Abban a kérdésben, hogy a bemutató után megtartott mintegy 75 előadás közönsége mire asszociált, nem mondhatunk semmi bizonyosat. Talán felfedezték azt, amit régen sejtettek, hogy vannak zsidók is, vagy egy zenés pityeregtetőben érezvén magukat sajnálat és együttérzés helyett antiszemita énjük kapott erőre, vagy mindezt észre sem vették, csak azt figyelték, hogy a „kisember” főhős hogyan birkózik az élet nagy kérdéseivel…

A szakmai fogadtatás pozitív volt, de ebből nem vette ki részét a Színház folyóirat, ugyanis nem írt az előadásról. A bemutató előtt két hónappal, a januári lapszámban Vámos László így fogalmazott a Hegedűsről: „Mondanivalója, problematikája nem helyhez, időhöz, fajhoz vagy felekezethez kötött. Egyetemesen humanista, költői mű ez, amely többek között a proletárforradalom szükségességét hirdeti. Rendezésemben az extrém vonások mellőzésével ezekre az egyetemesen szocialista-humanista gondolatokra szeretném tenni a hangsúlyt.”[1] Ez a hűségnyilatkozat feltehetően az előzetes csatározások része volt, talán ezért is várt a rendező valamilyen visszajelzést, de az előadásról a júniusi számban, egy Bessenyei Ferenccel készült hosszabb interjúban esett csak szó. Vámos László ezt sérelemként élte meg, ami későbbi, gyakorta megnyilvánuló kritikaellenes retorikájában felfedezhető mint motiváció, de konkrét példaként is szerepel. 1976-ban, újfent a januári számban, a zenés színházról szóló hosszabb interjúban is feleleveníti az esetet: „Nem is a kritikát hiányoltam, hanem inkább azt a színházszociológiai helyzet-elemzést, mi az oka ennek az össznépi sikernek. Talán arról kellett volna szólni, hogy az emberekben hallatlan szomjúság és vágy él nagy eszmények felélesztése: a hazaszeretet, a szülő és gyermek viszonya, a szülőföldhöz való ragaszkodás iránt. Az elidegenítésből, a morbiditásból, a nihilizmusból már elegük van. Ezekben a darabokban-zenékben egyvalami nincs: aberráció és nihilvágy. És ilyenfajta modernséget, ha ezt annak lehet nevezni, a jövőben se várjon tőlünk senki.”[2] Nincs okunk kételkedni abban, hogy Vámos László ezt így gondolta, sok más közéleti megnyilvánulása is egy konzervatív, a fennálló rendszerhez lojális művészt mutat, aki nehezen tolerálja a szélsőségesen mást gondolókat, a művészi szertelenséget. Párton kívüli útitárs volt, akire a hatalomnak mint tekintélyes művészre szüksége volt, de akinek olykor végletes oppozícióját a hatalom éppúgy elutasította, mint ahogy ő is tette az álláspontját el nem fogadók egy részével. Mert szabad ember volt, véleményét szakmai fórumokon nyilvánosan vállalta. Látni fogjuk majd ebből származó konfliktusát a Hegedűs elhallgattatása idején is.

A bemutatót követő évadban annak reményében játszották az előadást, hogy az nagyon hosszú ideig műsoron marad. A várakozás nem volt alaptalan. Az előadás országos, sőt nemzetközi híre is ezt látszott alátámasztani: a Frankfurter Allgemeine Zeitung például az évad budapesti bemutatói között a Hegedűs sikeréről is tudósított. A recenzens azt állította, hogy politikai óvatosságból engedték meg, hogy a bemutatóval Berlin és Prága is megelőzze Budapestet, hiszen 1967 óta nincs Magyarországnak diplomáciai kapcsolata Izraellel. Kiemelte Bessenyei alakítását, és megállapította, hogy „az előadás minden szempontból nyugati színvonalú”.[3]

