A musical magyarországi bemutatójának útját a színházak műsortervezési rendjének ismeretében követhetjük végig. Formális cenzúra nem működött, de az állami és tanácsi fenntartásban működő színházak (és gyakorlatilag csak ilyenek voltak) évados műsortervüket csak a mindenkori kulturális minisztérium jóváhagyása után realizálhatták. A színházak által tervezett és engedélyezésre benyújtott darabok közül egyiket-másikat elsősorban politikai megfontolások alapján utasították el, ami mögött a pártközpont intenció voltak felfedezhetők.

„Itt nyüzsög az egész belügy… nagyon izgatottak – somolygott mandarin-arcával Komlós János a Hegedűs a háztetőn főpróbája előtt a dohányzóban. Pánik a főpróbán. Pánik az engedélyezés körül. Hivatalnokok pánikja és a főpróbahiénáké. Utóbbiak bejutni szerettek volna a nézőtérre, előbbiek kijutni a musical főpróbájáról.
Mitől féltek a hivatalnokok? Attól talán, hogy Auschwitzot járt nyugdíjasok a zenés darab hatására föltépik a székeiket, s cséphadaróvá átalakítva kitódulnak a Nagymező utcára?
Néhány előadás után betiltották a darabot. Szabatosabban: lekerült a műsorról. Nem tudni pontosan, mikor. Képtelenség dokumentálni az adminisztratív beavatkozást, ezen időszak tiltásai írásos belég nélkül történtek.
Egy szakszervezeti munkásakadémián ez idő tájt előadást kellett tartanom a »mai magyar színházról«. Javasoltam: inkább beszélgessünk. Válaszolok bármely kérdésre. Máris magasban egy kéz:
– Azt mondja meg az elvtárs, miért tiltották be a Hegedűs a háztetőn-t?
– Szívesen megmondom, ha megmondja, miért mutatták be!”[1]

Tudom, hogy ez magas felütés. Jólesik visszatekinteni erre a stílusra. Arra, ahogy a nagy tudású kritikus fabulál. Ahogy mondatait személyes emlékeivel hitelesíti. Abban nem kételkedhetünk, hogy ott volt a premieren, a színesen megformált leírásban már annál inkább. Annyira azonban nem vehetjük komolyan, hogy alapos szövegelemzésnek vessük alá. Molnár Gál Péter 1990 januárjában a Kritika című folyóirat hasábjain – a kaposvári előadás apropóján – visszamenőlegesen beszámolót és kritikát közölt egy tizenhét évvel korábbi bemutatóról, sőt a darab történetével kapcsolatban is csemegéz, ezért állításait és meglátásait többször megidézzük majd. A kérdés, amelyet körüljárni szeretnénk leginkább az, hogy milyen út vezetett az 1973. február 9-i bemutatóig, és mi lehetett a betiltás oka.

Az amerikai musical irodalmi alapanyaga magyar nyelvterületen elsősorban mint Tóbiás a tejesember ismert. A szerző Sólem Áléchem zsidó vallású, jiddis nyelven alkotó orosz író, aki 1905 után emigrált, életének utolsó évtizedét nagyrészt külföldön töltötte. Sikeres szerző lett Amerikában is, úgy emlegették mint a „zsidó Mark Twain”-t. Néhány írása a két világháború között magyarul is megjelent, de az 1894 és 1904 között jiddis nyelven írt, és élete végén befejezett novellafüzére a tejesemberről először csak 1948-ban. A Társadalmi Szemlében akkor azt emelik ki, hogy a szerző „a társadalmi problémák szemszögén látja a világot, bemutatja, hogy az osztályharcok a gettón belül, sőt az egyes családon belül is érvényesülnek”.[2] Az 1958-ban kiadott új fordításhoz (Brodszky Erzsébet munkája) már nem fűztek ilyen osztályharcos magyarázatokat, inkább a kisemberek mindenkori nyomorúságát, kiszolgáltatottságát és életerejét vélték felfedezni a műben. A könyv mindenesetre a közös szovjet–magyar irodalmi program keretében jelent meg, a fordítás maga is az orosz nyelvű kiadást vette alapul.

