Ez az előadás nem arról szól, hogy az élethazugságok a velük való szembenézés nélkül belénk rothadnak – egy asszony személyes tragédiáját kapjuk…

Leszámítva a gigaprodukciókat, Alföldi Róbert az utóbbi időkben finomabb eszközökkel, csendesebben rendez. Ez már a Radnóti Színházban színre vitt Futótűznél látható volt, majd az Átriumban bemutatott A félelem megeszi a lelket és a budaörsi A sötétség hatalma esetében is. Ezek után nem beszélgettünk arról, milyen zseniális vagy éppen botrányos ötlete volt éppen a rendezőnek, vagy lám, hogy beszólt a politikai vezetőknek és a vezetetteknek. Ezek az előadások nem szenzációk, amelyek arcul csapnak, így pontosan tudjuk, miért is kaptuk a pofont.

Fotók: Horváth Judit

Alföldi mostanában nem hangosítja fel a drámát, ezért fülelnünk kell rá. Pontos elemzéssel, feszes jelenetekkel, jól vezetett, remek színészekkel ezt az aktív figyelmet általában meg is szerzi. Látszólag ebbe a sorba illeszkedik a Centrál Színházban színpadra állított Kísértetek is. Érzelmileg megérint minket az életét részben a fia védelmében elhazudó anya és a fiú tragédiája, de nem adja magát könnyen, hogy mi dolgunk van vele, és ez most nem válik az előadás javára.

Az egykori köztiszteletben álló kamarás özvegye árvaházat épít tíz éve elhunyt férje emlékére. Miután rég nem látott, Párizsban élő fia hazaérkezik az ünnepségre, és a közösség lelkipásztora szóvá teszi, hogy az anya miért engedte a fiút elkallódni a léha és bűnös párizsi művészvilágban Mire az özvegy kifakad, és elmeséli, hogy házassága másból sem állt, minthogy tisztességes életet építsen és hazudjon részeges, házasságtörő férje köré. Fiát is azért küldte el a háztól, hogy ezzel legalább neki ne kelljen sem szembesülnie, sem részt vennie benne.

Ibsennek ezt a drámáját nem sokszor láthattuk Magyarországon, amit csak részben magyaráz, hogy komor hangvételű darabok mintha egyre ritkábban kerülnének színpadra nálunk. Az sem lehet elég érv – ami miatt a maga korában a kritika és a cenzúra is kikelt ellene – hogy polgári színházainkban fura akusztikája lenne a polgári életpálya hazugságként való lelepleződésének és álszentségének. Ennél már vastagabb a bőr az orcánkon.

Az már valódi nehézség, hogy a Kísértetek beszéddráma. Az árvaház színen kívüli leégésén és a zárójeleneten kívül voltaképpen semmiféle akció nincs benne: jól nevelt emberek nagyrészt jól nevelten beszélgetnek. Persze az, amit mondanak drámai, ám a színház jobban szereti, ha a szavakon túl is van történés. Az pedig már több mint nehézség, hogy a darabban nem látszik a kapcsolat az elhazudott élet és az elfojtott vágyak (az özvegy és a lelkipásztor közötti vonzódás), valamint a bekövetkező tragédia között. Ugyanis mindez itt nem az özvegyet roncsolja szét, hanem a fiút, aki mindennek semmiféle módon nem volt részese. Még csak nem is tudott róla. És ezen a szülei miatt meglévő szifilisze és a finoman elkent freudi pszichologizálás szerzői trükkje sem segít. Innen nézve abszolút véletlen, hogy a fiú megbetegszik, márpedig a drámák nem jól tűrik a véletlent. Főként, ha az a sorsszerűség helyén áll.

Alföldi Róbert rendezése sem nagyon tudott mit kezdeni ezzel. Hogy mindez mégsem veszi el az élét az előadásnak, annak köszönhető, hogy a rendező teljes egészében az özvegyasszonyra építi a drámát. Ez az előadás nem arról szól, hogy az élethazugságok a velük való szembenézés nélkül belénk rothadnak –   egy asszony személyes tragédiáját kapjuk, aki hiába élte le a fél életét távol az általa akkor már egyetlenként szeretett embertől, próbálva megóvni az igazságtól és a helyi közösség életidegen, álszent elveinek kényszerétől, végül nem csupán elveszti őt, de maga kell a halálba segítse. Amin az igazságok kimondása sem segíthet.

Kálmán Eszter egyetlen díszletelemmel különös teret épített az előadás köré. A falként induló, majd ajtóként is funkcionáló narancsbarna faszerkezet hol tágra engedi, máskor kifejezetten szűkre szabja az előadás világát. Ahogy szeletenként sorra hajlik bele a játéktérbe, metaforaként és tényleges akadályként is játszótársa a színészeknek, akik az igazság folyamatos lelepleződésével együtt egyre nehezebben tudnak mozogni ebben a térben.

A halvány fényekben a szürke különböző árnyalataiba öltözött játszók (jelmez: Szakács Györgyi) egyszerre filmszerűek és hétköznapian valóságosak. Az egyetlen szín a szolgálóé, narancsos napsárga ruhája elkülöníti őt a többiektől, miközben látványa alig üt el a díszlettől. A narancsszín, meleg fények még inkább üressé és hideggé teszik ezt a teret.