M. G. P. 1990-ben szigorú kritikusa volt nemcsak a műnek, de a konkrét előadást is „levágta”, emígyen: „A Fővárosi Operettbéli Tevje előadásához pedig a hivatal megkapott minden garanciát: a magyar őserőt szakelőadó nagy tragikus, Bessenyei Ferenc játszotta a főszerepet, gyönyörű hanganyagával és kardalosi, valamint magyar nótázási gyakorlatával. Túri Dani a zsinagógában. A Dúvad pajesszal. A maceszevő Bánk bán. Az előadás szereplői lábukat nem a színházi anyaföldön vetették meg, hanem színes szirupon csúszkáltak. Negédes, könnyfacsaró, elbírhatatlanul giccses előadás jött létre, csupán Bessenyei emberi-színészi bája, medve-kedvessége és szelíd derűje, valamint Petress Zsuzsa sokszor elfelejtett színészi ereje fénylik ki a melasztömbből igazi művészi értékével.” Tény, hogy ez a minősítés nem teljesen kvadrál a korabeli kritikákkal. Ugyanakkor, bár olykor csak a tőle megszokott ironikus kétértelműséggel, körülírja a színpadi mű mineműségét: „Ez egy Broadway iparosok készítette cionista musical, ciceszes davenolókkal a színpadon, ahol Tevje egyszerű kisemberből zsidó nemzeti hőssé alakul” – ezek mind M. G. P. szavai, az általa látott előadások legalábbis ezt sugallták számára. Szerencsére aztán kiderült, hogy lehet ez másképp: 1989-ben a kaposvári előadáson félretehette „üldözöttsége szorongásai keltette ellenérzését”, ott ugyanis a zsidó musicalból magyar dráma, emberi dráma lett, amely „arról vall, joga van mindenkinek az élethez”.[4]

Abban a kérdésben, hogy a bemutató után megtartott mintegy 75 előadás közönsége mire asszociált, nem mondhatunk semmi bizonyosat. Talán felfedezték azt, amit régen sejtettek, hogy vannak zsidók is, vagy egy zenés pityeregtetőben érezvén magukat sajnálat és együttérzés helyett antiszemita énjük kapott erőre, vagy mindezt észre sem vették, csak azt figyelték, hogy a „kisember” főhős hogyan birkózik az élet nagy kérdéseivel… Találgathatnánk tovább, de egzakt választ hatásvizsgálat, közvélemény-kutatás híján nem kaphatunk, ebben még az akkor divatos pártbizottsági hangulatjelentések sem segítenének. Valaki valamikor valamiért mégis úgy gondolta, hogy a darabot az 1974/75-ös évadban már nem kellene játszani. A valakit a politika magasabb szféráiban érdemes keresni, mert az bizonyos, hogy az intézkedésnek politikai okai voltak. Az is bizonyos, hogy a tiltásnak a színház felé való közlése, a hálátlan feladat a minisztériumnak jutott – valamikor az 1974-es év elején, a műsortervezés konzultációs időszakában. Az új évad bemutatóit igencsak másképp kell terveznie egy színháznak, ha a legsikeresebb előadása nem lehet része a repertoárnak. Az is tény, hogy a fél évvel korábban még oly elégedetten állást foglaló APB erről a kérdésről nem tárgyalt, hacsak szóba nem hozta valaki a darab feltűnő hiányát. A Hegedűsnek az 1974/75-ös évad terveinél, a repertoár felsorolásánál kellett volna szerepelni. Az 1974. június 11-i APB ülés anyagában azonban a cím nem található – mondhatjuk úgy is, hogy ez a hiány a döntés egyetlen írásos nyoma.

1974 őszén tehát eltűnt a műsorból a sikeres musical, a lehető legnagyobb csendben. Bizonyára lettek volna olyanok, nézők, szakmabeliek, érintettek, akik kérdeztek, magyarázatra vágytak volna, de a nyilvánosságig még a kérdéseik sem jutottak el. A főszerkesztők fegyelmezetten negligálták a témát – újabb tabuként kezelték, amelyről nem jelenhet meg semmi. Arról sem tudunk, hogy a színház a tiltáshoz kapott-e indoklást, vagy csak a végeredményt közölték vele. De vajon miért nem szólaltak meg a szakmai szervezetek, miért nem tiltakoztak?

