2018 februárjában ünnepeltük lapunk egykori főszerkesztő-helyettesének, a Színház Alapítvány kuratóriuma elnökének, kedves tanárunknak és kollégánknak a 80. születésnapját. Fodor Tamás színházrendező és Nánay István színikritikus 2012. március 29-én vette át a Független Előadó-művészek Szövetségének életműdíját. Ebből az alkalomból Angelus Iván beszélgetett velük egy készülő kötet számára. Ebből közlünk részletet.

Angelus Iván: Tamás és István sorsa, színházi pályájuk kezdettől hol összekapcsolódik, hol párhuzamosan fut. Én szorosabban 1971–79 között – az orfeós/Stúdió „K”-s éveimben – kapcsolódtam hozzájuk. Tamás volt az első rendezőm, István említett először kritikában.

A „jutalomüdülés” szüneteiben egy „keresztinterjút” terveztem: elsősorban ők kérdezik egymást, ha szükséges, továbblendítem a beszélgetést.

Nánay István: Engem borzalmasan jó memóriával vert meg az Isten. Mindent elő tudok hívni belőle, legalábbis többé-kevésbé mindent. Igazából nem nagyon elemzem az előadásokat. Ha nagyon izgat valami, persze kénytelen vagyok vele foglalkozni. Vagy ha meg kell írnom, akkor szintén. Valamit nyilván megfogalmaz magában az ember hazafelé menet az autóban, de nincs előre lefektetett módszerem.

A minap fedeztem fel magamban, hogy bármennyire utáltam a mérnökséget, az öt év alatt magamba szívtam egyfajta rendszerező képességet.

Fodor Tamás: Hol volt ez az iskola?

N. I.: A Műszaki Egyetemen. Nekünk nem volt külön épületünk. Az első két évet a Szerb utcában töltöttük, aztán a „K” épületbe kerültünk, de a vegyi tanulmányokat a Kémiai Tanszéken végeztük… Gyengeáramú mérnöknek tanultam. S a Villamoskar az „R” épületben volt, ahol az „R” Klub is működött.

F. T.: Azért kérdezem, mert az a környezet, amelyben az ember tanul, általában nagy hatással lehet rá. Az a fajta építészeti konstrukció, azok a terek, azok az ajtók, a kert, a századforduló világa… valóban másfajta gondolkodást ad. Rendszerezettséget, struktúrát. Az a benyomásom – noha struktúra és benyomás épp ellentétben áll egymással –, hogy ez szükséges ahhoz, hogy strukturáltan nézzél.

N. I.: Igen. Tapasztalom, hogy a kollégáimhoz képest én inkább látom meg a színházban a szerkezetet, amelybe a különböző dolgok beleilleszkednek. A kollégáim ezzel szemben főleg benyomásokat rögzítenek.

F. T.: Igen, de Koltai például, noha egy benyomásból indul ki…

N. I.: Igen, persze. Ő is azok közé tartozik, akik nem feltétlenül impresszionisztikus, benyomásokra alapozó kritikát írnak, hanem annál mélyebbre ásnak.

F. T.: Igen, de mégis más nézőpont a tiéd. Én úgy gondolom, hogy a benyomás alapján az ember megfogalmazhat valami lényegit, aztán elkezdheti fölrakni hozzá a többi gondolatot. A fürt szőlőket a kocsányhoz. Vagyis a kocsány a benyomás. Ez abszolút szerkezet. Én így látok másokat is. Nem tudom, baj-e, vagy sem, ha egy kritikában a kritikától azáltal hajlunk el az interpretáció irányába, hogy egy „lát-ványt”, egy „hall-ványt” kívülről kezdünk el strukturálni. Ha alkotó vagy, akkor nem baj. Ha te abban a szerepben tetszelegsz, hogy be akarsz számolni valamiről, akkor sem biztos, hogy baj, mert nagyon érdekes lehet egy szubjektív beszámoló. De ha te azzal hízelegsz magadnak, hogy megpróbálsz objektív lenni, miközben már eleve kizárod ennek a lehetőségét azzal, hogy valamilyen alapvetéssel indulsz, hogy ismersz dolgokat, akkor…

