A londoni National Theatre Magyarországon is követhető közvetítéssorozatának (NT Live) egyik legjobban várt darabja az Ivo van Hove rendezte Obsession (Megszállottság) volt. Az előadásfelvétel adott is ajándékot meg nem is.

A színházi ínyencek a holland sztárrendező, Ivo van Hove most is nagyszabású víziójára lehettek joggal kíváncsiak, vagyis arra, mit kezd az olasz neorealista film 1943-as alapművével, Luchino Visconti hasonló című opuszával valaki, akitől ez a megközelítés alapvetően és meglehetősen távol esik. A filmrajongókat meg az érdekelhette, hogy a langymeleg házasságot másodpercek alatt romba döntő jóképű és titokzatos dzsigolót hogyan adja majd az angol sztárszínész, Jude Law. Azt hiszem, mindenki megkapta azt, amiért színházba, pardon, moziba jött ezen az estén, bár megjegyzem, az összhatás azért korántsem olyan bombasztikus, mint azt az előzetesek sejtették. (Persze aki bedől a marketinggépezet túlzásainak, meg is érdemli, hogy csalódjon.)

Fotó: Jan Versweyveld

Van Hove rémegyszerű technikát választ, amikor szinte csontig visszafejti az amúgy sem túl bonyolult történetet. A színészektől elvesz majd’ minden tárgyat, kelléket, helyszínt, hangulatot, ami támaszt vagy kapaszkodót nyújthatna nekik a szünet nélküli, szűk kétórás tragédia elmesélésében. (Kivéve a zenét: Visconti filmjében meghatározó az akusztikus közeg, van Hovénál nem kevésbé, még ha itt nem is a negyvenes évek olasz slágerei szólnak, hanem Dalida Romanticája vagy a The Stooges-tól az I wanna be your dog. Ami megmarad, és ugyanolyan nagyot üt: Giorgio Germont áriája a Traviatából, nem a csalódott apa, hanem a megcsalt férj szájából). A szöveg is jócskán rövidül, sűrűsödik a James M. Cain A postás mindig kétszer csenget című regényét pirulás nélkül felhasználó forgatókönyvhöz képest (dramaturg: Jan Peter Gerrits, angol verzió: Simon Stephens). Az eleve töredékes, epizodikus szerkesztés itt a véglegetekig fokozódik, a viszonyok metsző élességgel, hiányérzet nélkül rajzolódnak ki előttünk.

Viscontinál a háborús olasz társadalom legalján tengődők kétségbeesett egymásba kapaszkodása adott értelmezési keretet a történetnek, van Hove azonban térben-időben látványosan eloldja a sztorit a konkrétumoktól. Ebben jelentős szerepe van Jan Versweyveld kopárságában is kies díszletének. Monumentális, üres teret pásztáznak a kamerák, a bútorok és más berendezési tárgyak hiányoznak, ettől kap különös hangsúlyt a néhány beiktatott térelem. Hátul lengőajtó meg egy széles, lapos ablak a matt, bézs falsíkokon, mindkettő a semmibe nyílik, azt mutatja. (Nem is lenne igazi van Hove-előadás, ha az üres falfelületekre olykor nem vetítenének: látjuk is például a menekülni próbáló Gino arcát közelről.) Balról egy minimalista kocsmai pult/étkezőasztal, mintha csak egy Hopper-kép háromdés verziója volna. Jobbról egy szögletes oszlop előtt ivókút, előtte szűkös kád, másfél embernek épp elég. A kényelmetlen, kísérteties térben a pult mellett van még egy önjáró harmonika, a magasból meg olykor leereszkedik egy pöfögő, füstölő, a bűnös testekről lemoshatatlan olajat prüszkölő autómotor: egyszerre meghökkentő és végzetszerű masina.

