A függöny mögül kilép egy apácaruhás nő, és „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” köszöntéssel fordul a nézőkhöz. A Trafó közönségéből ketten a rituális válasszal viszontköszöntik őt: „Mindörökké, ámen”. A színpadon a hat női szereplő nagyon hasonló fekete-fehér szerzetesi ruhát, habitust visel, mint a két nővér, aki a nézőtérről felelt. Egyedülálló pillanat, amikor a színpadon megjelenített világ és a valóság szereplői így tudnak találkozni. TOMPA ANDREA kérdéseikre MENYHÁRT M. TERÉZ NŐVÉR FDC, az Isteni Szeretet Leányai Kongregációjának tagja válaszolt.

– Miért jött el ezen az estén a Trafóba? A téma, a hely, az alkotók kedvéért?

– A színésznők korábban ellátogattak hozzánk, a kolostorba, megismertem őket, szimpatikusak lettek, jó benyomást tettek rám. Kíváncsi lettem arra, hogy miként viszik színre a szóban forgó nem könnyű cselekményű, témájú Diderot-művet.

– Szokott máshova színházba járni? Milyen kulturális intézményekkel van kapcsolatuk?

– Megengedett számunkra a színház, koncert és hasonló helyek, programok látogatása. Ha megyek, előtte mérlegelem a témát és a pénzbeli lehetőségeinket. Jómagam inkább felvételről nézek előadásokat, kulturális programokat, filmeket, és ismerős iskolák színjátszó köreinek előadásait is olykor megnézem. Nem vagyok gyakran színházba járó, mert a pénzt másra fordítom: segítjük a szükséget szenvedőket, személyeket, csoportokat, műveket.

Ismerték-e az alapművet? Ehhez képest mit jelent az, amit a színpadon láttak?

– Igen, ismerem az alapművet, fájdalmas, kemény szerintem. A megjelenítés is az volt, még ha többen nevettek is gyakran. A nevetést próbáltam pozitíve értelmezni: talán magukra, környezetük játszmáira ismertek a nevetők, vagy azért nevettek, mert ott a helyszínen így hárították a benső konfrontációt.

– Mit gondolnak erről a műről ma? A diderot-i mű mennyire érvényes?

– Sajnos a középkorban lehetett torz formája a kolostori életnek, nem állítom, hogy nem. De azt nem gondolom, hogy ennyire „halmozottan problémás” hely, kolostor létezett volna. Vagy ha volt is, nem lehetett volna kilépni belőle. Inkább azt tudom elképzelni, hogy a társadalom nem tolerálta, nem segítette az egyedülálló női életutat, az egyedülálló nő sok esetben a társadalom kivetettje lett. Hálás vagyok Istennek, hogy nem ilyen a kolostori élet: nem öncélú, belterjes, botránkoztató. Felháborító és romboló lenne, ha ilyen lenne. Diderot, a felvilágosodás egyik nagy alakja, szerintem nemcsak kolostori közeget akart megjeleníteni, hanem más tereket is, ahol emberek összezárva, öncélúan vannak együtt, hatalmi játszmák zajlanak köztük; lelkileg mindenképp egészségtelen élettér alakul ki.

– Vártak-e valamit ettől az estétől, és ha igen, azt hogyan tudnák megfogalmazni? Milyen élmény volt önöknek az előadás, és milyen az önök életével összehasonlítva a színpadi világ?

– Kíváncsi voltam a színésznők játékára. De örülök, hogy nem ilyen a kolostori élet. Persze, mi is emberek vagyunk, gyarlóságokkal. Adódnak nézeteltéréseink is, irigység is felütheti a fejét, de nem adjuk át annak az irányítást. A közös célra tekintünk: életünkkel, személyes és közösségi életünkkel Isten szeretetét hirdetjük, Isten szeretetét láthatóvá tesszük segítve másokat, elsősorban a szegényeket. Ez a lényeg, erre összpontosítunk. A művet nézve még az is megfogalmazódott bennem, hogy milyen jó, hogy van képzési programunk. Konkrétan: mire, úgymond, fejünkre kerül a fátyol, mire szerzetesi vagy apácaruhát kapunk, mire fogadalmat teszünk, önismeretben és az apácaélet ismeretében már elmélyedtünk. A színpadon látott csoportos megosztás is azt juttatta eszembe, hogy szerencsére nem így élünk, nem így kommunikálunk egymással, kellően tisztában vagyunk magunkkal, a közösségi, fogadalmas élettel. Továbbá nem alázzuk meg egymást, a Biblia tanítását nem forgatjuk ki, a felvételi és képzési időnk alatt megfelelő képzésben részesülünk, aztán a főnöknő szolgál, az ő feladata segíteni, animálni az egyes nővérek életét, valamint a nővérek közösségi életét is, hogy erősen, hitelesen, derűsen dolgozhassunk a szegényekért is.

– Ön szerint hiteles ez a színpadi világ, a szereplők, a problémák?

– „A női Legyek ura” – olvastam az egyik cikkben. Magam is úgy gondolom, úgy érzem, hogy a Dollár Papa Gyermekei Társulat Diderot-adaptációja hiteles módon szélesebb kört juttat eszünkbe, és azt is megmutatja, hogy mivé torzulhat egy emberi csoport, közösség, ha egészségtelenül bezárkózik, csak befelé fordul, csak befelé fókuszál. Munkahelyi körülmények között, egyéb kapcsolati és viszonyrendszerekben is láthat, megélhet az ember hasonlóan torz mintákat.

– A színpadon fontos szerepe van a szexualitásnak. Elmondaná az ezzel kapcsolatos gondolatait?

– A szexualitás, a leszbikusság is megjelenik a darabban. Nem vagyunk leszbikusok. De nem ítéljük el a leszbikusokat. Továbbá értékeljük a családi életet, a párkapcsolatot, férfi és nő szerelmét. Ismerőseink, barátaink, családtagjaink házasságát, gyermekvállalását figyelemmel követjük, örülünk nekik. Tehát értéknek tartjuk a párkapcsolatot, házasságot, de mi fogadalmat teszünk az önmegtartóztatásra. Ez nem természetes élet, nem is természetellenes, hanem természetfeletti. Húsz éve élek apácaéletet, és az a meggyőződésem, hogy Isten nem büntetni akar minket, amikor arra hív, arra ad hivatást, hogy emberi társ és saját gyermekek nélkül éljünk, hanem szerintem nem is bírnánk két életállapotban teljesíteni, apácaként és családanyaként/feleségként is helytállni, boldognak lenni, és boldoggá tenni a másik embert. Már apácaként is sűrű napokat élek, lelkileg is sok baráti, jó ismerősi kapcsolatot ápolok, kaptam az élettől, Istentől – ehhez még egy saját család vállalása már meghaladná az erőimet. Talán ezért hív meg Isten az egyedüllétre, és ad hozzá erőt. Ha leszbikus lennék, akkor pedig igencsak szenvedés lenne a kolostori élet, ahol sok nő van, egy hasonlattal élve: ha nem ehetnék csokoládét, nem lehetne az enyém, mégis, úgymond, csokoládéboltban kellene dolgoznom.

Facebook Comments