Színész és jelmeztervező egy személyben. Érzékiség és érzelmesség árad a szeméből, a hangjából, és rengeteg dolog foglalkoztatja a világból.

– Két évig a Bartók Béla Konzervatórium klasszikus magánének szakára jártál, azután elvégezted a Színművészetit. Azóta színészként dolgozol, de néhány éve egyre több munkád van jelmeztervezőként is. Mennyiben teher és dilemma az, ha valakinek többirányú tehetsége van?

– A legnagyobb kérdés inkább az, hogy hogyan osszam be a rendelkezésre álló időt, mert nehezen mondok le bármiről. Ráadásul mindig azt hiányolom, amit éppen nem csinálok: most például rettenetesen hiányzik az életemből az éneklés. A Sadant nevű zenekarunk sajnos a tagok krónikus időhiánya miatt már évekkel ezelőtt feloszlott.

Fotók: Szarka Zoltán

– A zenekar hiányzik elsősorban, vagy színpadon is szívesen énekelnél?

– Szeretem a zenés szerepeket, és nagyon vágyom arra is, hogy a saját zenémet énekelhessem, és mondjuk azt lássam, ahogy összeborulnak, csókolóznak a fiúk-lányok a lassú számainkra. Az idővel kapcsolatos döntésekre visszatérve, van egy tízéves kisfiam és egy másfél éves kislányom. A másik nagy kérdés, hogy mennyi időt töltünk együtt, azt milyen minőségben és hogy közben tudok-e valóban rájuk figyelni. Arra törekszem, hogy ha velük vagyok, akkor tényleg velük legyek, és ne máshol járjanak a gondolataim. Azt vettem észre, hogy ha csak tíz percig – tudom, nagyon kevésnek hangzik – úgy tudok játszani a kislányommal, hogy tényleg kizárólag rá koncentrálok, akkor teljesen nyugodt utána, és tervezhetek, tanulhatok mellette.

– Mitől függ, hogy képes vagy-e erre a figyelemre abban a tíz percben?

– Kizárólag rajtam múlik, akármilyen természetű problémáim is vannak éppen, ez önfegyelem kérdése. Nem könnyű.

– Még a sokoldalúságnál maradva, játszottál színpadon és filmen is idegen nyelven, és nagyon élvezted. Az a jó ebben – hasonlóan a különböző művészeti területek kipróbálásához –, hogy olyan, mintha több ember életét élhetnéd egyszerre? Kapsz egy másik arcot, személyiséget?

– Feszegetem a határaimat, érdekel, hogy mire vagyok képes, és mégis a különböző területek mögött lévő kreativitás egy és ugyanaz. Jelmezt tervezni például a Szputnyikos időszak végén kezdtem el: úgy alakult, hogy kisebb szerepeket kaptam akkoriban, és rájöttem, hogy azért van bennem feszültség, mert nem tudom kiadni a kreatív energiáimat; ettől van, hogy azt érzem, felrobbanok. Néztem a próbákat és a beugró képeken fantáziáltam. Elmondtam a rendezőnek, Kovács D. Daninak az ötleteimet. Egy év múlva egy újabb közös munkánknál kérdezte, nincs-e kedvem elvállalni a jelmeztervezést. Megijedtem, de már nem mondhattam nemet…

– Korábban csináltál bármi hasonlót? Varrogattál otthon, rajzoltál?

– Nem, sőt az az igazság, hogy sajnos nem tudok jól rajzolni. Viszont mindig is kíváncsisággal figyeltem a körülöttem dolgozó jelmeztervezők munkáját. Alkotásaikat, az anyagokat, a készülő jelmezeket. De sose készítettem magamnak komoly ruhákat például.

– Honnan vetted mégis a bátorságot?

– Nem tudom. Vakmerőség volt. Ugyanúgy, mint ahogy kimentem Grazba Julikát játszani németül. Ez ugyanaz a vakmerőség, ami engem mindig hajt előre. Bevállalok olyan dolgokat, amikhez hatalmas energiákat kell megmozgatni, valószínűleg magát az erőfeszítést is élvezem. És azt, hogy az általam kialakított helyzet rákényszerít a tanulásra, fejlődésre.

– Ha nem tudsz rajzolni, hogyan mutatod meg a terveidet?

– Próbálom kifejleszteni azt a nyelvet, amivel szavakba tudom önteni, amit szeretnék, képeket pedig photoshoppal készítek. Vagdosok, képeket gyűjtök, amelyek tükrözik az elképzelésemet. A Heilbronni Katica volt az első jelmeztervezői munkám a Szputnyiknál, akkor a barátaim segítettek, együtt varrtunk, és közben megismertem olyan szakembereket, akiktől nagyon sokat tanulok.

– Elfogadtak a színésztársak ebben az új szerepben?