A tejesember története egy lineárisan építkező, többlépcsős, drámai végkifejletű színpadi mű lehetőségét hordozza már önmagában is, amire még ráerősít a szereplők és az író sorsközössége: az a tény, hogy az 1905-ös forradalmat követő pogromok fenyegetése elől menekülniük kellett. Az átdolgozó, Joseph Stein jó érzékkel fedezte fel ezt, hasonlóképpen erős hatást keltett a chagalli festői/képi szimbólum, a hegedűs szerepeltetése, a népi ihletésű zene, Jerry Bock zeneszerző munkája, valamint a szöveg humora. Ezzel látszólag együtt volt minden a bemutatóhoz, de Jerry Bock visszaemlékezése szerint ez még Amerikában sem volt olyan egyszerű. Másfél év alatt elkészült a darab, de utána három évig nem sikerült bemutatni. „Nyilván azt gondolták, hogy ez csak egy szűk kört érdekelhet” –  nyilatkozta 1985 júniusában a Magyar Rádióban.[3]

Az ősbemutatóra (rendező-koreográfus: Jerome Robbins) 1964. szeptember 22-én került sor a Broadwayn, és a siker minden korábbit felülmúlt: 1972 februárjáig 3242 előadásra váltottak jegyet. A darab néhány év alatt meghódította az egész világot. Az első európai premier Amszterdamban volt 1966-ban, 1967-ben kezdték játszani Londonban, ahol szintén csúcsot döntött. Ugyanabban az évben Tokióban, Sidney-ben is műsorra tűzték. 1968-ban eljutott Nyugat-Németországba, Hamburgba is. A szocialista országok ekkor egységesen tartózkodtak a mű bemutatásától. Ebben bizonyára szerepet játszott az 1967 nyarán lezajlott hatnapos háború, amelynek következtében Izrael komoly területekre tett szert. A szovjet tömb országai az arab országok mellé álltak, Izraelt elítélték, többségük a diplomáciai kapcsolatot is megszakította vele. Ez a körülmény önmagában persze nem indokolja az elutasítást.

Bessenyei Ferenc és Benkóczy Zoltán

A változást a kelet-berlini bemutató hozta meg. 1969 nyarán a nagy tekintélyű német színházi szakember, a Komische Oper intendánsa és rendezője Budapesten járt a Nemzetközi Színházi Intézet kongresszusán, ekkor nyilatkozott a Népszava újságírójának: „Ha nem volna tény, el sem hinném: színpadra állítom a világsikert aratott musicalt, a Hegedűs a háztetőn címűt, amely New Yorkban immár negyedik éve fut a Broadway-n. Hamburgban, Londonban, Bécsben is rekordsiker.”[4] Vámos László, a magyarországi bemutató majdani rendezője ekkor éppen a West Side Story (elő)bemutatójára készült a Budai Parkszínpadon, de a hír hallatán nyilván megfogalmazódott benne is a szándék a budapesti játszást illetően. A berlini bemutatóra másfél évvel később került sor, és ez az időszak egyáltalán nem volt izgalommentes. A szovjet követség beavatkozásáról szól a fáma, a bemutató érdekében kötött – elsősorban a szöveget érintő – kompromisszumokról. A lényeg azonban az, hogy 1971. január 23-án a Hegedűs áttörte a berlini falat. Erről M.G. P. már idézett cikkében így ír: „1970-ben (így!) Berlinben láthattam. A Komische Operben Walter Felsenstein egyik legutolsó rendezéseként alig játszották, ugyanis Kelet-Berlinben ugyancsak betiltották, de hogy a közönség is kielégüljön, és az ideológiai éberség se maradjon éhen, havonta egyetlen alkalommal mégis adták. Képzelhető a jegyekért vívott gyilkos harc. Betiltók igénybe vettek minden összeköttetést, hogy bejuthassanak az ideológiai dugáru előadásához. Felsenstein előadása szép volt, méltóságteljes és unalmas. […] Egy filoszemita színházi koncert.”[5] A darab sorsa betiltás lett, derül ki írásából, de ezt azért ne vegyük szó szerint. A műsorrendben való korlátozását hamarosan feloldották, és az előadás 1989-ig folyamatosan műsoron maradt, összesen 506 előadást jegyzett fel a német színháztörténet. M. G. P.-nek a berlini előadás 1990-ből visszatekintve nem nagyon tetszett, bár 1974-ben még így emlegette: remekbe készült rendezés volt a belső szabadságról és a közösséghez tartozásról.[6] 1976-ban pedig úgy emlékezett meg róla, hogy „a Hegedűs a háztetőn magasan a mű értékei fölé emelkedő, kivételes szépségekben ragyogó színrevitel”.[7] A rendező születésének 100. évfordulóján, 2001-ben azt is elárulta, hogy mi a legfőbb baja az előadással: „Felsenstein az üzleti darabból valóságos zsidó misét csinált.”[8] Tehát a téma kibontásának módja, ahogy valószínűleg ez okozta a legtöbb gondot a magyar bemutató idején is.

