…senki sem bízhat senkiben, minden gesztus számítás és tettetés, minden mondat hazug, és többé nem lehet megkülönböztetni a látszatot a valóságtól.

Nem mindennapi karácsonya van II. Henrik, angol király családjának: a fiúk izgatottan várják, apjuk kit jelöl meg utódjaként. Az udvarba érkezik a 10 éve várfogságban senyvedő királyné is, valamint jelen van még Franciaország királya, Fülöp, valamint a húga, akit még hat évesen feleségül ígértek Anglia királyának, a gazdag tartománnyal, Aquitaniával együtt, és jelenleg a király szeretője. Békés, meghitt ünnepről azonban szó sincs, hiszen mindenki összevész mindenkivel, s nem sokon múlik, hogy emberéletben nem esik kár. (Többek között ebből is látszik, hogy van, ami sosem változik.)

Fotók: Véner Orsolya

A felállás tehát: egy angol királyi pár, egy szerető, három egymással versengő királyfi, és egy francia király. A tét: a színpadkép centrumában helyet foglaló korona, melyre mindhárom fiú igényt tart. A cselekmény: bellum omnium contra omnes, mindenki harca mindenki ellen. A szereplők alkalmi szövetségekbe rendeződnek, attól függően, hogy ki kitől remél segítséget, hasznot és előnyt, ám akár már egy pillanattal később minden gátlás nélkül elárulják egymást, és újabb konstellációba rendeződnek. Folyamatos az intrika, a cselszövés, az árulás – senki sem bízhat meg senkiben. Hiába a nagy gesztusok, könnyek, az anyai szív emlegetése, a régi szerelem: bárki bármikor kész 180 fokos fordulatot venni, és elárulni azt, akivel egy perce még a legnagyobb egyetértésben szövögetett terveket a többiek kijátszására. Így aztán senki sem bízhat senkiben, minden gesztus számítás és tettetés, minden mondat hazug, és többé nem lehet megkülönböztetni a látszatot a valóságtól.

A legnagyobb cselszövő a királyné és a király, akik váltakozó sikerrel igyekeznek felülkerekedni egymáson. Kiderül, hogy valaha ragyogó szerelmespár voltak, ám Henriknek aztán számos szeretője lett (minden rendű és rangú nők és még birkák is), a leghűségesebb pedig egy Rosamund nevű lányhoz volt Végül tíz éve fogságba is vetette feleségét, akit évente csak párszor hív meg olyan szép, meghitt családi ünnepekre, mint ez a karácsony is. Egymáshoz való viszonyuk a történet idején is bonyolult, hiszen sosem lehet tudni, hogy kinek mit lehet elhinni. Eljátsszák, hogy szeretik, gyűlölik, tisztelik egymást, folyton igyekeznek túljárni a másik eszén, így aztán nem tudni, melyik gesztusuk őszinte, talán még saját maguk előtt is játszanak. Méltó ellenfelei egymásnak, noha Henrik inkább indulatos, néha teátrális dühkitörései vannak, Eleonóra pedig a könnyeivel és gyengédségével manipulál.

Nagy kettős ez, és sikerült is hozzá megtalálni a megfelelő színészeket: Hernádi Juditot és Gálffi Lászlót. Az utóbbi már számos alkalommal játszott királyt pályafutása során, mondhatni, a kisujjában van a szerep, ám ez nem tette játékát rutinszerűvé. Henrik hatalmas, általa meghódított területek ura, és szeretné, ha élete műve nem pusztulna el a halálával, hanem méltó úr követné a trónon. Ám nemcsak nagy hadúr, hanem okos manipulátor, és szenvedélyes szerető is, és szerepeit ő is viharos gyorsasággal váltogatja: őrjöngő, rideg, szerelmes, akarnok, csökönyös, atyai. Hernádi is nagyon sok arcát mutatja meg a királynőnek gyönge, cinikus, anyai, szerelmes, szomorú, keserű, ám mindegyikben van valami finom elegancia és méltóság.

Hamar kiderül, hogy a királynénak Richárd (a későbbi Oroszlánszívű) a kedvence, Henriknek ellenben János. A harmadik fivérérét, Geoffreyért senki sem lobbizik, amit ő eleinte csendben tűr, mint aki megelégszik a kancellári szereppel, később azonban kitör belőle a sértettség. Richárd marcona katonaként tűnik fel a színen először, és látszik rajta, hogy a kaszárnyák nyers modorához van szokva. Talán ő az a szereplő, akit a legjobban megtörnek az események, és aki őszinte érzelmi reakciókra képes. Talán azért, mert katonaként csöppen egy intrikákkal teli közegbe, és amikor a szeme láttára árulja el egykori szerelme, Fülöp, már csak bárgyú vigyorral figyeli a többieket. Az őt alakító Schruff Milán finoman tudja érzékeltetni a figura belső bizonytalanságait, ellágyulását, vagy éppen keménységét. Öccse, János mintha az ellentéte lenne: ügyefogyott, komikus és infantilis figura, akit senki sem vesz igazán komolyan, saját magán kívül. Az Ötvös András által életre keltett királyfi a vásári komédiák együgyű hőseire hajaz; a borissza, pocakos, rosszul öltözött pojácában nincs semmi királyi. Geoffrey pedig a szürke eminenciás, akiből egyre hevesebben tör fel a mellőzöttség érzése, és a bosszú érdekében felségárulásba rángatja aktuális szövetségesét, hogy aztán rögtön a másik oldalra álljon. Mészáros Máté sikerrel birkózott meg az eleinte érzelmektől mentes, majd egyre frusztráltabb férfi figurájával.

