Van ugye az x, y tengely, amelyen elhelyezhetjük a bulvár-, a művész-, az alternatív-, és a többi színházi műfajt, ugyanakkor van egy z tengely is, ami ezek szakmai színvonalát mutatja meg, tehát ahogy egy bulvárt meg lehet csinálni gyenge szakmai színvonalon, úgy egy művészszínházi előadást is.

December 11-én a Katona József Színház előcsarnokában Molnár Piroska, Litkai Gergely és Orlai Tibor beszélgetett a kommersz és a bulvár fogalmairól, a szórakoztató színházról. A beszélgetést Veiszer Alinda vezette.

Veiszer Alinda: A mai témánk: Kommersz-e a bulvár? A kérdés ugyan azt sugallja, tudjuk, mi a bulvárszínház, azonban még azt sem tudjuk, hogy ez minőségi, gazdasági vagy dramaturgiai kategória-e – úgyhogy innen kell indítanunk. Tehát mit jelent az, hogy kommersz és bulvár? Szitokszavak-e ezek? Használnátok, használjátok-e a színházatokra, amiben játszotok vagy amit fenntartotok?

Molnár Piroska: A bulvár és a kommersz két különböző dolog. A jó bulvárszínházra igenis szükség van, hiszen a közönség egy rétege nincs oda a komolyabb műfajért, nemcsak a színházban, de más művészeti ágakban sem. Én például rengeteg musicalt sorolnék a kommerszbe, szemben Feydeau-, vagy Camoletti darabokkal, amelyek jó bulvárok. Sőt, ha úgy vesszük: Molnár Ferenc is minőségi bulvár, mert nem feszeget olyan komoly témákat, amelyek túlmutatnának ezen a műfajon.

Veiszer Alinda: Mitől bulvár a bulvár? A témáitól tehát?

Fotók: Éder Vera

Molnár Piroska: Attól, hogy a könnyebb végénél fogja meg a dolgokat. De nem a kommersz végénél. Így egy színész számára bulvár darabban játszani azt jelenti, rettenetesen oda kell figyelni a ritmusra. Már azon nagyon sok múlik, milyen ritmusban beszél a színész, hiszen ott nincsenek hosszú, elmélyült pillanatok. Vagy aranyat tud érni a késleltetett ritmus, ami kiemel egy szót, amire azonnal felnevet és jön velünk a közönség, akik azonnal meg kell, hogy értsék, nemcsak szövegszinten, hanem egészében, hogy abban a pillanatban mit akarok mondani.

Veiszer Alinda: A bulvár kizárja a mélyebb gondolatokat, vagy az elmélyült téma-megfogást?

Molnár Piroska: Ha nem is kizárja, de ebben a műfajban feltétlenül ritkább az ilyesmi.

Veiszer Alinda: Létezik olyan bulvár darab, ami olyan témát feszeget, amellyel akár nem bulvár darabban is foglalkoznak?

Molnár Piroska: Az már nem bulvár. Hiszen éppen attól az, hogy nem feszeget komoly dolgokat. Ez természetesen nem tévesztendő össze a vígjátékkal: egy Molière vagy egy Shakespeare-vígjáték nem bulvár.

Veiszer Alinda: Tibor, szerinted mitől bulvár a bulvár?

Orlai Tibor: Valóban van egy zavar a közönség egy részében, ahogy Piroska mondja: sokan a vígjátékot is bulvárnak gondolják. A bulvár afféle szitokszó is. De egzakt módon nem lehet meghatározni, mi bulvár, mi nem. Annak ellenére, hogy sok esetben nyilvánvalóan elválik a rétegszínház és a széles közönségnek szóló színház, úgy gondolom, vannak olyan bulvárdarabok is, amelynek témái művészszínházi témák is lehetnek. A kérdés, ami inkább eldönti a műfajt: megy-e az adott munka a téma mélyére, vagy csak a felületét érinti.

Veiszer Alinda: Ez máris egy nézeteltérés köztetek.

Molnár Piroska: Szerintem nem. Jól fogalmaztál Tibor: a bulvár nem ás a téma mélyére.

Veiszer Alinda: Tibor, mondasz olyan előadást a repertoárotokból, amiről ezt gondolod, hogy egy komoly témát karcol?