Éppen ez a megmagyarázhatatlan, mindig jelenlévő, a fejünk fölött függő, görög tragédiákból ismerős végzetfogalom izgathatta van Hove fantáziáját ebben a történetben. A jóképű idegen betoppan az ellenszenves férje oldalán obligát háziasszonyi teendőket ellátó csinos feleség életébe, és innentől fogva csak az a kérdés, ki és milyen sérülésekkel éli túl kettejük elsöprő erejű ütközését. Rossz helyen kapizsgál, aki azon kezd töprengeni, vajon miért alakul ki az idegen és a nő között tiltott és veszélyes vonzalom. A miért ugyanis talán a legkevésbé lényeges kérdés a sztoriban: lapos közhely volna azt mondani, hogy ez szerelem első látásra, mert végig bizonytalan vagyok benne – és ez van Hove, meg főleg a színészek érdeme –, hogy van-e, lehet-e több, mint állatias szexuális vonzalom a karakterek között. Nem arról van szó, hogy a nő nem kapja meg otthon, amire szüksége van testileg (amúgy nem kapja meg), nem is arról, hogy az idegen minden útjába kerülő nőt magáévá tesz (amúgy magáévá tehetne). Ennél ősibb, atavasztikusabb, meg- és visszafejthetetlenebb kettejük viszonya, s mint ilyen, tökéletes alapanyag filmnek, színháznak, filmre vitt színháznak egyformán.

Azt mondtam, van Hove absztrakt térbe és időbe helyezi Visconti/Cain meséjét, és bár konkrét utalások nincsenek, az a benyomásom, az amerikai Délen járunk. A fullasztó hőségben egyértelműek az erőviszonyok: a nőnek a konyhában a helye, a férfinak a kocsmában és a haveroknál. A Joseph és Hanna birtokára betoppanó Gino – egyedül az ő neve öröklődött Visconti filmjéből, nem véletlenül – halmozottan gyanús elem. Külföldi, nem tudni semmit a múltjáról, a jövőjét meg inkább hagyjuk. Egyik napról a másikra él, a rövid intermezzo, amikor Johnny oldalán próbál szerencsét, legalább olyan ködös és gyanús, mint feltételezett, de bővebben sosem kifejtett sötét múltja.

Itt semmi más nem történik azon kívül, hogy van Hove a monumentális, üres térbe kegyetlenül behajítja színészeit, minket pedig a terrárium fölé enged, hogy onnan figyelhessük szenvedéseiket és szenvedélyeiket. És ezen a ponton, ezzel a megközelítéssel végre értelmet nyer a mozis közvetítés. Egy többszáz fős színházterem hátsó soraiból biztosan nem látni azt a finom színészi játékot, amitől ez az előadás érdekes és értékes lesz. A mozi viszont a közelik terepe, ennek minden előnyével és hátrányával (az utóbbiak listáján szerepelnek a bemikroportozott színészek hátán tekergő zsinórok, vagy a Jude Law-n feszülő két alsógatya).

A Jude Law játszotta Gino karaktere járja be a legizgalmasabb és leghosszabb utat az előadásban. Sokáig csak egy jóképű macsó, hosszú szónoklatok helyett szexepiljével meg izmos felsőtestével a nők fejét elcsavaró vagabond. Villámcsapásszerű találkozása Hannával azonban késleltetve ugyan, de őt is megingatja és elbizonytalanítja. A férj kiiktatása után mintha ólmos, testet-lelket emésztő álomból ébredezne: Gino lassan döbben rá a valóságra, vagyis arra, amit ő annak gondol. Halina Reijn alakításában a feleség, Hanna olyan, mint egy szelídítésre váró nagymacska: kihívó, a közönségesség határát súroló, a szexuális vágy irányította viselkedését lehetetlen nem észlelni. Illetve mégis lehetséges: a Gijs Scholten von Aschat játszotta férj, Joseph vak és süket ennek az érzéki teremtésnek minden, önállóságról tanúskodó megnyilvánulására, így is válik belőle könnyű préda. A rendezés egyértelművé teszi, amit Visconti csak óvatosan sejtetett (a fasiszta Olaszországban!): a Ginót felszedő másik csavargó, itt Johnny (Robert de Hoog) nem puszta szívjóságból ajánl munkát a fiúnak, hanem testileg is vonzódik a jóvágású idegenhez.

Ivo van Hove Visconti filmklasszikusát laboratóriumi kísérletként mondja újra. Hideg fejjel, precízen szabályozza a körülményeket, ám ettől az indulatok csak perzselőbbek, az érzékiség még forróbb lesz. És ha elég odaadóan figyelünk, ezt még a moziban ülve is érezhetjük.

Facebook Comments