Én például nem tudok elmondani egy történetet, amit látok. Sőt, odáig megyek, hogy nem tudom megnézni. Miközben nézem, már egy másik előadást csinálok. Van olyan előadás, amit úgy tudok nézni, hogy ámulatba ejt – nyilván azért, mert kvadrál azzal, amit éppen gondolok. És ezért tetszik nekem. Na most, benned, aki statisztikailag sok dolgot csinálsz, a működések „anatómiákká” válnak. Kis hullák vannak az agyadban. Érted, színházi előadások hullái. Múmiák. Nekem volt egy osztálytársam, baromi jó memóriája volt, fogadásból megtanulta a logaritmustáblát. S nem bírta elfelejteni. Ez dermesztő. Hogy tudsz élni ennyi hullával a fejedben…?

N. I.: A hullák előjönnek, ha szükség van rájuk. Ha most pl. egy Hamlet-előadásról kellene írnom, előjönnének a Hamlet-előadás hullák. De nem csak Hamlet-előadás hullák. Lehet, hogy az asszociáció pont egy Csongor es Tünde-előadást hívna elő.

[…] Minden egyes esetben azzal az illúzióval megyek színházba, hogy itt most valami jó dolog fog történni. Nem nagyon tudom elképzelni, hogy valami mást is csinálhatnék. Vagyis sok mindent csinálhattam volna. Az elektromérnökség menekülés volt. A középiskolában a színház, a szereplés beszippantott. El szoktam mondani azt a nagyon furcsa élményemet, ami meghatározta a színházhoz való viszonyomat. Általános iskolásként (1950–52) sokszor az órák helyett egy brigáddal jobb munkára agitáltuk a XI. kerületi üzemek dolgozóit. Én voltam a szavaló, a lányiskolából jött a kórus.

Angelus Iván, Nánay István és Fodor Tamás 1972-ben az első kazincbarcikai fesztiválon. (Fodor Tamás archívumából)

A. I.: Emlékszel valamilyen szövegre?

N. I.: A legemlékezetesebb szöveg, ami megmaradt bennem, a Terv. […]

Meghatározó emlékem, hogy a gimnáziumban A fösvényt próbáltuk 53 nyarán. Mentem végig a Nagyboldogasszony útján (Ménesi út), és minden ablakban harsogott a Nagy Imre-beszéd. Bennem ez a kettő teljesen összecsúszik… Igazából nem értettem a helyzetet. Apám mondott néhány dolgot, amitől valamelyest közelebb kerültünk a történtekhez. Meg arra emlékszem, hogy bementem a próbára, és az öregek, az utolsó évesek csak arról beszéltek, hogy mi van. Nekem többszörösen érdekes, hogy megéltem azt, hogy csasztuskázom egy üzemcsarnokban, ahol leáll miattunk a munka (és nem a terv teljesítésével törődnek), és aztán azt, hogy bekerülök az Ifjúsági Színházba, egy igazi színházba, de velünk, a diákstúdió tagjaival végül is nem törődtek. A legemlékezetesebb az volt, hogy A kőszívű ember fiaiban statisztálhattunk.

Én olyan katolikus családban nőttem fel, amelyben gyakorolták a vallást. Ez az 50-es években nem volt egyértelműen üdvös cselekedet. A gimnáziumi történelemtanárnőm például végigjárta a templomokat, hol botlik gyerekbe. Mire a XI. kerületi vallásos családok fogták magukat, és eljártak Újpestre. A Ménesi úton egy nagyon szép villa alagsorát alakították át kápolnává még a bombázások idején. Én ott hosszú éveken keresztül ministráltam. A ministrálás, az egész mise egy nagy rituális színház. Volt ott egy pap, aki nagyon jól beszélt. Aztán egyszer csak eltűnt. Kiderült, hogy elvitték. Helyébe jött egy másik, aki nem beszélt jól, viszont 12 perc alatt lement a mise. Úgy is hívtuk, hogy Sztahanov. Annak nagyon jó volt ministrálni, mert csak végszavazni kellett. Akkor már az ember látta, hogyan működik egy vallás.