Orlai Tibor: Több ilyen is van, például a Száll a kakukk fészkére.

Veiszer Alinda: Jó, valami már körvonalazódik. Gergő?

Litkai Gergely: Jogász vagyok, nagyon szeretem a definíciókat. Jellegadó ismérveket lehet mondani, ami szerint, ha háromból kettő igaz, mint a katásoknál, akkor lecsap a NAV. Ekként a bulvárszínháznál ilyen jellegadó ismérv lehet a témaválasztás: a bulvár nem választ olyan témát, ami megosztó, hiszen minél szélesebb közönséghez szeretne szólni. Így nem tárgyal vallási-, politikai-, társadalmi feszültséget, amelyekkel egy kortárs előadás foglalkozik. A másik szerintem egy műfaji ismérv: a bulvár előadások nagy többsége vígjáték jellegű.

Molnár Piroska: … vagy inkább bohózati.

Litkai Gergely: … vagy inkább bohózati – tehát ilyen stílusjegyeket hordoz. Az utolsó pedig intézményi kérdés: ami nemzetközi terepen bulvár, az általában magánintézményi keretek közt működik – mert az állam nem tartja feladatának az ilyen jellegű előadások finanszírozását. Olvastam a beszélgetésünk előzetes háttéranyagait, köztük egy nagyszerű Die Zeit cikket, amelyben az újságíró a német színházi struktúrát szabatosan járja körbe, ezekre a kérdésekre is választ keresve.

Veiszer Alida: Ha mostanában jártatok Németországban: van olyan színház, amely bulvárszínháznak is nevezi magát. Nem is kérdés, mit gondol magáról. Ti ezt vállalnátok a saját színházatokra?

Molnár Piroska: Ahol én dolgozom, hirdetjük is, hogy nívós szórakozást kínálunk: fölvállaltan ilyen jellegű darabokkal.

Veiszer Alida: Tibor?

Orlai Tibor: Nem szeretem ezeket a kategóriákat. Mi egy széles közönséghez igyekszünk szólni, mert ha így nézzük: a repertoárunkon nemcsak bulvár, hanem számos olyan előadás van, amely a művészszínházi és a bulvárszínházi átmenetbe tartozik.

Veiszer Alida: Nem vállalnád tehát ezt a skatulyát…

Litkai Gergely: … ha ugyan skatulya…

Molnár Piroska: Nehéz erre berendezkedni. Ha egy színház ezt felvállalja, aztán adott esetben egy velősebb vagy nehezebb anyagot is be akar mutatni, akkor félő, hogy azt a közönség eltartja magától, mert ettől a színháztól nem ezt szokta meg. A művészszínházakba más nézők járnak, akik ugyancsak tudják, az adott intézménytől mit várnak, és ez rendben is van.

Veiszer Alida: Piroska, korábban mondtál már színészi szempontokat a ritmussal kapcsolatban. Neked milyen az átmenet egyik műfajból a másikba: mondjuk anno a Nemzetiben bemutatott Esterházy Én vagyok a te című előadás és egy Tháliában játszott bulvár közt?

Molnár Piroska: Ha az ember tudja a szakmát, ha megtanulta, hogy ez vagy azt hogyan kell játszani, akkor ez egyáltalán nem okoz problémát.

Veiszer Alida: És mindkettőt ugyanúgy szereted?

Molnár Piroska: Igen, hiszen lehet szeretni ezt a fajta szórakoztatást is, kár lenne elvenni a közönségtől, hogy örüljön, tapsoljon, ujjongjon netán – mert manapság az is divatos lett –, és jó nézni egy teltházat.

Veiszer Alida: Te nem állítasz rangsort.

Molnár Piroska: Én annyira a pályám vége felé járok, és annyi komolyat volt szerencsém játszani, hála istennek, hogy ez belefér az utolsó évekbe.

