Rend és erő van ebben a produkcióban. És a vele való találkozás óta csak erősödik az a sejtés, hogy amit ebből a szövegből ki lehet hozni, azt ki is hozták belőle. Sőt.

Horváth Csaba nem először találkozik a kortárs norvég író művével. Jó tíz évvel ezelőtt, Oslóban, amikor Szász János rendezte Szophoklész Oidipusz-trilógiájának friss átiratát, ő volt az ottani előadás koreográfusa, Benedek Mari pedig a jelmezek tervezője. Fosse igen népszerű a hazai színházi alkotók körében is. Jelen átiratának első két része Krisár Csilla Mária fordításában, Rusznyák Gábor rendezésében került színre Kaposvárott, s aratott szép sikert Pécsett, a 2010-es POSZT alkalmával.

Fotók: Dusa Gábor

A székesfehérvári színház részére most, a rendező, Horváth Csaba és a dramaturg, Perczel Enikő kérésére, Domsa Zsófia, a Katona Kamrájában és a Bárkában is játszott Őszi álom műfordítója ültette át magyarra a teljes trilógiát (Oidipusz király, Oidipusz Kolónoszban, Antigoné). Nemcsak a fordító méltatja lelkesen a költőnek és prózaírónak indult, de mostanában inkább csak drámákat író szerzőt, de más, szavahihető színháziak is esküsznek Fosse szikár stílusára, elhallgatásokkal operáló, indulatokat lecsupaszító munkamódszerére, célra tartó dramaturgiájára. S nem vitás, ő maga is versnek érzi, s versként, írásjelek nélküli, titokzatos szövegáradatként tálalja dialógusai jó részét.

Jelen munkájában azért érezhető valami szenvedélyes leletmentő indulat is. Elképzelhető, hogy ott fent, északon sem könnyű megismertetni az ifjúsággal az ókori klasszikusokat, főképp, ha drámaírókról van szó. Itthon az irodalom szakos nevelők is nehezen olvasnak drámát, középiskolásoknak pedig egyenesen kínszenvedés számba megy ez a feladat. S azt is mindenki érzi, amit Valló Péter mond: „a görög drámák előadásának, színpadi sikereinek mindig kicsit útjában állt a szöveg”. (Ezért is kell megemlítenünk a Radnóti Színház általa rendezett, 2009-es bemutatóját, amikor Szálinger Balázs három ókori szerző – Euripidész, Aiszkhülosz és Szophoklész – nyomán írott, Oidipusz gyermekei című műve került színre, három műfordító, Mészöly Dezső, Kárpáthy Csilla és Jánosy István munkáinak felhasználásával.)

Fosse a tragédia időtlenségét és örökérvényűségét hangsúlyozva, a bűnügy dinamikus fölfejtését érzi a legfontosabbnak, s ezt sikerrel meg is valósítja.  Nem az első munkája ez már Horváth Csabának, amikor a szépen kimunkált, kimondott szó ugyanolyan mértékben erénye az általa rendezett produkciónak, mint a megtervezett mozdulatsorok rendje. A lényegében dísztelen szöveg olyan plasztikusan, s olyan pontos hangsúlyokkal szólal meg minden színre lépő ajkán, hogy dermedten konstatáljuk, mindez bárhol, bármikor megtörténhet, s lehet, hogy épp most is történik valahol.

A „régi görögökre” jóformán csak Pallós Nelli amfiteátrumi nézőtérre emlékeztető díszlete utal. Négy külön és együtt is mozgatható, hat lépcsősorból álló – távolról akár lakótelepi tömböket idéző – cikkelyét látjuk az építménynek, melyek együttvéve és összetolva körülbelül egy negyed körívet adnak ki. A látvány képes nehéz kövek benyomását kelteni, de mikor a világítás átszűrődik a hátfalakon, légiessé válik az egész tér. S akár az ötvonalas kottalapokon a hangjegyek, ezen a hatvonalas emelvényen a szereplők mozgása mutatja a rohamszerű gyorsasággal fölfutó tragédia dallamívét. A játék első felét észrevehetően a szó uralja, a mozgástervező csupán apró jeleket szór el a jelenetekbe. Szinte az aláfestő és kísérő zenékre emlékeztető funkcióval jelenik csak meg egy-egy motorikus molekula, mint például Kádas József nagy erejű Oidipuszának olykori bokabiccenése, Kuna Károly zárt lelkű Teiresziaszának vakon indázó kóválygása a lejtőn, vagy a kar (Ballér Bianka e.h., Barna Lilla e.h., Kovács Tamás e.h.) egyensúlykereső kapaszkodása az elmozduló tömbök között. Mint valami zenemű rohanó nyitánya, lüktetve mászik föl a történet a felismerések és a rájövések Szophoklésztól örökölt, irtóztató lépcsőfokain. Alig telik el pár perc, már a vész kellős közepén vagyunk. A gyilkos, akinek a városra zúduló bajokat köszönhetjük – köztünk van.