A Magyar Színházművészeti Szövetség, amelynek működését éppen tíz évvel korábban engedélyezte a hatalom, ekkor még formálisan a Szakszervezet (!) felügyelete mellett működött, de egyre nagyobb igény volt arra, hogy az ideológiai harcban partnere legyen a minisztériumnak. A Szövetség, amelynek mintegy 500 tagja van ekkor, olykor – például a közgyűlések idején – reprezentatív alkalmak főszereplője, de inkább csak csendestárs a kényes ügyek intézésében. Főtitkára 1963 és 1981 között Kazimir Károly, a Thália színház igazgató-főrendezője. Az ő személye történetünkhöz nemcsak annyiban kapcsolódik, hogy az 1973 márciusában tartott Közgyűlésen főtitkári beszámolójában mint pozitív példa említődik az, hogy „az Operett Színház megújulási szándéka legutoljára a »Hegedűs a háztetőn«-t eredményezte, Bessenyei gyönyörű alakításával”.[5] Írott források, dokumentumok híján nem láthatunk bele a napi konfliktusok kiéleződésének és elsimításának folyamatába, legfeljebb visszaemlékezésekből kaphatunk képet, nem egyszer torzképet erről. De ha visszaemlékezések nem állnak rendelkezésünkre, és a szemtanúk nyilatkozatra már nem kérhetők, marad a találgatás. Esetleg egy talált tárgy megtisztítása.

A mellékelt fotókópia révén teljes egészében megismerhető feljegyzésből[6] kiolvasható adalékokat szeretném röviden összefoglalni. A „Feljegyzés” egy belső, hivatali kommunikációs eszköz, amelyben az alacsonyabb beosztású munkatárs beszámol, véleményez, javaslatot tesz főnökének, aki az iratra a tartalmának megfelelően reagál: vagy vissza-, vagy továbbküldi intézkedésre, vagy egyszerűen az információ felhasználására vonatkozó javaslatot, következtetést fogalmaz meg. A feljegyzés általában valamilyen tematikus dossziéba kerül, és mint előzmény bármikor előbányászható. Iktatószámot nem kap, hivatali funkciója esetleges, gondos begyűjtés esetén még a levéltárban is végezheti.

Esetünkben a Kulturális Alosztály (az MSZMP KB TKKO-ból a második K) fiatal munkatársának feljegyzéséről van szó, amelyben a szerző rögzített egy váratlan eseményt, és annak folyományára is javaslatot tett. A Magyar Színházművészeti Szövetség 1974. szeptember 19-én elnökségi ülést tartott, de jelenléti ívvel nem rendelkezvén nem tudhatjuk, hogy a 25 fős elnökségből hányan voltak tanúi a következőkben leírtaknak. Az összejövetel célja az volt, hogy megbeszéljék a Szövetség előtt álló feladatokat. A feljegyzésből nem derül ki, hogy ez végül sikerült-e. Egy adott ponton Kazimir Károly váratlanul tájékoztatást kér a jelen lévő Minisztériumi Osztályvezetőtől a Hegedűs a háztetőn „betiltásával” kapcsolatban, mivel az „élénken foglalkoztatja a színházi s a színházlátogató közvéleményt”. A felvetéshez többen csatlakoznak, a felszólalók közül természetesen Vámos László sem marad ki: Vámos védi rendezését, és még találgatásokba is bocsátkozik, többek között a szovjet nagykövetség tiltakozását véli felfedezni az intézkedés mögött. 1974 szeptemberében vagyunk, egy évvel a Chilében bekövetkezett katonai puccs után, amely amerikai támogatással döntötte meg a baloldali kormány hatalmát. A katonai junta sok ezer embert megölt, bebörtönzött, elüldözött az országból, ezért szeptember 11-e az ellene való tiltakozás és a chilei néppel való szolidaritás napja lett világszerte. A junta egyik intézkedése volt, hogy betiltotta a Hegedűs a háztetőn előadását. A feljegyzés szerint a vita során többen párhuzamot vontak a két történés között. Vámos László korábban a kulturális államtitkárt, Molnár Ferencet is felhívta, és felolvasta neki a chilei döntést. Állítása szerint január óta nem kapott választ kérdéseire, ezért valószínű, hogy a döntés még 1973 végén született. A jelen lévő hivatali vezetők, Malonyai Dezső (Minisztérium) és Venczel István (Fővárosi Tanács) nem reagáltak a felvetésekre. Aki igen, az valószínűleg a Szakszervezet képviselője lehetett (P. Nagy László): nem friss döntés, nem betiltás, nem jó az alkalom. Végül a feljegyzés készítője is kénytelen volt csatasorba állni, mondván, a kérdést nem így kell napirendre tűzni, korábbi döntésről van szó, a TKKO egyetértett vele, az előadás fogadtatásáról más tapasztalatok is vannak, hiba volt, hogy az alkotókat nem tájékoztatták megfelelően,[7] később lesz átgondolt felelős tájékoztatás. Malonyai Dezső annyit tett még hozzá, hogy „felelős politikai döntés volt”. A munkatárs a kiemelt mondattal igencsak erős kritikával illette az összes hivatal képviselőjét, köztük a nála magasabb beosztásúakat is. Ilyet csak nagyon szorult helyzetben tesz egy beosztott. A javaslata pedig annyi volt: Kazimirt felelősségre kell vonni, mit hepciáskodik, Vámosnak pedig mondani kell valamit, hogy megnyugodjon. (Mindezzel a feljegyzést szignójával ellátó Kornidesz Mihály osztályvezető [TKKO] egyetértett.)

