Az egyenes labirintus alakzata egy kör lesz, melyben a kezdő- és a végpont összeér, ám mégsem esik egybe. A két pont közötti – imaginárius és végtelen – távolságot járjuk be.

„A cirkusz valósága az az átváltozás, amikor arannyá lesz a por”
(Jean Genet: A kötéltáncos)

Egy becketti képpel kezdődik az előadás. A porond végén az öreg clown nehézkesen a cipőjét húzza, lassan öltözködik. Majd vörös karosszékét elhagyva előrelép. Kezdődhet a mutatvány. Ami jelen esetben visszaemlékezés.

Emlékezés a szerelemre. Vagy inkább búcsú a szerelemtől. Valahogy úgy, ahogy Krapp (Az utolsó tekercs főszereplője) teszi, amikor Beckett első szerzői utasítása szerint: „késő este, valamelyest a jövőben”, elhagyatott odujában, tekercses magnetofonján életének egyetlen, rég elmúlt epizódját hallgatja újra és újra. Egy szerelem elvesztésének a történetét.  A lehetetlen boldogság ígéretét, egy értelmetlenül és végleg feledésbe merült, boldog pillanatot, melyet csak a szalagon hallható, fiatalkori hang őriz meg. Azonban amíg a lemondás Beckett darabjában egy tudatos döntés eredménye (Krapp az írást választja, mely végül tizenhét eladott verseskötetet eredményez, a vágyott siker helyett), addig az Egyenes labirintus két bohóc szereplője csak elengedi egymást.

Fotók: Urbán Ádám

További különbség, hogy míg Beckettnél az ifjú és eltökélt Krapp találkozik a szerelemmel, és ezt a valós életeseményt idézi vissza a vén, idióta, alkoholista clown; addig az előadásban egy idős, színjózan és keserű bohóc útjába sodródik egy gyönyörű és fiatal bohóclány. Gyabronka József és Pető Kata kettőse alkotja a darab szerelmespárját, akiknek kitartott tekintetekből, félbehagyott gesztusokból, alig érintő mozdulatokból felépülő történetét végigkíséri – a háttérben, minden oldalról körülvéve, a levegőben – tíz artista mutatványsorozata. Így valóban lélegzetvisszafojtva nézhetjük az előadást.

A koncepció ereje az egyszerűségében rejlik. Egy hétköznapi, mindenki számára valahogy ismerős mesét követhetünk nyomon benne. Nem érnek minket nagy meglepetések, mert az elejétől sejtjük, hogy mi felé haladunk. Azt is pontosan érezzük, a kezdő képektől, hogy már tudjuk a befejezést, hiszen az egész történet csupán a férfi szereplő gondolatainak kivetülése. Az ő szemszögéből látjuk a történéseket. Ezért az sem zavaró, hogy a női szereplőről szinte semmit sem tudunk meg. Megmarad egy tünékeny, szép látomásnak. Még a létezésében sem lehetünk biztosak.

A cirkusz mint háttér és keret, evidens módon, Fellini Országútonját is eszünkbe juttathatja. Azonban itt a férfi az, aki érintettebb, és épp ezért sérülékenyebb. Aki inkább meg akarja őrizni azt a váratlan varázst, melynek ismeretlensége miatt később elbizonytalanodik, és amelyről inkább lemond. Végignézi az álom lassú távozását, hogy aztán a bezáródó ajtóhoz rohanhasson, későn és hiába. Ám valószínűleg ekkor sem érez megbánást vagy bánatot, hiszen élete csak így maradhat minden változástól mentes, mindig ugyanaz.

Az egyenes labirintus alakzata egy kör lesz, melyben a kezdő- és a végpont összeér, ám mégsem esik egybe. A két pont közötti – imaginárius és végtelen – távolságot járjuk be.

Távol és közel, fent és lent, nő és férfi, fiatal és öreg, fekete és fehér váltakozása (Fekete Anna díszleteiben és Kálmán Eszter jelmezeiben), következetesen ellentétpárok között mozog vagy inkább egyensúlyoz az előadás. Még akkor is, ha a fények (fénytervező Payer Ferenc) időnként kékké, vörössé vagy sárgává festik át a teret. Ám ez is szigorú, cirkuszi rend szerint történik, ahol a kibillenés vagy kizökkenés egy pillanatig sem megengedett.

