Azok a jelenetek az igazán emlékezetesek, melyekben nem (csak) a történetet kell összerakni, hanem a szereplők érzelmeit, motivációt is nekünk kell hozzátenni a sztorihoz, és amelyek nem szorítkoznak pusztán az események eljátszására, hanem esztétikai megoldásokat is alkalmaznak.
A Kolibri Színház jubileumi évadának első három bemutatója valamelyest mind rendhagyó. Az első kettő, a Mi újság? és a Rövidzárlat a színház repertoárján már korábban meglevő műfajokon belül kísérletez, míg a harmadik, a Visszatérő egészen messzire tekint: különleges eszközökkel létrejött előadás, mely a társulat alapító tagjait vonta be az alkotófolyamatba. A három produkció alapján úgy tűnik, hogy a biztonságosabb terep jobban áll a színháznak. Tegyük hozzá: a kísérletezésnek, az új módszerek kipróbálásának hosszú távon, a társulat kondíciója szempontjából mindig van jótékony hatása.

A társulat repertoárján túlnyomórészt most is történeteket – színdarabokat és könyveket – feldolgozó előadások szerepelnek, melyek azonban nem voltak alkalmasak arra, hogy a színház a legkisebbek felé is nyisson. Így amikor a Kolibri 2005-ben létrehozta – egyébként az ország – első csecsemőszínházi, azaz 0-tól 3 éves korig szóló előadását, a TODÁt, kénytelen volt eltávolodni a történetektől, a későbbi darabok esetében olykor már a szöveget is mellőzték. A Mi újság?-ban az a különleges, hogy a két alkotó, Tisza Bea és Ruszina Szabolcs lényegében a csecsemőszínházban alkalmazott módszerekkel hozott létre előadást – óvodásoknak. (A csecsemőszínházi jelző persze a Kolibri alkotói koordinátarendszerében értendő, hiszen az eljárás nem kizárólag ebben a műfajban használatos, és nevezhetnénk, teszem azt, improvizáció vagy projekt alapú színháznak is.) Ez pedig azért örvendetes, mert a gyerekszínház már a kiscsoportosokat is intenzíven a történetekre kondicionálja, ami önmagában nem baj, csak akkor, ha egyeduralkodó a módszer.

Rövidzárlat. Fotó: HSC Stábiskola

A Mi újság?-ban nincs se történet, se szöveg: a semmiből születik a színház. Azért ez így nem teljesen igaz, hiszen a színpad tele van a kék kukába szánt hulladékkal: újság-, csomagoló-, selyem-, krepp-, sütőpapírral, vécépapír-gurigákkal stb. Adott még két overállba öltözött alak – vélhetően az FKF munkatársai –, egy férfi és egy nő. A férfi kötelességtudóan bepakolná a szemetet a kék kukába, a nő azonban minduntalan letérne a munkája szabta útról, folyton elcsábul a játékkal, játéklehetőségekkel kecsegtető anyagtól: a papírtól. Először labdát gyúr napilapból, aztán fecniket tép le, melyek aztán hópiheként bukdácsolnak a levegőben. A férfi először csak egy-egy pillanatra „lazul el”, és szinte azonnal visszarántja a való világ, a kötelesség, de idővel egyre jobban felenged, és ő is belemerül a játékba. Így a két szereplő egymással való évődése is a humor forrása. Az is üdítő, hogy kapcsolatuk nem a férfi-női sztereotípiák mentén rajzolódik fel – mint az oly sok gyerekelőadásra jellemző –, sokkal inkább megidézi szülő és gyerek viszonyát. Ráadásul itt nem a szülő tanít meg valamit a gyereknek: a gyerek a domináns, a jó fej, ő húzza be a másikat a saját világába. Mint amikor az ember hússzor rászól a gyerekére, hogy öltözzön már fel, mert indulni kell, aztán maga is rájön, hogy tényleg sokkal jobb pizsamában heverni a szőnyegen, és kavicsokat rakosgatva állatmentőset játszani.

