Nyilván az a megoldás, amely érvényes volt a hetvenes években, hogy bekenjük Bagarollal Begányit és Sólyom-Nagyot, ma már nem játszik, de tudunk-e valamit adni helyette? Vagy kell-e adni egyáltalán valamit? Nem lehet egy opera csak úgy egy opera, szépen énekelnek, megtapsoljuk, hazamennek?

„Mindenki él, egészséges, az engedély megvan… tényleg megvan…” A láthatatlan ember, aki, persze, csak egy ideig láthatatlan, Ókovács Szilveszter, kénytelen szólni, majd kénytelen megjelenni is a vasfüggöny előtt, mert lassan fél órát csúszik a bemutató, és nyilván vannak összeesküvéselmélet-rajongók, akik azt hiszik, netán remélik, hogy az utolsó pillanatban megjöttek az amerikaiak, és testükkel akadályozzák meg a bemutatót. De csak a nézőtéri világítás bizonyul lekapcsolhatatlannak, ha jól értem, újra kell indítani a rendszert, hátha rendbe jönnek az áramkörök, és elkezdődhet a Porgy és Bess.

Fotó: Berecz Valter

Elég röhejes ránézni a színlapra, egy kicsit sok rajta a bekarikázott R betű, The Gershwins áll szerzőként, Porgy és Bess címként, mindkettő mögött ott a jel, hogy bejegyzett védjegy, érdekes, hogy Stravinsky enélkül is Stravinsky marad. Különösebben nem érdemes talán a bemutató jogi hátterével foglalkozni, nem is nagyon értem, hogy lehet engedélyezni is valamit, meg közzétenni, hogy a bemutató nem engedélyezett. Pontosan azt sem tudom, hogy amikor Gershwin vagy Gershwinék kimondták, hogy a Porgy csak afro-amerikai énekesekkel előadható, mit akartak. Azokat a vaskosabb, dúsabb hangokat, hangszíneket, vagy csak védeni az afro-amerikai énekeseket, kénytelenek legyenek szerződni velük az operaházak, lemezkiadók, koncertszervezők, jussanak lehetőséghez, ne legyenek az operaházak valami titkos ku-klux-klan intézmények, ahol a fehér csuklya nem kötelező, de a jegyvásárlók szeretnének nyugodtan és kulturáltan szórakozni. Egyébiránt, ha megnézem a mű lemezfelvételeit (azt a hármat, amelyet hallgatni szoktam), a valóságban ezek sokkal kínosabbak, mivel betartják az előírásokat. Az előírások azonban a zenekarra és a karmesterre már nem vonatkoznak, így mind a Maazel, mind a Rattle, mind a John Mauceri vezénylete hangfelvétel úgy áll föl, mint egy klasszikus amerikaifutball-csapat. Vannak az afrók, akik ütköznek, rohannak, verekednek, és van az ész, az irányító, aki, no lám, fehér. Köszi.

Nyilvánvaló, hogy az Opera, a mi Operánk az érvelésben igyekszik a rasszizmusra helyezni a hangsúlyt, vagy, mondjuk a Gershwin-féle követelmények túlhaladottságára, ma senki nem hökken meg egy sötétebb bőrű szoprán énekesnőn, azok az idők elmúltak, fölösleges ezekkel a szabályokkal nehezíteni a dolgot, főleg a kelet-európai operaházak dolgát, senki nem döbben meg azon, ha egy színpadi bécsi arisztokrata asszonynak két fehér és egy színes bőrű gyermeke van. De mi van, ha Gershwinéket nem a testvériség meg az egyenlőség izgatta, csupán a hangzás? Hogy ez nem lesz így az, amit elképzeltek, amikor elkezdték, pontosabban George elkezdte a kottafejeket írogatni? Mert ez nem faji kérdés, csupán művészeti, mindössze a szerző szándékairól van szó, amit ma minden előadóművész nagy alázattal emleget, neki nincs más vágya, mint megvilágítani az eredeti alkotói szándékot, még akkor is, ha ez nem látszik, ha az Aida, teszem azt a Mézga család nappalijában is játszódik. Lehetünk-e okosabbak a Gershwin-testvéreknél?