A berlini bemutató után sorra nyíltak meg a kapuk a keleti tömb többi országában is. A precedens-logika ez esetben is működésbe lépett. (Ennek szép példáit láthatjuk az akkori magyarországi műsorengedélyezési rendszerben. A budapesti premier után a vidéki színházak jó eséllyel tervezték bemutatásra az immár legálisan létező darabokat. Persze csak akkor, ha az előadás nem került játszási korlátozás alá, vagy nem tűnt el villámgyorsan a repertoárból. Az 1973-as bemutatók közül előbbire a Képzelt riport, utóbbira a Hegedűs jó példa.) Berlin és Prága után tehát Budapest következett. Lássuk előbb, hogy hova és milyen körülmények között érkezett.

A hatvanas évek elején rövid ideig működő Petőfi Színház megszűnése után a Fővárosi Operettszínház lett a zenés műfaj kizárólagos gazdája a fővárosban. Ezért rá hárult a feladat, hogy az operetthagyomány ápolása mellett teret adjon a világszerte egyre nagyobb népszerűségnek örvendő musical műfajának. 1966-ban (tíz évvel az ősbemutató után) mutatta be a színház a My Fair Lady-t, az új műfaj legkonszolidáltabb mesterdarabját. Hasonlóan látványos és kevéssé kényes bemutató következett 1968-ban, a Hello Dolly, négy évvel az amerikai premier után. 1969-ben, tizenkét éves késéssel, megérkezett a West Side Story, amely zenéje révén már nagyobb kihívás volt. A Shakespeare drámáját mai környezetbe helyező feldolgozás akkor jelent meg a magyar színpadon, amikor a rendezői értelmezés szabadsága ezt a közelítést még nem tette általánossá.  A társadalmi-politikai szempontból is izgalmas műfajváltás értelmezhető és átélhető volt mindenütt, Magyarországon ezen kívül a kulturális nyitást is megtestesítette. Ugyanakkor nem véletlen, hogy a Budapestre érkező musicalek közül a legfajsúlyosabb West Side Storynak volt a legkisebb előadásszáma a Broadwayn. A felsorolt bemutatók új igényeket gerjesztettek. A magyar közönség különböző csatornákon értesült az új világsikerekről, lemezfelvételekről hallgatták, sokan dúdolták slágereiket, elvárták a személyes találkozást, a hazai premiert. 1971-ben a La Mancha lovagja került színre (1965-ös bemutató), ennek tervezése során már felmerült a Hegedűs a háztetőn műsorra tűzésének lehetősége is. A felsorolt előadások létrejöttében Vámos László érdemei nyilvánvalók, a Hello Dolly, a West Side Story rendezőjeként, illetve az Operettszínház főrendezői posztján sokat tett a színház profiljának korszerűsítéséért.