Mindeközben pedig folyamatosan rácsodálkozunk, hogy mi mindent lehet csinálni papírból. A két szereplő is egyre bonyolultabb – de házilag is elkészíthető, utánozható – csodákat varázsol a színpadra. Hiszen a papír tud zizegni, suhogni, elrejti a bújócskázókat; itt-ott bele kell tépni, lehajtani, összegyűrni, és máris kész a tévékészülék, a hajóskapitány kalapja, az olimpiai láng, a sárkány, a legújabb modell egy divatbemutatón. Tisza Bea és Ruszina Szabolcs egyre összetettebb szerepjátékokba bonyolódik bele, egy ponton túl már igazi clownok, akik papírba csomagolják a világot – vagy abból csomagolják ki? Igazi, családi színház: a játék, a teremtés derűjével és önfeledtségével.

A 12–15 éveseknek ajánlott Rövidzárlat groteszk öniróniájával tűnik ki, mely a színpadi megvalósítás szintjén is markánsan megnyilvánul. Az előadás nem csak az éjjel-nappal a telefonhoz ragasztott ujjal és tekintettel élő tinédzsereken, hanem a felnőtteken is jól elveri a port. A történet ugyanis azzal foglalkozik, hogy él ma (vagy fog élni mindjárt, holnap), a digitális korszakban egy család. Hogy mennyire függnek a kütyüiktől, hogy mennyire befolyásolják döntéseiket az appok, hogy mennyi hely marad az életükben az emberi kapcsolatoknak. Az iróniát és a némiképp objektív rálátást pedig egy egészen különleges szemszög biztosítja. A szöveg ugyanis (melyet Vidovszky György, Horváth Péter és Kristiina Jalasto ötletéből Eck Attila írt) a sütik, azaz a cookie-k nézőpontját veszi alapul. Ők azok, akik – tudománytalan megfogalmazás következik – hajdúszoboszlói szállásokat ajánlanak, miután szállást foglaltunk Hajdúszoboszlón, akik megjegyzik, hogy már betettük a webes kosarunkba a szívecskés fülvédőt, de még nem fizettük ki, és akik akkor is kutyatápreklámokat dobnak fel böngészés közben, ha mi úgy emlékszünk, hogy legfeljebb telefonbeszélgetések alkalmával árultuk el másoknak, hogy lett egy kutyánk.

A történet szerint a Smart Kommandó süti tagjai a 100%-ig felokosított otthonban lakó Faludi családot figyelik, és megkísérlik őket boldoggá tenni. Ez a helyzet pedig megteremti a magunkon való röhögés és a tárgyilagos szemlélődés lehetőségét: a cookie-k bizonyos emberi érzéseket, motivációkat és helyzeteket ugyanis egyáltalán nem értenek – mi, nézők annál inkább, ráadásul tudásunk az általuk szolgáltatott információval is gyarapszik. Például elhangzik az, hogy a tizenkét éves Faludi Erik rövidtávúmemória-zavarban szenved, ugyanis naponta 17–25 alkalommal is megnézi egy osztálytársnője adatlapját a közösségi oldalakon… Az pedig külön vicces csavar, hogy a sütiket emberek alakítják (Krausz Gábor, Nizsai Dániel, Blahó Gergely m.v., Alexics Rita, Fehér Dániel), a hús-vér szereplőket viszont bábok, akiknek a környezetét, a helyszíneket ráadásul green box technikával jelenítik meg. Vagyis az emberek világa groteszk módon virtuálisabb, mint a sütiké.

Ezek az alakok ráadásul eleinte nem is túl szimpatikusak, a bábok is (Inga Vares munkái, a kivitelező Mátravölgyi Ákos) ehhez mérten lettek megtervezve: karikatúraszerű, karakteres alakok, ember nagyságú fejjel, és a fejet szinte félbevágó, mély szájjal (ami technikailag is hasznos, de a bábok groteszkségéhez is hozzájárul). És a kritikus mennyiségnél épp kicsivel többet böködik a telefonjukat, és épp kevesebbet törődnek egymással, vagyis úgy vannak kitalálva, hogy nevetni is tudunk rajtuk, de azért magunkra is ismerünk bennük. Aztán amikor a sütik egyre nagyobb galibát okoznak, a bábok egyre esendőbbek, szánnivalóbbak – és ezzel párhuzamosan testet öltenek a színpadon is. Először csak Erik, aztán a végére a többiek is: amikor kimúlik körülöttük az okos készülékek által vezérelt világ, a bábok mozgatói jönnek be, és a család leül társasozni. Ám nem ezzel az idilli képpel zárul az előadás, hanem egy sokkal félelmetesebbel: a négyéves Andika, aki telefont kapott szülinapjára, „végre” bejelentkezik a virtuális világba…