A rövid és feszes zenei alapból adódóan (Yonderboi Egyenes labirintus című mixe, mely a költészet és az elektronikus zene találkozása) átkomponált az egész dramaturgia, nincsenek benne esetleges vagy véletlen mozzanatok. A cirkuszban amúgy is kizárt a pontatlanság, itt minden tévesztés súlyos kockázattal, halálos veszéllyel jár. Szerencsére ebben az esetben sem a színházi, sem a cirkuszi alkotók nem hibáznak. A légtornászok, kötéltáncosok, akrobaták láthatóvá teszik, a levegőbe írják a színészek közötti kapcsolat belső állomásait, folyamatos változásait. Az egymásba fonódást, a közös lebegést, az elszakadást, az üresség feletti táncot, a magányos alábukást.

Mélyen érzelmes, mégsem érzelgős mindaz, amit látunk. Az előadás okosan távol tartja magát a ripacskodás, a túljátszás, a szenvelgés és a puszta hatásvadászat csapdáitól. A párhuzamos kompozíciók – a színészek és az artisták földön és levegőben lejátszódó jelenetei – szépen kiegészítik egymást, a nézői figyelem megoszlik köztük, a háttér fehér vásznain kirajzolódó árnyékokat is követve.

Mégis, arról sem hallgathatunk, hogy az összművészeti alkotás legproblematikusabb része a zenébe komponált szöveganyag: azok a pontok, amikor Karinthy, Shakespeare, Ady idézetek hangzanak fel (Márkus László, Gábor Miklós, Haumann Péter tolmácsolásában), és kiváltképp Pilinszky csodálatos költeményei, ideértve a címadó Egyenes labirintust, a költő saját felolvasásában. Ugyanis lehetetlen egyszerre figyelni a látványra és a szövegre; ha valóban a versekre koncentrálunk, ha értelmezni akarjuk őket, kiesünk az előadás ritmusából.

A Pilinszky-versek példájánál maradva: gondot jelent, hogy ez a súlyos, enigmatikus anyag hiába van tele cirkuszi képekkel (ld. Trapéz és korlát), a költemények jelentéstartománya mégsem szűkíthető le a cirkuszi környezetre.

Ez akkor is igaz, ha bizonyos szövegrészek pontosan kifejezik a színpadi történések lényegét vagy belső mozgatóerejét, mint ahogy ezt az Aranykori töredék  „szemérmes, szép anarchia”, „össze-vissza zűrzavar”, vagy  „lüktető öröm” kifejezései teszik. Ugyanezen vers szavaivala darab első szakaszában még elmondható, hogy „kimondhatatlan jól van, ami van”.

A Terek sorai is rezonálnak az előadásban megjelenő térélményre, kétfajta térre. Mintha a vers alagsori szobájának „akarattal nyitva hagyott (felejtett?)” ajtaja záródna be a darab legvégén. Azonban minden megfelelés és összecsengés ellenére, marad bennünk egy erős kétely. Valóban ilyen egyszerű lenne? Vajon amikor Pilinszky sorait belevetítjük a színpadképekbe, nem követjük-e el máris azt, amit nem szabad?

Egyszerre zavarba ejtő és lenyűgöző előadás az Egyenes labirintus, nem könnyű tévedés nélkül, elfogulatlanul megítélni. Akkor is a hatása alá kerülünk, ha bizonyos elemeit – főleg utólag, visszaidézve – túl soknak véljük. Ugyanakkor a cirkusz lényege, a folyamatos átváltozás, végig jelen van benne.

A cirkusz a kortárs színházi alkotók számára jórészt még ismeretlen, felfedezésre váró terep. A fizikai színház felől érkező, valamint az elmúlt év legváratlanabb és legkatartikusabb színházi eseményét, a Peer Gyntöt megrendező Hegymegi Máté cirkuszi bemutatkozása, első porondra lépése, nem formabontó vagy újító kísérlet, sokkal inkább melankolikus, lírai kalandozás a varázslatok világába.

Hol? MACIVA Művésztelep / Fővárosi Nagycirkusz
Mi? Egyenes labirintus
Kik? Biritz Ákos, Buda Balázs, Farkasházi Ildikó, Fehér Ádám, Kassai Benjamin, Németh Kamilla Sába, Rieberger Norbert, Rieberger-Kiss Borbála, Szoó Regina, Gyabronka József, Pető Kata
Dramaturg: Bereczki Csilla, Garai Judit. Jelmeztervező: Kálmán Eszter. Díszlettervező: Fekete Anna. Zene: Yonderboi: Egyenes labirintus című mixe alapján. Fénytervező: Payer Ferenc. A jelmeztervező asszisztense: Keszei Borbála. Rendező: Hegymegi Máté

Facebook Comments