Litkai Gergely: Egy új dimenziót hoztunk be. Van ugye az x, y tengely, amelyen elhelyezhetjük a bulvár-, a művész-, az alternatív-, és a többi színházi műfajt, ugyanakkor van egy z tengely is, ami ezek szakmai színvonalát mutatja meg, tehát ahogy egy bulvárt meg lehet csinálni gyenge szakmai színvonalon, úgy egy művészszínházi előadást is. Erre szoktam mondani, hogy a kommersz szakmaisága, és a kifizetett jegy árértékaránya nem jó – azzal rossz vásárt csinál az ember.

Veiszer Alida: Szeretnék megosztani veletek egy Kukorelly Endre idézetet. Bár ő a kőszínházakról beszélt, de ettől vonatkoztassunk el, mert a bulvárról is állít valamit. „Hogy a kőszínházak adófizetők komoly szubvenciójával bulvárt nyomatnak, nem szakmai, hanem erkölcsi kérdés. Inkább lelkiismereti kérdés, hisz aki csinálja, pontosan tudja, tudnia kell, hogy amit csinál, az roncsol.” A bulvár rombol.

Molnár Piroska: A bulvár nem rombol. Ha azonban egy magát művészszínháznak meghatározó társulat a nagyobb bevétel miatt elkezd sorozatban bulvárt játszani, az már lehet, hogy rombol.

Veiszer Alida: Kukorelly úgy folytatja ezt a gondolatmenetet, és már nem szó szerint idézem: a nézők többsége nem preferálja a művészszínházat, és ez nagyon messzire vezet, akár az oktatáspolitikáig is. Továbbá azt mondja, hogy a rombolás lényege éppen az: mivel a nézők többsége amúgy sem preferálja a művészszínházat, még kényelmesebb kultúrafogyasztást kínál nekik.

Molnár Piroska: És ezzel rá is tértünk a közönség-nevelésre. Mindig Kaposvárt hozom fel példának, hiszen az én fiatalságom ebben telt. Azt céloztuk meg, hogy már a gyerekszínház is olyan legyen, amivel már a gyerekeket is neveljük. A gyerekek aztán néhány év múlva gimnazistaként jöttek, akik már értették a színházat. Ezzel a felnőtt közönséggel pedig egy nyelvet beszéltünk – amihez évek hosszú sora és kitartó munka kellett.  És sajnos azt is láttam Kaposváron, hogy ez egy pillanat alatt ment szét.

Veiszer Alida: Kaposvár egy vidéki műhely volt, magas művészi elvárásokkal. Nem tudom, ezt itt is el lehet-e várni.

Molnár Piroska: Budapest szerencsés ebből a szempontból: hiszen rengeteg színház van, a közönség tudja, hol mit láthat.

Veiszer Alida: Piroska, csináltátok Kaposvárt, működött is. Ugyanezt, hogy neveljen közönséget, elvárod egy bulvárszínháztól?

Molnár Piroska: Annyiban nevelhet egy bulvárszínház közönséget, hogy kiírtja a ripacsériát. Nem engedi a nívótlan színjátszást. A közönség ugyanis nagyon vihető. Volt egy csodálatos mesterségtanárom, Pártos Géza, aki azzal indított útnak bennünket a diploma után: drágáim, maguk most lemennek vidékre, tudjanak róla, hogy a közönség azon is nevet, ha valaki hanyatt esik, vagy a másik seggére üt. Maguk ne annak a négyszáznak játsszanak, akik teliszájjal röhögnek ilyenkor, hanem annak a kettőnek, amelyik elhúzza a száját, ha maguk ilyesmit csinálnak. Mert kettő mindig lesz a nézőtéren.

Orlai Tibor: Visszatérnék egy kicsit a rombol szóra. Úgy gondolom, van a bulvárszínháznál sokkal rombolóbb, ami a közízlésre hat – ami az elektronikus médiából árad. Például a szappanoperák tömege, amit az emberek jelentős része néz, mintaként méghozzá, na, az romboló. A színháznak pont az a feladata, hogy ehhez képest mutasson alternatívát, még a széles közönségrétegnek szólva is, minőségi szórakoztató módon. Rendkívül fontos, hogy hiteles alakításokkal játszott előadásokat mutassunk a közönségnek Budapesten és vidéken is. Éppen ezért utazunk nagyon sokat vidékre, hogy elérjük, hogy a karakószörcsögi néző is ugyanazt a minőséget kapja, mint amit Budapesten játsszunk.

