőt nem hívja partnerül. Nem kérdőjelezem meg a jó szándékot, de a tényleges beavatás elmarad: sem a színházcsinálásról nem tudunk meg többet, mint amit előtte tudtunk vagy sejtettünk, sem az egyes drámai alapanyagok felvetette problémákat nem járjuk körbe. A valódi kíváncsiság hiányzik a néző iránt. Az old schoolnál is oldabb hozzáállás, ahogyan Quintus coolkodva igyekszik a fiatalok nyelvén kommunikálni, de felülről beszél minden helyzetben, kérdései nem nyitnak, az azokra adott válaszok is udvariasságiak. Iskolai helyzetet reprodukálnak ezek az előadások, a végeredmény pedig rosszul szcenírozott rossz magyaróra, hazavihető A4-es méretű lappal, amelyet sűrűn teleírnak ellenőrző kérdésekkel. Hiába szakítja meg időnként a cselekményt Quintus, nem problémát vet fel, hanem arra kíváncsi, mit láttunk, s teszi mindezt a teljesen értelmetlen részletekre rákérdező röpdolgozatok szintjén. Nincs analízis, netán mélyebb, tágabb, színházon túlibb, életszerűbb hozzáállás. Nemhogy az nincs átgondolva, mi a cél, de az sem, hogy a minden alkalommal pástszerűen használt játéktér mennyire szűkíti a lehetőségeket. És teljesen mindegy, hogy az előcsarnokban zajlik-e a játék, hogy fiatal színészeket látunk-e, hogy dobálnunk kell-e műbabért, annyi történik, hogy két tanórányi idő alatt kipipálódott egy kötelező.

A Mici néni két életét 2011-ben láttam. Azóta egy nagyobb szereplőváltozás történt – Balla Eszter helyett Kovalik Ágnes és Krassy Renáta játsszák a fiatal feleséget, Bokor Katit Zöld Csaba oldalán –, de ezzel az 1962-es filmből színpadra írt, korabeli slágerekkel megtűzdelt anyag élvezeti értéke nem változott. Esztergályos Cecília, Bodrogi Gyula, Galambos Erzsi, Vándor Éva a helyükön vannak, stílusérzékük biztos, játékkedvük lankadatlan, önreflexiónak nincsenek híján, ami menti a hosszúra nyúló, negédesbe hajló nosztalgiadarabot.

Nagyjából ugyanennyi ideje fut a stúdióban a Shirley Valentine, és nagyjából ugyanennyi éve láttam azt a produkciót is. Bravúrt igénylő darab: a csupa csacsogásnak és fecsegésnek mélységet kell adni. Vándor Éva ezt pontosan megcsinálja. Mindent és mindenkit eljátszik a monodrámában. Természetesen, színesen, nagy rutinnal, de egyetlen pillanatig sem rutinból. Derű és élni akarás van a történetben és az előadásban, ami után az ember minden életkorában azt érzi, egyszer benne, magában is helyükre kerülnek a dolgok.

A Budapesti Kamaraszínházból került át a Sóska, sültkrumpli, Egressy Zoltán öltözői darabja, amely szintén organikusan simul a József Attila Színház műsorába. A bíró és asszisztensei – Nemcsák Károly, Bozsó Péter és Karácsonyi Zoltán – azóta jó sok meccset levezettek, ez óhatatlanul látszik a vonásokon. És a ráncok ezúttal jót tesznek a történetnek, a valamikori felszabadult nézői nevetés, a helyenkénti kiröhögés mostanra megértő mosollyá szelídült.

A 2016/2017-es évadban készült a Sörgyári capriccio, amelyről a lap online verziójába írtam kritikát, az önidézet talán bocsánatos bűn: „Szó se róla, van líraiság a színpadon, de a díszlet és a jelmezek mintha egy egészen más, a monarchiát felsőbb társadalmi osztályból sirató történethez készültek volna, nem Hrabal csevegéssel, anekdotázó hajlammal kiszínezett, szürke, sörgyár környéki hétköznapjaihoz. Ez a túláradás, ez a vérbőség nincs benne a Hargitai Iván rendezte előadásban. És a mesék képtelenségekben kulminálódó, groteszk és szürreális világa sem […].”