Az első pánikroham Iokasztét éri el, ő fogja föl leghamarabb, mi történhetett. Példásan megoldott pillanat ez, Varga Mária szép és elegáns királynéja szemünk előtt omlik össze. Fosse Oidipusza Kádas József kiváló alakításában nem annyira királyi jelenség, inkább egy sűrű, zömök testű menedzser ő, az öltönyös férfi, aki megszokta, hogy a dolgokat meg kell és meg lehet oldani. Aztán rájön egy s másra. Anyja, s szerelme, akin olyan Benedek Mari szépséges ruhája, mintha folyékony ezüst lenne, azt hitte, elkerülhető a jóslat egy eltitkolható bűn elkövetése által. Most megtudja, hogy semmi nem kerülhető el. Lányaik, a parázspirosba öltözött Antigoné (Kiss Diána Magdolna), s a tüzes kéket viselő Iszméné (Varga Lili) a királyi udvar zárt lépcsőházában, mindentől védve élték eddigi életüket. Most kinyílik a borzalom kapuja számukra is. S minden hiába, az öröklött, idegrángásos akarás bátyjukat, Polüneikészt (Lábodi Ádám) sem kíméli, ő is fut a megsemmisülés felé, nem törődve jóslatokkal és óva intésekkel.

A nép testi-lelki hontalanságát jelezve, a hajléktalanok szedett-vedett öltözetét viselik a rang nélkül élők. A Hírnök (Pálya Pompónia) és az Idős férfi (Sághy Tamás) kifejező játéka, Haimón (Fehér László m.v.) pontosan ábrázolt, jogfosztott királyfija korrekt és szépen kidolgozott részei a csapatmunkának. Az előadás legforróbb jelenete talán a vallomásra kényszerített Pásztor (Tűzkő Sándor) és Kádas megtört Oidipuszának ziháló összekapaszkodása. Különösen szép Hirtling István Kreónjának, a jövő ígéreteként való, szálfaegyenes megjelenése, melyet a hatalomtól való megromlása és teljes megsemmisülése követ. Hirtling István régen látott erővel jelenik meg a színpadon. Meglehet, épp időben találkozott ebben a produkcióban a fizikai színház – itt tulajdonképpen eléggé diszkrét, de mégiscsak – feszített erőterével. Jóleső, örömteli élmény az ő nagy ívű Kreón-alakítása.

Pallós Nelli sok mindenre használható, mozgatható „lépcsőháza” képes kiszolgálni mindhárom dráma történéseit. Benedek Mari kortársi vonalakat mutató ruhái, öltönyei és uralkodói palástot helyettesítő nagykabátjai beszédes jellemzői viselőiknek. Mivel a szereplők általában jól karban tartott, engedelmes színésztesttel rendelkeznek, sőt, néhányuk még az ifjúság kellemetes üdeségét is birtokolja, nem okoz nagy gondot, hogy Kolónosz lakóit, de még az ide érkezőket is szinte teljesen megfosztja ruháitól a jelmeztervező. Ez az alsóneműre vetkezettség talán a máshol levést, az idegenséget, s mindezzel együtt a javaktól való megfosztottságot jelzi tán, mindazonáltal az ötletet nem tudnám körömszakadtáig védeni.

Elképzelhető, hogy a környék középiskoláinak ifjúságát csapatostul terelgetik majd jóakaratú tanáraik erre a produkcióra. Az alcím csábító, s a plakáton is írva áll: görög drámatrilógia. Csakhogy ez pontosításra szorul. Igen, ez egy görög drámatrilógia, ahogyan azt a norvég Jon Fosse a skandináv krimik acélszerkezetét is figyelembe véve – Ad usum Delphini, vagyis a drámát olvasni nem szerető „trónörökös” és a kortárs tévénézők használatára – összepászította. A cselekményt egy lakótelep lakóinak fájdalom- és vágykészletével is lehetséges értelmezni, ha szükséges, akár negyvenöt perc alatt. Jobb tehát, ha megnézik, mintha távol maradnak.

A görög tragédiák világával való találkozás azonban aligha tudható le e mű megtekintésével. Mert a tartalomismertetés valóban hibátlan, de az átírás során a cselekmény szövetéből kiöblíttetett a költészet egy válfaja. Ami egyelőre odaveszett, az a nagyság illata. Más úton-módon, szerencsére, még az is megtapasztalható.

Hol? Székesfehérvári Vörösmarty Színház
Mi? Szophoklész Oidipusz-trilógiája Jon Fosse átiratában
Kik? Kádas József, Hirtling István, Kuna Károly, Ballér Bianka e. h. / Barna Lilla e. h., Kovács Tamás e. h., Sághy Tamás, Varga Mária, Pálya Pompónia, Tűzkő Sándor, Kiss Diána Magdolna, Varga Lili, Lábodi Ádám, Fehér László m. v., Kertész Júlia, Gál Horváth Bernadett.Fordította: Domsa Zsófia. Díszlettervező: Pallós Nelli. Jelmeztervező: Benedek Mari. Dramaturg: Perczel Enikő. Rendező: Horváth Csaba

Facebook Comments