A francia páros egyik tagja a szegény Alais, aki jelenleg szeretői minőségben van Henrik mellett, és ő a darabban a legkiszolgáltatottabb figura, akinek semmilyen befolyása nincs a sorsa alakulására. Miközben a többiek egyre tébolyultabb játszmákba bonyolódnak, ő csak a szívét szeretné követni, hiszen szerelmes a nála évtizedekkel idősebb királyba. A királynéval ellentétben nem karakteres figura, nem is túl okos, egyszer áll csak a sarkára, amikor Henriknek ultimátumot ad: ha gyereket akar tőle, akkor intézze el, hogy három fia soha se lássa többé a napvilágot. A gyönge, másoktól függő királyi metresz szerepe nem túl hálás; Szakács Hajnalka azonban jól hozta az egyre szorongóbb, szerelmes nőt. Bátyja pedig Fülöp király, a szenvtelen kibic, aki azzal áll össze, akitől a legtöbb nyereséget reméli: vagyis Anglia meggyengülését. A Horváth Illés által megformált figurának a megjelenése és a viselkedése is tükrözi azokat a sztereotípiákat, melyeket egy francia uralkodóhoz társítani szoktak: extravagáns, piperkőc megjelenés, elegancia, cinizmus, hedonizmus. A darabbeli szerepe színtisztán a szarkeverés, és a lehető legtöbbet akarja kihozni a maga számára a családi perpetvarból.

A már kezdetben sem túl meghitt hangulatú ünnep hamar drámába csap át. Eleinte még csak kóstolgatják egymást a szereplők, ám végül jóvátehetetlen árulásokat követnek el egymás ellen, sőt, Henrik karddal támad Richárdra – miután a fivérek késsel a kezükben vártak rá cellájukban. Az indulatok egyre hevesebbek, ám a viták, a riposztok továbbra is szellemesek, élvezet hallgatni, ahogyan ezek az emberek ölik egymást. Nem csupán tettekkel, hanem beszéddel is bántják egymást, ám ha valamit, ezt tényleg uralkodóhoz méltó eleganciával teszik. A király eleinte még kézben tartja a dolgokat, ám lassan kicsúszik a kezéből az irányítás, és úrrá lesz rajtuk a káosz. Ahogyan a kedves nejével összegeznek a végén: „hogy jutottunk mi idáig? attól a jó kezdettől eddig a karácsonyig?” – kérdi Eleonóra, a válasz pedig: „lépésről lépésre”. Végül pedig senki sem kap koronát a Jézuskától, viszont legalább az egész család romokban hever. Ami azért világtörténelmileg sem mindegy, elvégre a kor legbefolyásosabb uralkodó házáról van szó.

S a néző ekkorra már rég tisztában van azzal, hogy itt nem csupán egy réges-régi dinasztia mocskos kis ügyeiről van szó, hanem az emberi viszonylatokról általában. A darab ügyesen emeli ki szereplőit a maguk korából, pontosabban 1183-ból, és rántja össze a színpadon a múltat és a jelent. Egyáltalán kísérletet sem tesz arra, hogy az angol középkor viszonyait imitálja, a szereplők modernek, a problémák ősrégik. Vagy pontosabban: időtlenek. Talán kicsit didaktikusan mutatja be, hogy a történet rólunk szól, ám annál szellemesebben. A vége sikeredett szájbarágós-giccsesre: mikor a király és a királynő összegezik a történteket, édesbús nosztalgiába merülnek, a reményt emlegetik, majd megállnak egymással szemben, és oldalra fordulva elnéznek a közönség felé.

James Goldman darabját évtizedek óta sikerrel játsszák, emlékezetes film is készült belőle. Zöldi Gergely fordítása alapján pedig most szerethető magyar adaptáció született, pontos, profi színészi játékkal és rendezői koncepcióval. A színpadkép (Khell Zsolt) puritán ugyan, de jól kihasználható játékteret biztosít, és remek ötlet volt a koronát a centrumba helyezni. A jelmezek egy része (Kiss Julcsi) stilizáltan megjelenítik ugyan a régi időket, de inkább modern ruhákban áskálódnak egymás ellen a családtagok, a francia király színpompás köntöse pedig valóságos telitalálat.

A címen pedig gondolkodhatunk: vajon a király idős korára utal, avagy a már az erejére ébredő ifjú Oroszlánszínűre, akinek a számára ez a vidám családi összejövetel a királysághoz vezető út egyik állomása volt?  Azt ugyanis tudjuk, amit Henrik még nem, hogy Richárd fia legendás királyként fog bevonulni a történelembe, nagy harcok árán oldva meg a viszályt. Az azonban talán csak a darabból lett világos, hogy az oroszlánok olykor oktondi kiscicák is tudnak lenni.

Hol? Belvárosi Színház
Mi? James Goldman: Az oroszlán télen
Kik? Szereplők: Gálffi László, Hernádi Judit, Schruff Milán, Mészáros Máté, Ötvös András, Szakács Hajnalka, Horváth Illés
Fordító: Zöldi Gergely. Díszlet: Khell Zsolt. Jelmez: Kiss Julcsi. Grafika: Csáfordi László. Rendező munkatársa: Skrabán Judit. Rendező: Szikszai Rémus. Producer: Orlai Tibor

Facebook Comments