– Talán igen, de azért még mindig nagyon izgulok, amikor be kell menni egy tervelfogadásra vagy egy olvasópróbára, ahol prezentálnom kell az általam tervezett ruhákat: ez azért egy teljesen más viszony. Képzeld el, hogy odajön egy másik színész, és elkezd méricskélni, megfogja a vállad. Olyan viszonyba kerülünk, amit nem mindenki tud könnyen elfogadni. Nehéz feladat megtalálni a megfelelő közelítési módot, a jó szavakat, nem mindegy, kihez hogy szólok, hogy érek hozzá.

– Mostanában szinte ugyanannyi jelmeztervezői feladatod van, mint új szereped színészként…

– Ez egy tudatos döntés volt, azért engedtem, hogy így alakuljon, mert nagyon pici még a kislányom, és a jelmeztervezői feladatoknak egy részét el tudom úgy végezni, hogy viszem magammal őt is. A következő évadra már szeretnék több színészi feladatot vállalni, és mostanában újra vágyom a társulati tagságra is. Elfáradtam egy kicsit abban, hogy mindent magamnak szervezek. Stabil közösségben lenni egy teljesen más fajta létezés. Amikor szabadúszó az ember, mindig újabb és újabb közegekbe kerül, mindenhol mások a szabályok, az erőviszonyok, a problémák, és más típusú barátságok kötődnek. Jó lenne már „hazamenni” egy kicsit.

– Az első gyereked születésekor azt is tervezted, hogy antropológiát fogsz tanulni, amíg otthon vagy vele. Ebből végül nem lett semmi, most viszont doktori képzésre jársz. Ez valami kielégíthetetlen tudásvágy?

– Leginkább a kapcsolatteremtés érdekel, az emberekhez való viszonyulás, az, hogy hogyan tudom elgondolkodtatni, boldoggá tenni, megnevettetni őket. A jelmezeknél is fontos nekem, hogy a színészek szeressék felvenni, hogy jó legyen benne játszani. És hogy aki nézi, az is egyfajta vizuális harmóniát kapjon. Szeretem a kívül-belül szép dolgokat.

– Eszembe jut a Bebújós című előadás, aminek te tervezted a jelmezeit, és ahol a színészek egy másodperc alatt vedlenek át gyerekből felnőtté az általad kitalált cipzáras jelmezek segítségével…

– Színész fejjel gondolkodtam, az volt a fontos, hogy gyorsan és egyszerűen át lehessen öltözni mindkét irányban, mivel Pass Andi úgy írta meg a szerepeket, hogy ugyanazok a színészek alakítják a szülőket és a saját gyermeküket is. Elkezdtem játszani a lehetőségekkel és beugrott a cipzár. Még az első jelmeztervem idején Remete Kriszta jelmeztervező ismertetett össze Bárdos Katival, aki modellezést tanított az Iparművészeti Egyetemen. Bejártam hozzá, segített, sokat tanultam tőle. Csodálatos dolgokat láttam nála, ott jöttem rá, hogy a ruhákban igazán a geometria izgat, a formák, hogy milyen más egy forma síkban, mint térben. Akkor kezdett el érdekelni, hogyan lehet úgy szabni egy ruhát, hogy több arca legyen, hogyan tudom a térben kiforgathatóvá tenni.

A Bebújósban nem izgatott a „felveszem a sapit, gyerek vagyok, leveszem, felnőtt” jól bevált trükkje. Ezt már sokszor láttam és csináltam. Az izgalmasabbnak tűnt, hogy egy cipzárnak köszönhetően kibomlik a ruhából egy másik. Már csak azt kellett megoldani, hogy könnyen vissza is alakulhasson. Sokat konzultáltam Katival, hogy milyen például az a szoknya-szabás, ami kétféleképpen is működik.

– Nem kezelnek ufóként ezzel az állandó tanulni akarással?

– Annak talán nem. De olyan kérdést kaptam már a doktori tanulmányaim miatt, hogy „Mi van? Nem kapsz szerepeket?” De biztos csak vicc akart lenni.

– Egyébként a doktorit miért kezdted el?

– Szerettem volna még tanulni, előadásokat hallgatni és dolgozatokat, esszéket írni, valamint nagyon érdekel a művészeti oktatás. Meghatározóak voltak a Színművészetin eltöltött egyetemi éveim. Már akkor kialakultak bennem vágyak arra vonatkozóan, hogy mit fontos megkapni a négy év alatt: mindenekelőtt magabiztosságot és hitet abban, hogy alkalmas vagyok a pályára. Önbizalmat és olyan szakmai tudást, ami kisegít akkor is, ha egyedül kell megoldanom egy feladatot.

– Ezt elvben megadhatja egy ilyen intézmény?