Litkai Gergely: Az idézethez kapcsolódnék én is azzal, hogy a színháztól nagyon élesen el kell választani a stand-upot, többek közt éppen azért, mert teljesen más elvárásokkal érkeznek a nézők. Aki követi, tudja, most éppen óriási vita van az amerikai sajtóban a #metoo okán, ami a kíméletlen őszinteségről is szól, s az kezd összeállni, hogy olyan fokú integritást kell kialakítani, ami gránitkeménységű. Ha valakiről kiderül mondjuk az, hogy nőket molesztált, akkor vége lesz a karrierjének. Magyarországon ez eddig nem így működött: attól, hogy valaki a szabadidejében csinált valami erkölcsileg elítélhető dolgot, ugyanúgy felmehetett a színpadra, nem lett vége a pályafutásának. Viszont érzékelem a mi műfajunkban, hogy azt szereti a közönség, akiről megérzi, hogy őszinte, hogy valódi, átélt dolgokról beszél, hogy lényegében azonos a hétköznapi személyiségével. Mi is azt látjuk, amit Tibor mond, hogy már a vidéki előadásokból is kezdenek kihullani azok az előadók, akik különböző fiktív történetekkel és álszemélyiségekkel operálnak, akik nem fontos és átélhető dolgokról beszélnek – a közönség mindenhol minőséget akar. A Dumaszínházban mi is tanuljuk a műfajt, mert bár valóban van egy komoly hagyományunk, nemcsak színházban, hanem konferansziéban is, Nagy Endre például erős zsurnaliszta volt és lényegében publicisztikákat mondott a színpadon… Ugyanakkor a stand-up nem ennek a hagyománynak a folytatása. Ezt fiatalemberek kezdték csinálni, élettapasztalat nélkül: érdemes megnézni, miről beszél Bödőcs Tibor vagy Kőhalmi Zoltán a pályája elején és miről beszél most. De nem mindig jön velünk a közönség, megesik, hogy lemarad. Amikor például menekültválságról beszélünk a színpadon vagy arról, mi van aktuálisan az egyházzal, netán az ellenzékkel, akkor a reakciókból az derül ki, azzal nem akarnak szembesülni. Továbbá ilyenkor jönnek azok a kommentek, hogy dögölj meg vagy lógni fogsz – amilyeneket színészek azt hiszem, ritkán kapnak.

Molnár Piroska: … nem olyan ritkán.

Litkai Gergely: Nem? Nahát. Az utóbbi időben ez minket is többször is mellbevágott, hogy ilyen reakciókat vált ki, ha őszinték vagyunk, és az értékeink mellett ki is állunk.

Molnár Piroska: Részt vettem egy demonstráción, amelyet Schillingék szerveztek az első nagy menekülthullám okán. Énekeltem. Aztán a következő kommentet olvastam: „ez a nemzet színésze? Melyiké?” Nem tudom, az illető látott-e valaha színpadon.

Veiszer Alinda: Ezek szerint a közéleti megnyilvánulásokat nem viseli jól a közönség. De más párhuzamot is látok aközött, amit mondotok: ha a deklaráltan könnyű daarabokat játszó színház nehezebb témával akar foglalkozni, akkor számíthat a közönség elutasítására. Ez egy nemvárt konklúzió: nektek kereteitek vannak, és csak azokon belül tudtok mozogni.

Orlai Tibor: Egyetértek veletek, ugyanakkor mi ezt ennek ellenére is igyekszünk feszegetni. Ha valaki megnézi a repertoárunkat, látja, egyre több olyan előadásunk van, amelyek témáját inkább a szőnyeg alá szeretné söpörni a közönség nagy része, amivel inkább nem szeretne szembenézni.

Veiszer Alinda: Mi a titka annak, hogy ez működik?

Orlai Tibor: A mi irodánknak két eltérő profilja van – azok az előadások, amelyeket a Belvárosi Színházban, és azok, amelyeket leggyakrabban a Jurányiban játsszunk, és ez utóbbiakról beszéltem, amelyek nem bulvár-, hanem művészszínházi produkciók. Ugyanakkor a Belvárosiban is egyre több előadásban jelennek meg valós problémák, mint például a Kételyben. Egyébként pedig az angolszász területeken nem annyira válik el a bulvár és művészszínház, mint ahogy mi itt élesen megkülönböztetjük.