A színfalak mögött tehát mégis lejátszódott egy kisebb drámai összecsapás, Vámos László panaszát, bár csak szűk szakmai nyilvánosság előtt, Kazimir Károly is felvállalta. Okról, indokról a továbbiakban ebben a körben – legjobb tudomásom szerint – nem esett szó.

És ismét visszatérhetünk a találgatások mezejére. Ha a döntés 1973 végén született, akkor egy másik világpolitikai eseménnyel hozható összefüggésbe. Ez pedig egy újabb zsidó–arab háború. A jóm kippúri háború 1973. október 6-án kezdődött, és 19 napig tartott. Az Egyiptom és Szíria vezette arab koalíció (a Szovjetunió támogatásával) megpróbált revánsot venni az 1967-es háborúban elszenvedett vereségért. A zsidó állam azonban rövid idő alatt győzedelmeskedett a túlerő felett, ezzel alapot teremtett a későbbi béketárgyalásoknak (Camp David-i egyezmény). Tehát ha volt is szovjet szál a betiltásban, az akkor sem a cári Oroszországnak az 1905-ös forradalmat követő pogromdús időszakához kötődött. A tematika persze zavarhatta a szovjet elvtársakat. De a látványos izraeli győzelem sokkal inkább kihatott a műsoron tartás megítélésére. Az előadás önhibáján kívül propagandadarab lett. Leginkább ez a verzió terjedt el, bár sok legenda is született ebben a vonatkozásban. Például az, hogy a szovjet kulturális miniszter látta az előadást, és ennek következtében döntöttek úgy a magyar politikusok, hogy jobb a békesség. Felelős személy szájából hihető magyarázat a későbbiekben sem kerekedett.

A betiltás persze téma maradt a következő években. Emlékeztetőnek a Magyar Rádió műsorában havi rendszerességgel felcsendültek az ismert dallamok, és Bessenyei Ferenc fellépésein is mindig kikövetelte a közönség a „Ha én gazdag lennék” kezdetű dalt. A betiltással pedig el-elviccelődtek, ki úgy, mint M. G. P. a munkásakadémián, ki pedig úgy, mint Árkus József a Népszabadságban.

Árkus a Népszabadságban hetente jelentkező „Egy Hét” című rovatában 1976. november 21-én közölt „Betiltás” címmel egy glosszát. Ebben csak egymondatos utalás volt a két évvel korábbi történésekre: „Gondoltam továbbá a »Hegedűs a háztetőn« című musicalra, de rögtön el is vetettem, mert azt, mint emlékezetes, nem tiltották be, csak levették a műsorról.” Az 1985-ös felújítás után egy héttel már részletesebben foglalkozott a betiltással, ám végig a „levették műsorról” szófordulattal humorizálva. Ebből a második glosszából érdemes hosszabban is idéznünk: „Nem állítom, hogy unatkoztam a nézőtéren, a legizgalmasabb mégis a szünet lett. Amíg sorra kerültem a büfénél, végre sikerült megtudnom, hogy miért vették le a hegedűst a háztetőről 12 évvel ezelőtt, holott néhány előadásra már előre el voltak adva a jegyek. Képzeljék, azért, mert túlságosan szimpatikusnak ábrázolta a zsidókat, és ez ellen tiltakoztak az arabok. Kettőt sem csosszantunk előbbre a sorban, amikor megtudtam, hogy azért vették le a hegedűst a háztetőről, mert ellenszenvesnek ábrázolta a zsidókat, és ez ellen szót emelt a főrabbi. Újabb néhány lépéssel előrébb merőben új változat jutott tudomásomra, e szerint az nem találtatott szerencsésnek, hogy a cselekmény a cári Oroszországban játszódik 1905-ben, a polgári demokratikus forradalom idején, még sincs szó benne az »Egy lépés előre, két lépés hátra« című alapvető munkáról, sőt azt sugallja, mintha az események középpontjában egy Tevje nevű tejesember állt volna. Egy lépéssel előrébb érve hallottam, amint két lépéssel hátrább azt mondja valaki, hogy amerikai zsidó szervezetek tiltakozása volt a döntő, mert 1973-ban kivételesen dollárkölcsön iránt folyamodtunk. A kölcsönt felvettük, a Hegedűst levettük.”[8]