Tetszettek volna rosszabb művet írni, és akkor nem lenne ez a probléma. Bezzeg a Gershwin-féle zenés játékoknál nem problémáznak, senki nem játssza Magyarországon a Pardon My Englisht vagy a Strike Up The Bandet, és senkit nem hallottam, hogy emiatt protestált volna. Csak a Porgy akar örökké élni. Ha viszont örökké akar élni, akkor el kell fogadnia az idők változását. Mozart se ismerne rá a Figaro házasságára, ha most kellene meghallgatnia.

Azt azért nem lehet mondani, hogy nincs tétje az előadásnak. Akármi is lesz a folytatás, akár kapunk engedélyt az újabb előadásra, vagy ez csak egy kirándulás volt, egy észrevétlenül kihúzott bekezdés a szerződésben, amelyet sürgősen pótolnak a felelősök. Nyilván az a megoldás, amely érvényes volt a hetvenes években, hogy bekenjük Bagarollal Begányit és Sólyom-Nagyot, ma már nem játszik, de tudunk-e valamit adni helyette? Vagy kell-e adni egyáltalán valamit? Nem lehet egy opera csak úgy egy opera, szépen énekelnek, megtapsoljuk, hazamennek?

Fotó: Rákossy Péter

Mielőtt még innét indulnánk el, azért látni kell, hogy finoman bár, de a rendező, Almási-Tóth András provokál, fityiszt mutat, mert a „tisztán fehér” szereposztás nem tisztán fehér. Ahogy a tisztán fekete sem tisztán fekete, mert a prózai szerepekre fehéreket is alkalmaznak, a rendőr, aki börtönbe zárja az ártatlanokat, és a maga kívülállói brutalitásával belezavar a közösség rendjébe, fehér szokott lenni. Itt meg épp ők a színes bőrűek, amennyire lehet, Kálid Artúr a beszélő és a segéderő Dr. Marcelo Cake-Baly. Poénnak poén, bár szerintem nem jó, mert épp a saját szándékok ellen dolgozik. Már ha jól értem a saját szándékot, hogy ez a történet szerelemről szól, életről szól, hitről, reményről, emberekről szól, és már a cselekmény szintjén, vagy a dalszövegek szintjén úgy össze van keverve a földi és az égi Paradicsom, hogy tényleg teljesen mellékesek a bőrtónusok. Valahogy ezt kellene megérteni, átadni, ezt a keveredést, a lélek vegyülését a testtel. Porgy elindul New Yorkba Bess után, de máris spirituálét énekel, a mennyországot emlegeti, hogy oda jut, ha az Úr fogja a kezét. Ezt a középkori lelkiséget kellene megérteni vagy még inkább megtanulni Porgy és Bess történetéből. Hogy ha megmosom a kezemet, akkor nem a bacilusokat pusztítom el, hanem megtisztulok, teszek egy lépést a jó irányba. Ez az átlelkesített világ a Porgy és Bess tanulsága, hiába röhögsz rajtuk, hogy primitívek, írástudatlanok, babonások, az ő tetteiknek mindig van valami magasabb vagy mélyebb értelme. Te meg egy hülye vagy az operában.