Erősen jelen volt az életemben a kettős nevelés. Kiscserkész voltam, mikor a mozgalom a föld alá került. A heti összejöveteleink megmaradtak, de lakásokba szorultak. Közben el-eltűntek emberek. 15-16 éves korunkban már mi is tanítottunk, bár nem szervezett körülmények között. Tehát sok szempontból tényleg Fodortól eltérően éltem meg a politikai változásokat. Apám mezőgazdász volt, a háborúban hadtápos lett, s mikor közeledett a szovjet front, ők a magyar csapatokkal Bécs felé hátráltak. Bécsben hadifogságba kerültem a szüleimmel, ezért minket a felszabadulás is Bécsben ért utol, akárcsak az az érzés, hogy az oroszoktól félni kell. A 6-7 éves gyerek ebből azt észleli, hogy jókat lehet játszani, miközben ég melletted a bécsi Opera; aztán az apádat elviszik… Később találkoztunk a hadifogolytáborban. Apámat továbbvitték Szibéria felé, de sikeresen lelécelt. Borzalmasan érdekes volt, hogy miközben a táborban anyám-apám fél, nem volt olyan orosz katona, aki ne lett volna kedves hozzánk, gyerekekhez. Mondjuk az beégett az emlékezetembe, ahogy a víztározókból kihalászták a vízbe lőtt emberek hulláját. […]

Egy rendezőhallgatónak – ha a megnézett előadása meg a következő között van egy kis idő – azt tudom elmondani, hogy itt ez oké, de ehhez képest ezt meg ezt próbáld másként megcsinálni. Van, amit a rendező-tanárnak kell elmondania. Én elsősorban a dramaturgiához szólok hozzá, mert azt tanítom. Ha kell, leülünk és elemzünk. Mi az, ami sikerült, mi az, ami nem. Nagyon sokszor a maguk írta etűdök rosszak. Ez már kiderülhet a megírás pillanatában, ha megkeresnek vele. Ha nem, akkor csak a próbafolyamat alatt.

F. T.: És ha papírforma szerint nem, működésben pedig mégiscsak bejön egy megoldás?

N. I.: Nem vagyok dogmatikus, a lényeg, hogy a gyakorlatban működjön az elképzelés. Sokszor ott megy félre a koncepció, hogy a rendező nem szeretné, ha minden didaktikusan ki lenne mondva.

F. T.: Miért retteg mindenki a didaxistól…? Ez tulajdonképpen nem a didaxistól való rettegés, hanem hogy a világot okságok láncolatában lássuk. Azt mondja, nem, nincsenek okok. Dekonstruálja a valóságot…

N. I.: Igen, természetesen ilyen értelemben mi teljesen konzervatívak, maradiak és nem tudom, még mik vagyunk, mert ugye a korszerű esztétika, például a posztmodern egyértelműen kimondja: nincs okság.

F. T.: És akkor hogy merészelsz dramaturgként bármit is számon kérni? Azt mondod, hogy gyerekek, ez nem fog menni, mert akkor a harmadik jelenetnek nem lesz értelme? Vagy ne játsszátok el a harmadik jelenetet, csak az elsőt játsszátok el, s akkor rendben van minden? Hogy mondod meg ezt, ha kiderül, hogy neki ilyen a világlátása?

N. I.: Én azt próbálom megértetni, hogy először az okságok láncolatával kell tisztában lenni, és utána lehet azt eldobni. Az elemzést nem lehet megúszni.