Zöld Csaba a La Mancha lovagjában. Fotó: Tóth Anett/József Attila Színház

A Veszek egy éjszakát egy Kollár Béla-komédia Fényes- és Eisemann-dalokkal dúsítva. Nem nagyon ismert, nem nagyon játszott darab, még az is kérdés, hogy nem álnéven alkotó szerző művéről van-e szó. Az 1937-es ősbemutatóról – akkor még Egymillió pengő címmel futott – a Wikipedia szerint ezt írta a Szabolcsi Hírlap: „Fényes uj csillag tünt fel a színpadi irodalom egén: Kollár Béla, akinek egymillió pengő cimü elmés komédiája szenzációs sikert aratott a Belvárosi Színházban. Eleven, ötletes munka, tele meglepő fordulatokkal, színnel, hangulattal. Csupa szív, könny és humor. Az egyik pillanatban mélységesen meghatódunk, a másikban meg hahotázva nevetünk.” Készséggel elhiszem a sikert és az eleven ötletességet, de ma már inkább azt mondanám, jellegét tekintve a harmincas évek fekete-fehér filmvígjátékainak forgatókönyveit követi a dramaturgia. Egy kanavász, amelyet igazi egyéniségek képesek élettel megtölteni. Üdítőek a jelmezek ebben az előadásban is (Tordai Hajnal szaktudása), de Mira János hatalmas fehér díszletét nézve elfárad a szem. Galambos Erzsi kivételével a holdvilágnál is sápadtabb karaktereket játszó színészektől és a lagymatagon csordogálást erőltetett fordulataival sem sodróbbá tevő cselekménytől pedig elbágyad az agy.

Nem kétlem, hogy a társulat minuciózusan elemezte végig Huszti Péter rendezővel Az üvegcipőt. A sok elemzéstől viszont a színpadon elvesztek a verbális sziporkák. Ráadásul ezt a darabot nehéz úgy eljátszani, hogy nincs Szabó Irma a társulatban. Fekete Réka Thália dekoratív színésznő, kacagása gyöngyöző – ezt a Sörgyári capriccio Maryškájaként is megállapíthatja a néző –, de a lebegő álomszerűség, a könnyedség hiányzik belőle – ettől volt sokkal hihetőbb a Veszek egy éjszakátban –, az a természetes báj, ami a legrongyosabb pesti muskátli hiteles eljátszásához szükséges, egyszerűen nincs meg benne. Erőlködés, szenvelgés van őszinte szenvedés helyett. Fekete Réka Thália Szabó Irmája nem tündércseléd. Vagy ha ebből, továbbá a szerep és a színésznő kora közötti különbségből építkezne a rendező, még akár egy érdekes olvasat lehetősége is felmerülne. (Egyébként komoly hiány mutatkozik a társulatban képességes hamvas naivából és fiatal hősből. Harmincas férfiakból vannak életszerűen mindenfélék, aztán megint lyuk. Az erejük és nőiességük teljében levő színésznők névsora is hiányos.) Pláne egy olyan legszebb pilótával, mint Nemcsák Károly. De a lebonyolításon túl nincs ambíció. Lefúrt lábbal mondja a mondatokat még Létay Dóra is, akinek Adéljáról elképzelhetetlen, hogy bárkit, egyáltalán, a kamrakulcson kívül bármit komolyan akarjon. A lakodalomban természetesen a színen van mindenki a társulatból. Emlékezetes megmozdulás nélkül. Ami pozitívum, az megint csak a látvány. Nem különösebben invenciózus, de ízléses és nem papundekli (a tervezők ezúttal is Horesnyi Balázs és Tordai Hajnal párosa).

A La Mancha lovagja nem az a kifejezetten izmos, jól kidolgozott szüzsé, viszont slágerzene. Ha van hozzá egy hiteles, karizmatikus címszereplő, és van hozzá a sok kicsi, hurkapálcára ragasztott papírbáb bonyolultságú szerepet komolyan vevő, vagy a rendező által vezetett, vagy önállóan és erőteljesen gondolkodó társulat, még ebből a semmiségből is csak lehet valami. Nos, címszereplőnk van, Zöld Csaba személyében, aki elég töprengő-marcangoló, továbbá fess ahhoz, hogy neki Kálloy Molnár Péter megfelelő ellenpont legyen. A társulat meg a staffázs hiányzik. Csík György tervezte a látványt. A jelmezeket nézve 2017-ben járunk, a díszlet pedig olyan, mintha egy polgárháború sújtotta ország elnyomó hatalmának birtokosai egy félkész házban rendeztek volna be egy börtönt. A központi vizuális elem egy hatalmas ventilátor, és mint ahogy az asztalra kitett pisztolytól várjuk, hogy elsüljön, ettől is azt várjuk, hogy csak kezdenek vele valamit, ha már ekkora. De semmi nem történik vele. Ugyanúgy nem, ahogyan a karakterekkel sem. Nagy Viktor rendezéséből szerencsére hiányzik a didaxis, ám arccal bíró figurák és viszonyok sincsenek.

A József Attila Színházat vállaltan nem művészszínházi ambíció működteti, a fókusz a szórakoztatáson van – és ez nem minősítő, hanem leíró jelző. Teszik ezt a nagyszabástól mentesen, az alapvetően prózai vígjátékokat sok esetben innen-onnan kölcsönzött dalokkal dúsítva. Ha mégis előkerülnek „súlyosabb” témák – egyébként nem nagyon, talán a 2015-ös Alku sorolható ide –, azok a stúdiótérben láthatók, jóval alacsonyabb előadásszámban. Elnézést, helyesbítek. A legkeményebb, a legbevállalósabb a kérdésfeltevéseket és a reflexivitást illetően a La Mancha lovagja. Angyalföldön ugyanis nincs szó arról a világról, amelyben élünk, nem tekintenek ki a színházon kívülre. Ez a színház egy más kornak a foglaltja.

Facebook Comments