– Persze. Én például általában is nagyon érzékeny vagyok, de azokban az években különösen igaz volt ez rám: iszonyú komolyan vettem a tanulást. Túlzottan görcsösen akartam jó diák lenni, és ilyenkor könnyen „törik” az ember. Azóta sok olyan módszerrel találkoztam, amelyek eszközöket adhatnak a tanároknak, hogy az ilyen túlérzékeny alkatokat, mint amilyen én is voltam, másfajta figyelemmel kezeljék anélkül, hogy a művészeti oktatás kárt szenvedjen.

– Az erőszakmentes kommunikációra gondolsz, ami a doktori témád?

– Igen, nem kizárólag, de elsősorban erre gondoltam, viszont nevezzük inkább együttműködő kommunikációnak. A drámapedagógiától kezdve számos alternatív módszer létezik, amelyek az egyénre koncentrálnak, és nem egy általános célra, ahova a négy vagy öt év alatt el kell jutni.

– Miben más ez az együttműködő kommunikáció, mint amit te tapasztaltál a főiskolán annak idején?

– Abban, hogy a végső és legfontosabb cél egymás megértése. A másikhoz való közelítés a lényegi különbség, hogy valakire ráerőltetek valamit, vagy veszem a fáradságot, és addig magyarázom, míg tényleg megérti, mit szeretnék és miért. Abban hiszek, hogy így valódi fejlődést lehet elérni és produktív alkotótársakat lehet nevelni. Ha engem bánt, hogy csúnyán beszélsz velem, olyan szavakkal illetsz, amiket nem szívesen hallgatok, akkor például nem azt mondom, hogy NE beszélj így velem, hanem azt, hogy ha így szólsz hozzám, akkor én rosszul érzem magam, szorongok és nem tudok jól teljesíteni. Nem utasítalak téged, hanem elmondom, hogy mi történik velem, és rád bízom, hogy ezzel mit kezdesz. Ez a fogalmazási mód egyrészt felszabadító érzés nekem, másrészt a másikban sem keltek vele dühöt, ellenállást, olyan negatív érzéseket, amik meggátolják a további kommunikációt.

– Jól gondolom, hogy ennek az egésznek az az alapja, hogy egyenjogú felekként tekint a kommunikációban résztvevőkre? Ez hiányzott leginkább annak idején?

–  Igen, és pont ezért annyira fontos az empátia fejlesztése. Ha bele tudom képzelni magam egy diákom, kollégám, színészem, rendezőm helyzetébe, átélem, amit érez, akkor teljesen másképp szólok hozzá. Ha megérteni akarom, és nem megítélni a viselkedését. Az elmúlt félévben tanítottam az egyetemen, így most már a másik oldalról is vannak tapasztalataim: ha például valaki nem járt be, az jutott eszembe először, biztos az az oka, hogy rosszul tartom az órákat, én vagyok a hibás. De az ember szabadulni akar ettől az érzéstől, és akkor elkezd más magyarázatokat kitalálni, hárítani: nyilván azért nem jár, mert lusta.

– És mit csinál az, aki az együttműködő kommunikációt alkalmazza?

– Kérdez. Hiszen nem tudom, nem tudhatom kitalálni, hogy valaki mit miért csinál, nem látok a fejébe. Tehát megkérdezem, hogy miért nem jön be az órára. Ez egyszerűnek hangzik, de nagyon nem az. Nehéz úgy kérdezni, hogy abban ne legyen vád, ne érezze magát fenyegetve a másik ember, hogy tényleg ne is legyenek mögöttes szándékaim, csak az őszinte érdeklődés vezessen.

– Sikerült ezt a gyakorlatban megvalósítani?

– Még nem, vagy csak ritkán. Egyrészt mert kezdő vagyok benne, másrészt életemben először tanítottam nagyrészt velem egykorú embereket. Megettek reggelire, az az igazság. Hülyén hangzik, de az is számít, hogy tegezem vagy magázom őket, hogy milyen ruhában megyek be. Úgy kellett volna az egyenjogúság nyelvén beszélnem, hogy rendíthetetlen határozottságot is képviselek. Ezt még tanulnom kell, de nem adtam fel, mert élveztem a tanítást, részben emiatt is kezdtem a doktorit, hogy taníthassak majd.

– A doktori témád mintha utólagos visszaigazolást nyert volna a múlt év szexuális zaklatási botrányai és a #metoo-kampány által. Mit gondolsz a történtekről?

– Nagyon veszélyesnek tartom, ha egy ilyen fontos kérdés hirtelen trendi lesz, mert elcsúszik a fókusz a lényegről. Vagyis arról az egyszerű állításról, miszerint vannak határok, amelyeket nem lenne szabad átlépnünk embertársainkkal szemben. Nem új keletű dolog az erőszakmentességen és annak gyakorlati megvalósításán gondolkodni: én a doktori munkám kapcsán azt szeretném megmutatni, hogy a színházi alkotófolyamatok során a végeredmény szempontjából is lehet produktív az erőszakmentes kommunikáció.

Facebook Comments