A Hegedűs a háztetőn a szűrt információáramlás ellenére is széles körben ismert lett. Az eredeti mű első magyarországi nyilvános megjelenése a Magyar Rádió és Televízió révén történt. Az 1967. február 26-án 13 óra 52 perckor kezdődő műsorban a Kossuth Rádió hullámhosszán Zenésjáték bemutató címen Rátonyi Róbert mutatta be a darabot az előadás alapján készült lemezfelvétel segítségével. Az első rádióadást még számtalan követte, gyakran szerkesztették műsorba a musical részleteit, még a későbbi „betiltás” időszakában is. 1970 augusztusában a Magyar Televízió egyik szórakoztató műsorában magyar előadók közreműködésével kaphattak ízelítőt a nézők a darabból. Az egyik kritika szóvá is tette, hogy felesleges volt jelenetként felvenni a részletet, elég lett volna a Hairből (!) megidézett dalhoz hasonlóan koncertszerűen bemutatni.

Az Új Élet című zsidó periodikában 1970. március 1-én jelent meg részletes beszámoló a musicalről és előzményeiről. György Endre cikkében, érthetően, a vallási-nemzetiségi vonatkozásokra érzékeny elsősorban, az eredeti jiddis dalok és zsidó zenei motívumok felhasználását, valamint a lakodalmi jelenet örömtáncát külön kiemeli. A magyarországi bemutató lehetőségét nem veti fel.

Fontos körülmény a darab sorsát illetően az, hogy a hetvenes évek elején elkészült a filmváltozat is. Ennek 1971. november 3-án volt a premierje Amerikában, ekkor és a következő évben világszerte bemutatták. A film híre eljutott hozzánk is, de forgalmazásra nem vették át, megmagyarázhatatlan okokból csak 1986. december 4-től kezdte vetíteni a Filmmúzeum, a Filmarchívum nyilvános mozija.

A musical magyarországi bemutatójának útját a színházak műsortervezési rendjének ismeretében követhetjük végig. Formális cenzúra nem működött, de az állami és tanácsi fenntartásban működő színházak (és gyakorlatilag csak ilyenek voltak) évados műsortervüket csak a mindenkori kulturális minisztérium jóváhagyása után realizálhatták. A színházak által tervezett és engedélyezésre benyújtott darabok közül egyiket-másikat elsősorban politikai megfontolások alapján utasították el, ami mögött a pártközpont intenció voltak felfedezhetők. A problémás esetek többségét a magyar szerzők új darabjai és a kortárs nyugati színpadi művek tették ki. A „nem időszerű”, az „aránytalanul sok helyen játsszák”, a „szerző nem kívánatos” típusú indoklások nem kaptak nyilvánosságot, ahogy a színház sem talált fórumot egyet nem értésének kinyilvánítására. A kényes eseteket, a politikai zsargon szerint „tűrt” kategóriába eső bemutatók sorsát különös figyelemmel kísérték egészen a premierig, bár a kész művek cenzori jellegű megtekintését igyekeztek elkerülni.

1964 áprilisában döntött úgy az MSZMP Agitációs és Propaganda Bizottsága (a továbbiakban APB), a legmagasabb szintű párttestület, amely folyamatosan foglalkozott kulturális kérdésekkel is, hogy a színházak műsortervét minden évad előtt megtárgyalja. Ez a gyakorlat a nyolcvanas évek közepéig fennállt.

Bessenyei Ferenc. Fotók: Ikládi László

Az Operettszínház által benyújtott bemutatótervek között a Hegedűs a háztetőn nem szerepel, elutasításának az APB előterjesztésekben, határozatokban[9] nincs nyoma, ami nem azt jelenti, hogy ne próbálkoztak volna vele korábban. Az viszont tény, hogy a darab az 1972/73-as évadtervben jelent meg először. A minisztérium által készített előterjesztést az 1972. július 18-i ülésén tárgyalták. Ebben szerepelt a darab bemutatására vonatkozó szándék, méghozzá a szöveges részben meglehetősen pozitív értékeléssel. Idézzük ide az ominózus passzust: „A prózai és zenés műfajok aránya megfelelő. A zenés művek között sok az új, és nívósnak ígérkező magyar musical (a librettók szerzői sokszor rangos írók – Déry, Maróti, Galambos stb.), a külföldi musicalok közül is többnyire a méltán világhírűek kapnak színpadot (pl. Hegedűs a háztetőn, Carnevál).”