Árkus József tehát a darab felújítását nézhette 1985. május 15-én a Fővárosi Operettszínházban. A tejesember romantikus története tíz évadon keresztül hiányzott a kínálatból, de ez idő alatt nagyot fordult a világ. Történetünk szempontjából most csak annyit kell gyorsan regisztrálni, hogy az 1984/85-ös évad volt az utolsó, amelynek a műsora még megfordult az APB előtt, és hogy 1985. március 28-tól – húsz évig tartó aktív tagság után – Aczél György kimaradt az APB-ból. Mindez azt sejteti, hogy gyökeres változás következett be, de azt sem szabad elfelejteni, hogy a felújítást megelőzően a politikai döntési mechanizmus még a régi módon működött. Hogy mennyire, az sincs tanulságok nélkül.

Az 1983. június 28-i APB ülésre beterjesztett minisztériumi összefoglaló borús képet festett a színházi állapotokról. A minisztérium vezetői értekezletén tavasszal „sok esetlegességet, aránytévesztést, az új magyar darabok esetében számos bizonytalanságot” érzékeltek a műsortervvel kapcsolatban. A politikai elvárásnak megfelelően szigorítottak a követelményeken, többek között így: „Színházaink ne tűzzenek műsorra eszmei, esztétikai értékrendünket, társadalmunk erkölcsi normáit sértő, sokkoló hatású produkciókat; a darabok kiválasztásában és színpadra alkalmazásában is legyenek figyelemmel országunk külpolitikai érdekeire. (A fentiek szellemében tanácsoltuk el egyebek között Ionesco műveinek, E. Kishon: Miért énekel a pacsirta?, Bethancourt: Az a nap, amikor a pápát elrabolták, J. Bock: Hegedűs a háztetőn, E. Bond: Kinn vagyunk a vízből, Arrabal: Az építész és az asszír császár c. színdarabjának bemutatását.)”

A lebeszélés jól sikerült, a műsortervből akkor kikerült a Hegedűs felújítása. Az Operettszínház makacssága azonban azt eredményezte, hogy az 1984. július 10-i ülésen megint foglakozni kellett a kéréssel. A végeredményt némiképp megelőlegezte az a néhány mondat, amelyet a Kulturális Alosztály munkatársának a problémás bemutatókról szóló feljegyzéséből idézünk: „Bemutatását folyamatosan kéri az Operettszínház és idén közös produkcióra kéri a debreceni és kaposvári színház. Mivel a musical közismert, világhírű dalait a rádió és a televízió is sugározza, meg kellene fontolni az engedély megadását. (Tulajdonképpen a tiltást nehéz elfogadhatóan megindokolni. Friss berlini élményünk: a Komische Oper 20 éve tartja repertoáron Felsenstein rendezésében!!!)”[9] Így aztán mindenkinek igaza lett. A felújítás ellen – „a műsorkörnyezetet is figyelembe véve” – nem emelt kifogást a minisztérium. A műsorkörnyezet megfejtése: „Az Operettszínház tűzi műsorára az utóbbi idők egyik legfigyelemreméltóbb szovjet zenés müvét, Ribnyikov-Voznyeszenszkij: Juno és Ávosz-át.” A debreceni és a kaposvári színházat pedig lebeszélték a bemutatóról. Kis győzelem is győzelem. Még egy felsorolásban megemlítik a Hegedűst az előterjesztésben, azok között az előadások között, amelyek „színrevitelét fokozott figyelemmel kísérik” majd: Kornis, Mrożek, Hernádi, Spiró, Weöres, Jarry, Petrusevszkaja… – nem rossz társaság.

A felújítást követő kritikák elismeréssel szóltak az előadásról, bár egyik-másik kritikus azt is megfogalmazta, hogy mélyebb, drámaibb változatot várt, vagy azt, hogy Bessenyei egy rabbi bölcsességével játssza már a szerepet, Capuletből Lőrinc barát lett. A közönséget azonban mindez nem érdekelte. 1988. április 19-én volt a 300. előadás, és ezt a következő évben még mintegy ötven követte. A tízéves kihagyást figyelembe véve ez a sorozat egyenértékű a Komische Oper ötszázas szériájával.