Veiszer Alinda: Nem lehet, hogy nálatok az a titok, maradjuk a Kételynél, amelynek a főszereplője Udvaros Dorottya és Fekete Ernő, hogy ők egyáltalán nem a bulvárban ismertté lett színészek, illetve az előadásaitokban kifejezetten a művészszínházi életművükkel ismertté vált színészekkel dolgoztok?

Orlai Tibor: Egyértelmű, ez is része mindennek – és ezért is mondom azt, hogy nem sorolom az irodánkat a bulvárhoz, mert a két műfaj között mozgunk. Azon dolgozunk, hogy az aktuális évadban a közönség számára érdekes munkákkal álljunk elő, amelyek olyan ismérveket tartalmaznak, amelyek a konvencionális színházi közegben nincsenek meg.

Litkai Gergely: Tényleg izgalmas kérdés, hogy ennek mi a titka. Engem régóta foglalkoztat az, miért lehet az embereket olyan könnyen meggyőzni olyan dolgokról is, amelyek nem egyeznek a gondolkodásukkal. Van egy nagyszerű szociálpszichológiai tanulmány egy hosszú kísérletről, amelyből az derült ki, az embernek kétféle gondolkodása van: komoly és nem komoly. Ez utóbbit tipikusan elindítja a humorral való foglalatosság. Amikor aktiválod a nem komoly gondolkodást, rengeteg minden átmegy a szűrőn. S ennek rengeteg hasznos, életszerű funkciója is van. A kutatás továbbá arról is szólt, hogy amikor egy rasszistának ez a nem komoly gondolkodás-módja aktív, akkor még inkább felerősíti benne a rasszizmust. Így tehát egy zsidó vicc, amin bárki elnevetgélhet, egy antiszemitában fokozza az antiszemita meggyőződését. Ezért sajátos módon ez egy visszacsatolásként, igazolásként működik, nem pedig úgy, hogy amikor mondjuk, zsidók ezzel szórakoztatják a környezetüket, kvázi önkritikusan viccelőnek, akkor ettől az antiszemiták nem szimpatikusabbaknak találják őket, hanem éppen ellenkezőleg. Egyébként pont azért kezdünk el ezzel a problémával foglalkozni, mert a társulatban szinte mindenkinek voltak cigány-paródiái – és igyekeztünk minél világosabban beszélni arról, hogy ez a fentiek szerint működik, ezért felelősen kell viszonyulnunk. Bár én a belátásban nagyon hiszek, de volt olyan társulati tag, akit erről nem lehetett meggyőzni – ő már nem tartozik a csapatba.

Orlai Tibor: Erről nekünk is van tapasztalatunk, a Hullaégető című előadásunk kapcsán, amely a 30-as évek Csehországában játszódik, a kirekesztő, rasszista szemlélet felerősödéséről szól. Szembesít azzal, hogy ugyanazok a szófordulatokat halljuk, amit a hétköznapjainkban – éppen azért tűztük műsorra, hogy azok is meghallják ezt és rácsodálkozzanak, akik ezt még nem vették észre eddig. Gálvölgyi János személye ehhez a legjobb vivő anyag, hiszen ő széles körben népszerű, így általa a nevelés is magától értetődőbben működik. Menetközben az derült ki, hogy ez a célközönség nem jön el megnézni ezt az előadást, csak azok, akik eleve érzékenyen gondokodnak erről a témáról. S ha ezzel elveszítünk egy jókora közönséget, az szomorú, de a felelősséget nem háríthatjuk el: nem hallgathatunk valamiről, amiről pedig pontosan tudjuk, hogy égető probléma.

Veiszer Alina: És mi a konklúziód?

Orlai Tibor: Mindezek ellenére bízom abban, hogy ha a többi színházzal és a többi felelős művésszel és bármilyen kompetens szakmai emberrel együtt márpedig beszélünk erről a problémáról, akkor az állásfoglalásként ugyanúgy a közbeszéd része lesz, mint egy ártalmas propaganda.