A Visszatérő című előadás a 2003-ban végzett legendás Máté–Horvai-osztályból alakult AlkalMáté Trupp módszereihez hasonlóan jött létre. A rendező, Czukor Balázs maga is tagja a minden nyáron összeálló társulatnak, bár az ő életéből még nem készült előadás. A Kolibri produkciójában az alapító tagok, vagyis az idősebbek vettek részt, a fiatalabb színészeknek januárban lesz a bemutatója „Mondj egy mesét!” címmel. Érthető, hogy a két jubileumi előadáshoz két külön „merítést” álmodtak meg a szervezők, és biztosan vannak érvek az életkori felosztás mellett, de bennem azért motoszkál néhány kérdés. Mi lett volna, ha vegyes a társaság? Vajon mást tudnak a fiatalabb és az idősebb színészek? És ha (bizonyára) így van, nem színesítették volna egymást ugyanabban az előadásban? Vajon miben más az idősebbek élettapasztalata?

Az AlkalMátéhoz képest lényeges különbség, hogy itt nem egyetlen személy életében merülünk el. Az előadást a szereplők által hozott, családdal, szülőkkel kapcsolatos történetekből állította össze a rendező és Surányi Nóra. Ebből is adódik, hogy az embernek hiányérzete marad, szívesen megismerkedne jobban, mélyebben egy-egy sorssal. A snittszerű, fragmentumos jelenetek némelyikén túl nagy a súly, hiszen kevés eszközzel kell sokat mondaniuk. Emiatt a Visszatérő néhol kifejezetten melodramatikusnak vagy patetikusnak hat, amivel szemben a megcélzott korosztály, a 15–18 évesek kegyetlenül gyanakvóak, olykor ki is nevetik a lelküket és életproblémáikat kendőzetlen őszinteséggel feltáró szereplőket.

Azok a jelenetek az igazán emlékezetesek, melyekben nem (csak) a történetet kell összerakni, hanem a szereplők érzelmeit, motivációt is nekünk kell hozzátenni a sztorihoz, és amelyek nem szorítkoznak pusztán az események eljátszására, hanem esztétikai megoldásokat is alkalmaznak. Például az a jelenetsor, melyben az elvált apa beszélget Skype-on a lányával, aki még gyermekkorában az Egyesült Államokba költözött az anyjával. Egy szó sem esik róla, mégis roppant fájdalmas, ahogy folyamatosan eltávolodnak egymástól, ahogy egyre kevésbé tudnak apaként és gyerekként részt venni a beszélgetésekben. Vagy amikor szinte ugyanazok a fordulatok hangzanak el egy szerelmespár két tagjának a szájából: először akkor, amikor még előttük a családalapítás, a tervezés, és később, amikor már belefáradtak a közös életbe… A Down-kóros testvérről szóló jelenetekben pedig az a szép, ahogy a történteket az ép kisfiú szemszögéből látjuk, akinek a számára terhes, nehéz ügy az öcs jelenléte, de egyúttal le is nyűgözi a mássága.

A színészi alakításokat elnézve többször eszembe jut, hogy mennyire más eszközök szükségesek ehhez az előadáshoz, mint amikor mesehősöket kell eljátszani. A Kolibri tagjai nem egyenletes színvonalon oldják meg ezt az új helyzetet, ami nem is csoda, hiszen közülük jó néhányan nyilván elszoktak a mélyvíztől, és a rutin ezúttal nem segítheti őket. A Visszatérő mindenesetre izgalmas kísérlet, és talán valami új kezdete is az újdonságokra egyébként nyitott Kolibri Színházban.

Facebook Comments