A kultúrpolitika a rendszerváltásig vitézül védte a magyar közönséget a „Broadway iparosok készítette cionista musical”-től (l. fentebb). Egy szegedi bemutató volt még 1986-ban, majd a kaposvári 1989-ben, de ekkor már nem működött az a harcias jobbat akarás, amelyet az APB és a minisztérium évtizedekig megtestesített. 1990-ben már videokazettán forgalmazták és még a tévében is lejátszották a filmet. Ezzel már végképp nem maradt fővárosi probléma a mű sorsa, hiszen országosan jelentkezett igény a darab színpadi megvalósítására és megtekintésére. A színházak pedig nem tétlenkedtek. Határon innen és túl sorra jöttek a bemutatók. Emlékeim szerint még Békéscsaba, Debrecen, Kecskemét hiányzik ebből a sorból.

1990. január 20-án este a Petőfi Rádióban egyórás műsor hangzott el „Hegedűsök a háztetőn” címmel. A felvétel valamikor az előző év decemberében készülhetett, annak is az első felében, mert a romániai forradalomra még nem reflektáltak benne, pedig az erdélyi magyarok sorsa is szóba került a beszélgetés során. M. G. P. többször idézett kritikáját sem olvashatták még a résztvevők, talán éppen ekkortájt íródott. A színház túl volt a 350. előadáson, a műsorban Vámos László, Bessenyei Ferenc és még néhány színész euforikus hangulatban elevenítette fel a bemutatóhoz és a ritkán tapasztalható sikersorozathoz fűződő élményeiket. A bemutató előzményeiről is beszélt a rendező, hangsúlyozva, hogy csata előzte meg a premiert, de a kelet-berlini bemutató után már be lehetett csempészni a műsortervbe. Vámos és Bessenyei egymást erősítve hangsúlyozták, hogy a musical időtlen remekmű, hogy a benne ábrázolt helyzetek a népek és a családok életében újra és újra jelentkeznek. Ennek jegyében tudatos döntés volt „autentikusan magyar embert” választani a főszerepre. Bessenyei felidézte, hogy sokan csodálkoztak azon, hogy zsidó embert játszik, de ő frappánsan azt válaszolta nekik: „néger sem vagyok, mégis én vagyok Othello”. A közönség megértette ezt, a politika talán nem annyira. A betiltás okára vonatkozó kérdésre senki sem tudott egzakt választ adni. Vámos László úgy emlékezett, utólag kapott egy magyarázatot, az intézkedésnek aszerint belpolitikai okai voltak, a döntés a pártvezetésben levő antiszemiták nyomására történt. Tény, bár szövegszerű írásos dokumentum nem maradt róla, hogy 1973 januárjában az MSZMP ideológiai tanácskozásán Sütő Gábor, a pártközpont külügyi osztályának egyik munkatársa felszólalásában az erősödő antiszemita hangulat egyértelműen megnyilvánult. Aczél Györggyel vitatkozva Sütő azt fejtegette, hogy „a hivatalos ideológia a marxizmus–leninizmus rovására engedményeket tesz a zsidóbarát kultúrának. […] Chagall-kiállítást rendezhettek a fővárosban, a színházban a Hegedűs a háztetőnt játsszák, a filmesek az emigráns Darvas Lili színésznőt favorizálják.”[10] A rádióműsorban Vámos László is ezeket a példákat említette, továbbá a Nabuccót az Operából, valamint a Mózes előadását a Nemzetiből, mint amivel a zsidó tematika akkori erősödését neki szemléltették. Meglátása szerint ennek esett áldozatul a Hegedűs. És végül még arra is emlékeztetett a rendező: azt se felejtsük el, hogy oroszok csinálták a pogromot.

[1] Színház, 1973/1, 40.
[2] Színház, 1976/1, 31.
[3] Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1973. április 30.
[4] Kritika, 1990/1.
[5] A Színházművészeti Szövetség Közgyűlésének jegyzőkönyvéből.
[6] Az eredeti példány a szerző birtokában.
[7] Kiemelés tőlem – Sz. I.
[8] Népszabadság, 1985. június 1.
[9] Az eredeti feljegyzés a szerző birtokában.
[10] Konferencia az antiszemitizmusról és az antiszemita összeesküvés-elméletekről, forrás: http://nol.hu/kritika/20110329-antiszemitizmus_a_kadar-korban-1024731.

Facebook Comments