Veiszer Alina: Most már sok mindenről beszéltünk, hogy mi nem és mi való egy szórakoztató műfajú előadásnak, hogy hol a határ. De van-e olyan, hogy valakinek a kárára nem viccelünk?

Molnár Piroska: Igen. Van, ami egyszerűen nem fér bele. Nyilván nem szerepelnék rasszista előadásban. Vagy amikor bármilyen műfajban altesti „humorral” találkozom, az nekem nem fér bele. De azt sem tartom elfogadhatónak, hogy bárkinek a fizikai adottságaival viccelődjenek.

Litkai Gergely: Még visszamennék oda, hogy rombol-e a bulvár. Volt egy olyan felmérés, amelyben kilencezer ember vett részt, és érdekes összefüggések derültek ki. Az emberek ugyanolyan impulzív módon választanak színházat, mint bármi mást: ránéznek a napi kínálatra, és azt érzik, hogy inkább egy vígjátékot néznek meg, nem pedig a Mi osztályunkat. Nincs olyan típus, aki bulvárszínházra van beállítva, és csak odajár, de olyan sincs, aki csak művészszínházba jár – nyilván lehetnek néhányan kivételek, de ez nem jellemző. Az pedig, hogy gyakran akarnak kikapcsolódni az emberek, inkább a társadalomról szól, semmint a színházakról. A nézők menekülnek a politikától, ami immár itt azt jelenti, hogy párhuzamos valóságokban kell gondolkodni, amitől meg lehet őrülni. A világon sehol nem ilyen sikeresek a felnőtt rajzfilmsorozatok, mint Family Guy vagy a South Park, mint nálunk. Kevés helyen sikerült ennyire leamortizálni a felnőtt lakosságot, hogy ennyire ne legyen az aktualitásokra nyitott. Csak nagyon komoly cukorborítással hajlandók bevenni azokat a keserű pirulákat, amiről az imént Tibor is beszélt, amire pedig szükség van, mert ettől maradunk meg társadalmi közösség, ahogy azt Mary Poppins is énekli egy bulvárdarabban.

Veiszer Alinda: Nézzük meg, milyen egyéb szempontok vannak ebben a műfajban, amire már utaltál, Tibor azzal, hogy vidékre jártok, gyakran technikai nehézségekkel szembesülve. Mennyire határozza meg ez a budapesti előadások technikai karakterét?

Orlai Tibor: Rendelkezünk olyan utazó technikával, ami nagyrészt ugyanazt a színvonalat biztosítja, mint amilyen a budapesti előadásoké – nincs hakniváltozatunk.

Veiszer Alinda: Melyik volt a topelőadásotok bevétel szempontjából?

Orlai Tibor: A Hat hét, hat tánc és az Esőember.

Veiszer Alinda: Miért éppen ezek?

Orlai Tibor: A sztárok, a téma és a magas színvonalú színészi munka miatt, azért, mert a színészek nemcsak azt mondták el, ami le van írva, hanem eljátszották a mögöttest is – egyébként így lehet mélyíteni a bulvárdarabok jelentős részét.

Veiszer Alinda: Gergő, nektek mi volt a legnagyobb sikeretek?

Litkai Gergely: A Jurányiban A férfiak szexuális világa, ami négy éve teltházzal megy, ami költségszinten azt jelenti, hogy nem veszteséges – tudniillik ezek a projektek keresztfinanszírozással készülnek. A célunk persze, hogy gazdaságilag is függetlenedni tudjanak ezek a munkák.

Orlai Tibor: Tulajdonképpen mi is ezt csináljuk, így indítottuk el a művészszínházi produkcióinkat, amelyek közül aztán annyira sikeres is lett némelyik, hogy visszatermelte a beruházást. Ezen a területen tehát ez a siker.

Veiszer Alinda: Azok a munkák, amelyek széles közönségsikert aratnak, utat csinálnak a művészszínházi előadásoknak is?

Orlai Tibor: Ez spontán módon nem így történik, de ahogy dolgozunk, van ebben is előrelépés, úgyhogy sikerült mind a pesti, mind a vidéki bázisunkat erre is nyitottabbá tenni – így például az Egy asszonyt nagyon sok helyre tudjuk vinni. De a műfajtól függetlenül: a színháznak a közéletről kell szólnia.

