Jászay Tamás: Köztünk jár

Shakespeare: III. Richárd / Radnóti Miklós Színház
2018-02-21

Minden kornak és helynek megvan a maga III. Richárdja, és mindig olyan, amilyet érdemel: ezt a legújabbat, Andrei Şerbanét a Radnótiban mind tökéletesen ismerjük.

Fotók: Véner Orsolya

Még mielőtt nagyon beleéljük magunkat, hogy itt Shakespeare-ellenes tevékenység esete forog fenn (lásd még: a szerzői szándék meghamisítása és más lózungok), netán azon kezdünk hörögni, hogy a világhíres román rendező kioszt bennünket a saját országunkban, álljunk meg egy pillanatra! A fő bűnös természetesen Shakespeare, aki elasztikus, mindent eltűrő anyagból írta ezt a drámáját (is), és a jó rendezőnek csak annyi a dolga, hogy alaposan elolvassa a szöveget, rendet vág a millió szereplő között, és itt-ott kommentárokat fűz az elhangzottakhoz. Ebben a három és fél órában nagyjából ennyi történik a Radnóti színpadán.

Lódítok kicsit, nem „csak” ennyi, de a lényeg mégis csak ez: ha figyelünk, rájövünk, hogy bár többnyire nagyon látványos, hatásos, olykor meg erőltetett és zavaros a külcsín, Şerban egy pillanatig sem tesz úgy, mint aki felfedezte a spanyolviaszt. Ő csak azt mutatja, amit Shakespeare írt. Meg közben azt is, amiben és ahogyan élünk. Nem (csak) mi, hanem a fél világ.

Két korszak határán állunk, hol visszacsúszunk, hol már lépnénk előre egyet, de ez most egy nagyon hosszú, elnyújtott pillanatnak tűnik, amikor minden és mindenki bizonytalan. Nincs már és még kihez fordulni, és amikor hosszas vacillálás után az istenadta nép hatalmat helyez valaki kezébe, akkor a győzelmi beszédek elhangzását követően rá is döbben, mekkora hülyeséget csinált. Şerban lap alji jegyzete, hogy nem csak a szavazójoggal rendelkező állampolgár ébred rá kis fáziskéséssel tette következményeire, de a kiválasztott is csak akkor érti meg, mibe keveredett, amikor már minden az övé.

A III. Richárd a közöttiség drámája; az, hogy Gloster émelyítően magasra emelkedik, elsősorban annak köszönhető, hogy az előző hatalom néma csendben vagy fájdalomtól üvöltve, de elhalálozott, az új, tettre kész vezető meg egyelőre nem tűnt fel a láthatáron. Richárd pedig nem tesz mást, mint fogja magát, és beugrik a hálátlan szerepbe. Amúgy itt már Şerban előadásáról beszélek, merthogy ennek a rétegzett, sok irányba elkalandozó, de alapvetően azért egyetlen fő csapáson haladó produkciónak egyik markáns szintje a színháznak mint a hatalom (re)prezentációs formájának a hangsúlyozása.

Gloster/Richárd nyíltan és hosszan hozzánk beszél, kiszól a színpadról, akarja, hogy nagyon pontosan értsük, hogy a királyi trón megszerzése színjáték. Akár még odáig is elmennék, hogy csak úgy tesz, mintha ez mindennél fontosabb volna a számára, de lesz egy pont, ahonnan már nincs visszaút, ahol a Richárd irányította események túlnőnek rajta, és ő is engedelmeskedni kénytelen a maga indította (?) folyamatnak. Ha a koronához vezető út színház, akkor a megszerzése után a színésznek nem a katarzis jön, hanem a jelmez és a vendéghaj levétele, és tessék, pontosan ez történik a szünet után.

A sárga, fekete, szürke, fehér közegben mozgolódó látványvilág az előadás fontos közreműködője. Menczel Róbert sárga plexifalakkal borítja a Radnóti színpadának fekete falait, a középre leszúrt szűk csigalépcső szimbolikusan és praktikusan is jól működik, ahogy az emeletnyi magasságban rögzített híd is. Baumgartner Sándor fényterve aprólékos és nagyívű egyszerre: különösen szép, amikor a villódzó-vakító vörösre, zöldre, sárgára világított falak ragyogása kialszik, és csak arctalan árnyak, éles kontúrok állnak a színen. Nagy Fruzsina jelmeztáráról a praktikus jelző jut eszembe: a sok tucatnyi szerepet összesen tizenegyen játsszák, a legtöbben több karaktert hoznak, és őket nem csak Şerban, de a tervező is markáns, azonnal felismerhető kiegészítőkkel látja el. Majdnem azt írtam, hogy Richárd nem kap púpot, de hát kap, de nem ez tűnik fel, merthogy egyik lábszárát rácsos ortopédcsizma-féle rögzíti, jobb kezén is furcsa szerkezet, mintha csontkéz volna. Fekete-fehér öltönye a kígyóbőrt utánozza, hátul laza copfba összefogott haja (majdnem) végig idegen, mármint a valódi jellemtől idegen elemként vonja magára a figyelmet. Dargay Marcell legtöbbnyire élőben játszik a jelenetek alá és közbe: a „zenebohóc” dermesztő effektek, kellemkedő futamok, felszabadult trillák gazdájaként remek munkát végez.