F. T.: Ja, értem, tehát nem kell követnie, de tudnia kell.

N. I.: Pontosan tudnia kell, minek mi a következménye, és csak ezután mondhatja: ez számomra nem érdekes, nem illik bele abba a képbe, amit akarok.

A. I.: Magyarul, pedagógusi funkcióban vagy itt jelen. Rákérdezel a diáknál: „Tisztában vagy azzal (színész, rendező), hogy ez ezt jelenti? Mert ha igen, akkor az a te dolgod, nem az én darabom…” Ugye?

N. I.: Igen. És megmondom, hogy ha koherens dolgot akar csinálni, akkor a részekből, az önmagukban érvényes részekből – akár konzervativizmus ez, akár nem – mégis csak egy koherens struktúrát kell létrehoznia. Lehetnek a részek széttartók, de az egésznek összetartónak kell lennie.

A. I.: Egy szerethető tanár kicsit mindig pátyolgat. Nem?

N. I.: Nem. Nagy és tanulságos élmény volt, amikor vidékre kezdtem járni. Akkor már írtam, már tudták, hogy vagyok és létezem. Ilyenkor általában leültetik az embert, s elkezdünk dumálni egy kis pia mellett. Úgy könnyebb. Én ezt sokkal jobban szerettem – most is jobban szeretem –, mint írni valamiről. Megtanultam, hogy bemutató után el kell telnie egy kis időnek, hogy valamit mondani lehessen. Mert annak, ugye, semmi értelme, hogy “jaj, de jó voltál”. Valamit négyszemközt kell elmondani, van, amit nyilvánosan. A most kimenő bábrendező osztállyal például az első évfolyamban még lehetett csoportban beszélni, de a második évtől ezt már nem viselték el. Kétségtelen, hogy tőlem sokan sok mindent elfogadnak. A negatívumot is. Tulajdonképpen Kazincbarcikán, 72-ben kezdtem tanulni, mit hogyan lehet elmondani. De a tanulás még hosszú ideig tartott, s nemcsak az amatőr színházi fesztiválok zsűrizésén. Mélykuti Ilona például egyszer behívott a rádióba, hogy beszéljek egy előadásról, de utána öt évig nem. Utólag mondta el, hogy ilyen kínkeserves, vérverítékes munkája nem volt, mint hogy az általam mondottakból 3 perces anyagot csináljon. Nem fejeztem be a mondatokat, ö-ztem. Jó, hát ezt is meg kellett tanulni.

A. I.: Van hatása a kritikai munkádnak hosszú távon?

N. I.: A kritikának semmiféle érzékelhető hatása nincs, vagy legalábbis hozzám nem jut el. […]

61-ben végeztem mint mérnök. Elkezdtem dolgozni a Gamma Művekben, és akkor a Népművelődési Intézet hirdetett egy kétéves, B kategóriás, amatőr rendezői tanfolyamot (1963–65). Keleti István és Mezei vezette. Két osztály indult, én Keleti osztályába kerültem, de Mezei is tanított, meg többek között Fehér Miklós, Montágh Imre, Kőszegi János, Polcz Alaine, Dévényi Róbert, Czímer József. Heti három alkalommal volt óránk. Aztán 65–66-ban kezdtem az ELTE-n a magyar-népművelés szakot. Mezei tanította a népművelőknek a Színházi nevelés című tárgyat. Kértem, ne kelljen járnom. Mondta, jó, de nincs kedve eljönni hozzám asszisztensnek? Dehogynem, mondtam.

[…] A Karinthy-est. A nagyok közül Hetényi Cirkuszára ma is emlékszem. Aztán Mezei Évának minden darabjában én voltam az asszisztens. Gyöngyössy Imre Barokk passiójában is. A prédikátorokról szóló darabja arról szólt, hogy az ellenreformáció győzelme után összefogdosták a prédikátorokat, s gályarabságra vetették őket. A történet arra volt kihegyezve, hogy elárulják-e a hitüket, vagy sem, hiszen megvolt a lehetőségük a szabadulásra. Borzalmas rossz darab volt. Úgy voltam kiírva, mint dramaturg, de igazából nem sok dramaturgi lehetőségem adódott, mert alig volt benne szituáció, csak szöveg.