Litkai Gergely: Nálunk nincs átfedés. Hiába próbálkoztunk a tereinkben a kis alternatív előadásainkkal, sőt a fókuszcsoportos mérésen is kiderült, hogy a dumaszínházas nézők kikészülnek ezektől az előadásoktól. Az egyik kedvencemtől, az Elhanyagolt férfiszépségek című fizikai színházi előadástól többen sokkot kaptak. Én ennek nagyon örültem egyébként, mert láttam, hogy milyen erővel képes hatni a színház.

Veiszer Alinda: A Dumaszínház előadásai viszont mindenhol mennek. Azzal nem lehet sehol mellélőni, ugye?

Litkai Gergely: Azzal nem. Minden városban felépítettük a bázisunkat, külön facebook oldalakkal, hogy elkerüljük azt hakni-jelleget, hogy csak jövünk és megyünk: így tudják is, hogy rendszeresen megjelenünk a soron következő produkcióval. Mindez a helyi kulturális élet szervezésén is múlik persze – ahol a közönség ahhoz van szoktatva, hogy eljárjon és megnézzen minél több mindent, ott sokkal könnyebb dolga van annak is, aki visz egy produkciót.

Veiszer Alinda: Melyek ezek a helyek?

Litkai Gergely: A nagyvárosok nyilván, de hogy kisebbet is mondjak: Celldömölk.

Veiszer Alinda: Tibor, ezt ti is így találjátok?

Orlai Tibor: Remek hely, igen.

Veiszer Alinda: Tudtok mondani ellenpéldát is?

Orlai Tibor: Makó. Eljönnek az előadásokra, de egy nyikkanás nélkül ülik végig, ami a színészeknek nagyon nehéz.

Litkai Gergely: Nemrég voltam Makón, nekem jó volt, de alighanem ez személyes is, hogyan sikerül elkapni egy hangulatot. Nekünk Cegléd volt ilyen élmény, hogy bármit csináltunk, csak ültek, sőt valaki el is aludt.

Orlai Tibor: Nagyon jó közönsége van Tiszafürednek is.

Litkai Gergely: Persze, az Borsod Svájca.

Veiszer Alinda: Magánszínházakként mi van a fejetekben, ami a bevétel-kiadást illeti?

Litkai Gergely: Nekem nem a fejemben van, hanem Excelben.

Orlai Tibor: Nekem pedig az, hogy addig nyújtózkodom, amíg a takaróm ér.

Veiszer Alinda: Magyar filmrendezőről mondták azt amerikai producerek egy munka előtt, hogy nem választhatják, mert az utolsó három filmje mínuszos.

Orlai Tibor: Egyáltalán nem így gondolkodom. Ha valaki egy szerepre vagy rendezésre szakmailag a legalkalmasabb, akkor ő fogja csinálni.

Veiszer Alinda: Gazdasági okokból szóltatok-e már bele művészi vagy tartalmi kérdésekbe?

Orlai Tibor: Egyértelmű, hogy nem.

Litkai Gergely: Sajnos nem. Ha én jó producer lennék, akkor nem asszisztáltam volna végig a nyolc előadást megélt, halálról szóló munkát, amit bár nagyon szerettünk, de a közönség nem szeretett volna azzal szembesülni, hogy meg fog halni. Pedig meg fognak halni.

Veiszer Alinda: Ebből tehát mi a tanulság?

Litkai Gergely: Semmi. Amikor ezt utólag megbeszéltem a feleségemmel, aki az ügyvezető, az rosszabb élmény volt, mint a több hónapos folyamat.

Orlai Tibor: Szeretek ilyesmit felvállalni, ha valami fontos.

Litkai Gergely: Ugyanakkor nagyon sokszor mégiscsak éppen a széles közönséget megmozgató előadásokkal lehet olyan emberekhez is eljutni egy emberségről szóló állításig. Ugyan nem rendkívüli mély módon, de mégiscsak át fogják gondolni adott esetben a menekültekről szóló állításokat.

A beszélgetést lejegyezte Proics Lilla

Facebook Comments