Kitérőnek látszik, de nézzünk egy pillanatra a kort híven jellemző győzelmi jelentés mögé. Sorrendben:

  • Déry Tibor: Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról – bemutatták 1973. március 2-án, 1972 tavaszán a tervben zeneszerző nélkül szerepelt mint „a nyugati hippi életmód kritikája”;
  • Maróti Lajos – ?: A virágok gyermekei – szintén a nyugati hippi életforma kritikáját adó musical; a darab nem készült el, vagy ha igen nem mutatták be; a Miskolci Nemzeti tervezte bemutatni;
  • Galambos Lajos – Lendvay Kamilló: Görög történet (zenés játék a magyarországi görög kolónia életéből) – a darab nem készült el, vagy ha igen nem mutatták be; a Pécsi Nemzeti tervezte bemutatni;
  • B. Merill: Carnevál – világhírű amerikai musical; nem mutatták be, színre állítását a kecskeméti Katona József Színház tervezte.

A külföldi musicaleknél a „például” kitételt az indokolta, hogy a győri Kisfaludy Színház tervezte, hogy színpadra állítja a Zorbát, ami némi csúszással meg is valósult. A Hegedűs bemutatását a Pécsi Nemzeti Színház is tervezte, ez az előadás viszont nem született meg, mert a Minisztérium eltanácsolta. (A félreértéseket kerülendő emlékeztetni kell arra, hogy a tervezett és a megvalósult bemutatók közötti különbséget nem feltétlenül a „tiltás-eltanácsolás” okozta, gyakran a színház sem gondolta komolyan a javasolt darabot, vagy a közben megváltozott körülmények feleslegessé, esetleg lehetetlenné tették számára a premiert.)

Az eddigiekből következik, hogy a Hegedűs a háztetőn bemutatása körül folyó vita, vagy inkább politikai huzavona – ha egyáltalán volt ilyen –, nem jutott el a szélesebb nyilvánossághoz. A bemutató előkészületeiről szóló tudósítások nem szóltak erről, bár üdítő kivételként ide idézhetjük a Néző című havi műsorújságot, amelynek 1973. januári számában Tevje alakítójától, Bessenyei Ferenctől azt kérdezte Győri Illés György: „Mi a véleménye a darab műsorra tűzését megelőző huzavonáról, félelemről, vitáról?” Bessenyei, aki a „humanizmus himnusza”-ként aposztrofálta az előadást, nem cáfolta a kérdés jogosságát, így válaszolt: „Éppen ezt teszi számomra különlegesen izgalmassá ezt a szerepet. Szeretném azokat a kis félelmeket, tartózkodást, jobbra-balra kacsingatást megszüntetni, úgy játszani, hogy mindenféle belemagyarázás lehetetlen legyen.”

A félelem az ismeretlentől jó definíció erre az esetre. Talán nem egészen úgy, ahogy azt M. G. P. karikírozta felütésként idézett szövegében. A félelem sohasem ok, hanem okozat: ha a hatalom tabuként kezel egy kérdést, akkor a kényszerű elhallgatást veszélyeztető minden megnyilvánulás félelmet kelt képviselőiben. Felesleges ennek a tabusításnak az összetevőit itt felsorolni, de annyit megállapíthatunk, hogy a XX. század első felének a zsidótörvényekkel kezdődő és a holokauszttal végződő magyar tragédiáját nem jól ítélte meg, sem az őszinte szembenézést, sem a szükséges gyászmunkát nem bátorította a kádári politika.

1973. február 9-én megtörtént az, ami várható/remélhető volt: az Operettszínház előadásában a darab – a hozzáadott érték elsősorban Vámos László rendezése és Bessenyei Ferenc szerepformálása – átütő siker. A közönség egyértelműen, a kritika majdnem száz százalékosan visszaigazolja ezt. Arról, hogy a nézőkben milyen gondolatokat ébresztett, kár találgatni, arról azonban, hogy a kritika hogyan viszonyult az előadáshoz, könnyű megbizonyosodni, csak el kell olvasni a korabeli reflexiókat. A visszhang túlságosan is megfelel a tabusítás gyakorlatának. Az előadás alapján senkiben sem vetődik fel bármiféle újragondolás kényszere, vagy akár csak lehetősége. A színházi látcső megfordult a nézők kezében is, a zsidó történet istenestől, esküvőstől, pogromostól távoli, romantikus, egyetemes lett, mindenkié, aki tiszteli a hagyományt, fél elveszteni a gyerekeit, a szülőföldjét, az identitását.