Alföldi Róbert tehát Alvingné köré rendezi az előadást, Básti Juli pedig remek színész, aki ismét bebizonyítja, hogy képes elbírni egy ilyen súlyt. Játékában nem csupán a fájdalom és a kétségbeesés különböző árnyalatai jelennek meg helyenként megrázó erővel, de benne van a korábbi, látszatok mögé kényszerített, idegenséggé fagyott házasélete is. Egykori keménysége a szemünk előtt bomlik le, majd ismét arcul csap utolsó áldozathozatalában.

Egy másik, a darabból készült előadásban, Zsótér Sándor szombathelyi rendezésében Kiss Mari Alvingnéja egy delejes erejű anya, aki úgy rajong gyermekéért, hogy közben a szeretete kőkeményre aszott. Ez a hideg-meleg kombó az, ami érthetővé és kettejük belső drámájává teszi a fiú betegségét, majd halálát: képletesen és valóságosan is ő mérgezi meg a fiát. Kettejük viszonya a szombathelyi előadás legerősebb momentuma. Básti Juli ennél egyszerűbb anyát formál, aki „csak” szereti a fiát, és aki így nem okozója, kizárólag elszenvedője a fiú betegségének. Végső tette éppen ezáltal válik igazán megdöbbentővé. Ám ennek ára van: egy ilyen tiszta képletben nem világos, hogy mi adja a fiával való kapcsolat drámaiságát. Miért állnak ellen egymásnak sokáig ahelyett, hogy a kölcsönös szeretetben megbékélnének? Ezáltal az a jelenet sem működik jól, amiben Alvingné és a fia kettesben maradnak. Nem véletlen, hogy Básti Juli érzékeny lélekrajza épp ezeken a pontokon szalad fel hamiskás hisztériába. Nem tudnak mit kezdeni egymással Ódor Kristóffal, aki amúgy remekül adja a félelmeit és kétségeit magába záró és maga ellen fordító fiút.

A Centrál Színház előadása persze a legkevésbé sem egyszereplős előadás. Ágoston Katalin a maga rideg visszafogottságában kitűnően formálja meg a szolgálólányt, világossá téve, hogy a képletesen és valóságosan is rothadó fiú miért mondja rá, hogy benne van élet. Ő az, aki mindent és mindenkit túlél, a gyengék örömmel ülnének fel a hátára, bármennyire is garantált vele a tönkremenetelük.  Gáspár Tibor Manders tiszteletese is finom mívű munka, az érzelmek és a kétségek egy-egy pillanatra átütnek a reverendáján, a tisztesség és a tisztség álarca azonban hamar visszarendeződik. Alvingné mellett az északi fjordok másik forró pontja Engstrand, a szolgálólány nevelőapja, a ház gondnoka. Gáspár Sándor játékában egy életszagú, szangvinikus forma, aki ha kell, meghunyászkodik, ha kell, odacsap, ha kell, zsarol. Egy ponton csúszik el az alapvetően pontos alakítás, amikor agresszíven lép fel a tiszteletessel szemben. Ő is túlélő alkat, ahogy a fiún kívül voltaképpen mindenki más az. Kérdés, hogy ebben a világban érdemes-e túlélni.

Mindez nem csupán úgy hangzik, mint egy melodráma, de bizonyos értelemben az is. Megrázó erejű és a legkevésbé sem giccses előadás, azonban az ereje az érzelmek felkorbácsolásában áll, ami után megtornáztatott lelkünk jólesően és bármiféle változás nélkül nyújtózik el. Alföldi Róbert nem tudja elérni, hogy rólunk, nekünk szóljon az előadás. Pedig jól láthatóan megpróbálja kinyitni felénk a darabot, ahogy ezt Zsótér Sándor is megpróbálta Szombathelyen. Zsótérnál a szereplők sokszor nem is egymáshoz beszélnek, hanem nekünk mondják a magukét, így a nézőségünkön túl egyfajta rögtönítélőszék is vagyunk és az a vaskalapos közeg, amely élethazugságra kényszerítette Alvingnét. Zsótér rendezői koncepciójának szerves részévé tette a kifordítást, Alföldi viszont egyetlen gesztussal próbálja ezt elérni: Básti Juli két ponton kinéz egy-egy pillanatra felénk. Ez pedig még jelzésnek is erőtlen, ráadásul bármiféle előzmény és minden következmény nélkül kifejezetten erőltetettnek hat.

Sem Zsótér megoldása, sem Alföldi trükkje nem ér célba, úgy tűnik, a Kísértetek továbbra is ellenáll.

Hol? Centrál Színház
Mi? Henrik Ibsen: Kísértetek
Kik? Szereplők: Básti Juli, Gáspár Tibor, Gáspár Sándor, Ódor Kristóf, Ágoston Katalin.
Fordította: Kúnos László. Díszlettervező: Kálmán Eszter. Jelmeztervező: Szakács Györgyi. Dramaturg: Alföldi Róbert. Szcenikus: Barkovics Zoltán. Súgó: Kántor Nóra. Rendezőasszisztens: Hajós Eszter. Rendező: Alföldi Róbert.

Facebook Comments