De mint a hülye az operában, kénytelen vagyok ebből a szempontból is észrevételeket tenni. Mégpedig azt, hogy a Porgy és Bess ebben a változatban két súlyos hiányosságtól szenved: nincs benne se Porgy, se Bess. A Bess-hiány viszonylag egyértelmű dolog, Létay Kiss Gabriella hiába énekel pontosan és szépen, voltaképpen semmit sem tud hozzáadni ehhez a teljesítményéhez. Mintha ott sem volna. Nulla kisugárzás, nulla erotika, nulla tragédia, pont azt nem lehet érezni, amit szeretnénk. Hogy itt van egy nő, aki egyszerre csábító és áldozat, szexi és szexfüggő, italfüggő, kokainfüggő, emberfüggő, jön Crown, ránéz, és ő térden csúszva menne utána. Az élete folyamatos gyötrődés a felismert jó és felismert rossz között, mert ha magára marad, mindig a rosszat követi. Ehhez kapja ő meg Porgyt, akit mindez nem érdekel, aki csak a lényeggel törődik, egyfelől azért, mert neki Bess ajándék. Tisztában van vele, hogy a kriplinek a magány jár, nem fogja senki legyőzni a viszolygását, és erre jön valaki, aki ezen már régen túl van, mármint a test dolgain. Túl van rajta fejben, de nincs túl testben. Szép kis operai hőspár, a nyomi és a kurva.

A baj az Palerdi András Porgyjával, hogy komolytalan. Egyfelől, persze, komoly, és Almási-Tóth nem is hagyja, hogy a néző kizökkenjen, Porgy csak aligsérült, mankóval jár, néha anélkül, csak húzza kicsit a lábát, nem nagy ügy. Palerdi éneklésben komolytalan, pedig hangilag nagyon is komoly. Viszont ez a bánatos bőgés, ez a technikailag mindinkább szétesőnek tűnő óbégatás néha egészen ijesztő. Mintha paródiát adna elő, hogyan képzelik az operaénekesek a fekete vagy feketés hangadást. Ha én volnék a jogtulajdonos, fájó szívvel, de határozottan mondanám: azt a fickót azonnal távolítsák el. És ha nincs jobb ajánlatuk, akkor sajnálom, de mégis Gershwinéknek van igazuk.

A futottak még rovatból csak azokat említem, akik jól futnak: Meláth Andrea, Maria szerepében megmutatja, milyen is lehetne egy jó előadás, Szegedi Csaba Crownként egészen jól énekel, és egészen jól tánclépeget. Dénes István vezényel, aki a nyolcvanas években az utolsó Porgy–előadást dirigálta az Erkelben. Mintha mi sem történt volna, pedig mennyi minden történt azóta.

Hol? Erkel Színház
Mi? The Gerschwins: Porgy és Bess
Kik? Erkel Színház
Szereplők: Bakonyi Marcell / Palerdi András, Sáfár Orsolya / Létay Kiss Gabriella, László Boldizsár / Balczó Péter, Szegedi Csaba, Fülep Máté / Haja Zsolt, Fodor Beatrix / Rőser Orsolya Hajnalka, Ujvári Gergely, Fodor Gabriella / Bakonyi Anikó, Szántó Andrea / Meláth Andrea, Kiss Tivadar, Kristofori Ferenc, Geiger Lajos, Szerekován János, Kálid Artúr, Nagy Dániel Viktor, dr. Marcelo Cake-Baly, Tóth Viktor / Takács Botond
Táncművészek: Boros Ildikó, Kekalo Iurii, Balázsi Gergő Ármin, Kerényi Miklós Dávid, Bajári Levente, Oláh Zoltán, Rotter Bianka, Popova Aleszja, Kozmér Alexandra, Timofeev Dmitry, Földi Lea
Írta: George Gershwin, DuBose és Dorothy Heyward, és Ira Gershwin. Rendező: Almási-Tóth András. Díszlettervező: Sebastian Hannak. Jelmeztervező: Lisztopád Krisztina. Koreográfus: Barta Dóra. Magyar nyelvű feliratok: Kenesey Judit. Nyelvi felkészítő: Rory Winston. A gyermekkar vezetője: Hajzer Nikolett. Az énekkart betanította: Riederauer Richárd. Megbízott karigazgató: Csiki Gábor. Karmester: Dénes István

Facebook Comments