A fogadtatást illetően, úgy tűnik, elválnak az utak. Aki kerülni akarja a tematikát, az esztétizál, pozitív kritikával védi a darabot és az előadást. Akinek a művészi minőséggel kapcsolatos problémái vannak, az hallgat. A politika pedig megkönnyebbül ettől, nincs ok semmilyen beavatkozásra. Nyilván nem kell túlbecsülni, de tény, hogy 1973 februárjában, amikor M. G. P. mellett Koltai Tamás és Havas Ervin írják a színházi kritikákat a Népszabadságban, akkor az utóbbi írt a Hegedűsről. Abban a fekvésben, amiről szóltunk: „Bár Sólem Aléchem elbeszélése, s a nyomán készült film a musicalváltozatnál teljesebben ábrázolja a korabeli galíciai zsidóság életformáját, a kistermelői létfeltételeket, melyek miben sem különböztek az ukrán parasztokétól, e színpadi feldolgozás is utal arra a kölcsönös együttérzésre, szolidaritásra, amely az osztálysorsokat összekötötte.”[10] A többi a közreműködők dicsérete.

A megkönnyebbülés hangján szólt a kultúrpolitika is. 1973. június 26-án, néhány hónappal a bemutató után az APB előterjesztésben a minisztériumi értékelés így szólt: „A Fővárosi Operettszínház művészi vezetése az új főrendező kinevezésével megerősödött. A színház mutatta be az évad egyik kiemelkedő sikerét, a »Hegedűs a háztetőn« c. musicalt és ezzel tovább lépett a mai, modern ’zenés színház’ felé vezető úton.” Ugyanitt azonban olvasható egy tág értelmezési teret adó bekezdés a megvalósítás folyamatáról, ez viszont a minisztérium és a fenntartók dicséretét zengi. Mivel egy bekezdésben foglalja össze a problematikus bemutatók kapcsán végzett eredményes munkát, hosszabban és szöveghűen idézzük: „Az állami – helyi vezetés és a színházak alkotó együttműködése, a menetközbeni ellenőrzés problematikus mű esetében eredményesnek bizonyult. Nemeskürty-Örkény: A holtak hallgatása c. dokumentumdrámája többszöri megvitatás és átdolgozás után nyerte el végleges formáját. Déry Tibor »Képzelt riport«-ja első változatának többértelműségét ugyancsak a közös munka oldotta fel. A »Hegedűs a háztetőn« c. musical bemutatójának gondos előkészítését nemcsak a művet körülvevő közvélemény érzékenysége és ellentmondásossága indokolta, hanem a bemutatás művészi feltételeit, lehetőségeit is meg kellett vizsgálni.”

Ezek a mondatok a hivatal mélyebb, alkotói beavatkozására utalnak, bár a folyamatos figyelemmel kísérés túlfontoskodó megfogalmazását is jelenthetik. De mindenképp azt sugallják, hogy a minisztérium garanciát vállal és jelent a kényesebb ügyek kezelésében.

(A tanulmány második, befejező részét következő számunkban közöljük.)

[1] M. G. P.: Hegedűs a háztetőn, Kritika, 1990/1.
[2] N. Gy.: Tóbiás a tejesember, Társadalmi Szemle, 1948/2.
[3] Gondolatjel, 1985. június 2.
[4] Népszava, 1969. június 19.
[5] Kritika, 1990/1.
[6] Népszabadság, 1974. december 1.
[7] Színház, 1976/4.
[8] Népszabadság, 2001. május 28.
[9] Az APB előterjesztésekből, határozatokból idézett szövegek forrása a továbbiakban: http://193.224.149.8/apex/f?p=100:8:17338649949507::NO::P8_NODE_ID,P8_OBJEKTUM_ID:ALLAG_1
[10] Népszabadság, 1973. március 6.

Facebook Comments