Şerban és Daniela Dima jegyzi az előadás szövegváltozatát: Vas István ma is élő fordítását áramvonalasították, feltehetőleg Závada Péter irodalmi konzultáns közreműködésével. Ahogy a látványt, úgy a szöveget is széles skálán mozgatja az előadás, még ha eközben célirányosan halad is előre a maga kijelölte úton. Néhány jelenet máshova vándorol, egyes epizódokat áthangszerelnek, másoknál aláhúzzák a lényeget, és persze bekerül egy-két impró és aktuális poén is, de mindig a jó ízlés határain belül maradva. Egyébként érdemes figyelni: a nem anyanyelvükön dolgozó vendégrendezők előadásaiban a szövegmondás, a hangerő, a beszédstílus szinte mindig más lesz, mint amit megszoktunk egy-egy színésztől vagy társulattól. Itt például egyformán lényeges az, amit, és az, ahogyan mondanak a szereplők: kitett, harsány, expresszív a modor, amibe még az erőltetett raccsolás meg az elváltoztatott hangon beszélés is simán belefér.

Már csak azért is, mert Şerban nem állítja, hogy a Richárd körül elsüllyedő királyi udvar fikarcnyival is jobb lenne nála. Vagyis épp fordítva: a sok acsarkodó, egymást veszettül maró, mérgező nyált köpő kutya között még mindig inkább Richárdot választanánk, mint mást. Alföldi Róbert Richárdja bohócos élvezettel tombol, néha mintha őt is meglepné, hogy ilyen könnyen hozzájut mindenhez. A vakok közt a félszeműből lesz a király, csak az a bibi, hogy ennek a Richárdnak nincs semmilyen stratégiája a hatalomátvételt követő napokra. És akkor elkezd félni, sőt rettegni, a maradék néhány emberét még lekaszaboltatja, de hát ebből a trónból csak bukni lehet, feljebb már nem vezet út. Az előadás elején többször elismétli, hogy „magam vagyok”, végül pedig tényleg egyedül marad a kísérteteivel. Alföldi uralja a színpadot, már akkor, amikor a nyitó képben félsötétben beóvakodik oldalról. Lehet szeretni és gyűlölni Richárdját, csak megkerülni nem.

Amiben a szokásoshoz képest különösen jól teljesít ez az előadás, az a női vonal. Lady Anna Sodró Eliza alakításában reveláció: most végre érteni, hogyan is nyerte meg őt magának a nyomorék gyilkos férje koporsójának tövében. Szép párt alkot(ná)nak ők ketten, ha lenne még egy hatodik felvonás is. Kováts Adél Erzsébetjének józanságát tompítani próbálják lökött rokonai, de ez csak álarc, ezt a nőt szintén kemény fából faragták, képtelen Richárdot komolyan venni a legnagyobb veszély közepette is. A bűzös átkokat szóró Margit ziccerszerepe lesz László Zsoltnak: komor és fenséges jelenlétében minden súlyossága ellenére van valami megmosolyogtató. A többiek is egytől egyig életes karakterekkel gazdagítják a keserű tablót: ott van Pál András bevállalós és túl későn nemet mondó Buckinghamje, Gazsó György és Schneider Zoltán puszipajtás bérgyilkosai, Porogi Ádám és Rusznák András talpnyalonc udvari emberei, Kelemen József mint a saját végzetét az utolsó utáni pillanatig hitetlenkedve fogadó Hastings, vagy a kevés, ám annál súlyosabb szóval csendet parancsoló Martin Márta Yorkné szerepében.

Most én is jósolok: Şerban III. Richárdjáról sokan írják majd, hogy egyenetlen színvonalú, hogy fölösleges súlyok nehezítik, hogy ötletparádé gyengíti összhatását. Nem biztos, hogy tévednek, akik így gondolják, de a legfontosabbról akkor se feledkezzünk meg: ezt a Richárdot mi akartuk, mi teremtettük. És meg lehet tőle szabadulni, hogyne. Valami mégis azt súgja, hogy hamarosan sértetlenül visszasétál közénk.

Hol? Radnóti Színház
Mi? William Shakespeare: III. Richárd
Kik? Szereplők: Alföldi Róbert, Gazsó György, Kelemen József, Kováts Adél, László Zsolt, Martin Márta, Pál András, Porogi Ádám, Rusznák András, Schneider Zoltán, Sodró Eliza
Jelmeztervező: Nagy Fruzsina. Díszlettervező: Menczel Róbert. Világítás: Baumgartner Sándor. Zene: Dargay Marcell. Irodalmi konzultáns: Závada Péter. Ügyelő: Kónya József. Súgó: Farkas Erzsébet. Produkciós asszisztens: Ari Zsófi. Rendezőasszisztens: Szikszai Rémusz. Dramaturg, tolmács: Szűcs Anikó. A rendező munkatársa: Daniela Dima. Rendező: Andrei Şerban

Ha teheted, támogasd a munkánkat bankkártyás fizetéssel vagy átutalással, hogy az 55 éves Színház folyóiratnak ne csak múltja, hanem jövője is legyen.