A. I.: És mit csináltál, amikor Halászhoz átmentél? Sárkányoztál?

N. I.: Nem, arról már írtam. A Színházban megjelent első kritikám a Sárkányról született. A Testvérballadák idején mentem át. Azt Vágó írta, és elvben én voltam a dramaturgja meg az asszisztense. Sok mindennel foglalkoztam akkor, Halász azonban nagyon kategorikus volt. Azt mondta, döntenem kell, hogy vagy őt teljes egészében, vagy valami mást. Nem őt választottam.

Eszem ágában sem volt színházkritikussá lenni. Dolgoztam mint üzemi színház vezető, úgy mentem el arra a kétéves rendezői tanfolyamra. Amikor bekerültem az Egyetemi Színpadra, egyértelművé vált számomra, hogy olyan, mint ti, soha az életben nem leszek. Mérnök maradok, és kész. 1965-ben befejeztem a tanfolyamot, még csináltam 2 évig a Gamma színjátszó csoportját. Tudtam, hogy a színjátszócsoport-vezetőség nem pálya. A mérnökséget utáltam, így az sem pálya. Belekezdtem a második egyetembe, gondoltam, na, abból még lehet valami…

F. T.: Miből éltél?

N. I.: Dolgoztam a Gamma Műveknél. Hivatalosan technológus mérnök voltam. Ami a munkámat illeti, a szovjet hadseregnek gyártottunk nukleáris mérőkészülékeket.

F. T.: Milyen típusú átvilágításod volt?

N. I.: Semmilyen.

A. I.: S te pontosan mit csináltál? Terveztél?

N. I.: Nem. Ültem a szakszervezeti könyvtárban, s az éppen sokat betegeskedő könyvtáros nőt helyettesítettem. Nagyjából tudtam, hogy mit gyártunk. Nekem a gyártási technológia kialakítása volt a feladatom. És az átvételé. És gyorsan rájöttem, hogy a készáru átvetetéséhez átverésre is szükség van.

A. I.: Használhatatlan alkatrészek készültek?

N. I.: Ilyen kategorikusan nem állítanám.

F. T.: Azért is kérdeztem az átvilágítást, mert anyám arról beszélt, hogy a kohászatnál sohasem tapasztaltak árumozgást, mégis mindent lepapíroztak. Azóta sem értem, hogy történhetett ez 30 éven keresztül…

A. I.: A Gammában ültél… S a kritikaírás hogy kezdődött?

N. I.: Valaki fölhívta a figyelmem 69 táján, hogy van a MÚOSZ-nak egy egyéves kurzusa. Arra jelentkeztem, fölvettek. Bernáth Laci (Esti Hírlap) és Szalontai Mihály (Népszava) vezették. Mikor elvégeztem, úgy gondoltam, hogy kiugrom a mérnökségből, és újságíró leszek. A Gammából való kilépés elég nehéz ügy volt. Csak úgy lehetett megcsinálni, hogy a Hírlapkiadó Vállalatnál kerestek megbízható kádereket, akik az üzemi újságírást erősítik. Így engem sikerült kiemelni, s azonnal betettek a Csepel Újsághoz. Hat és fél évig ott dolgoztam. Még mindig nem volt szó arról, hogy kritikus leszek. Viszont a szakdolgozatom az Egyetemi Színpadról szólt. A témavezetőm Kocsis Rózsa volt, akinek Igen és nem címen jelent meg kötete a két világháború közötti magyar avantgárd színházról (Palasovszky Ödön, Zöld Szamár…). Ő elküldte a szakdolgozatomat Csabainé Török Máriának, a Színház című folyóirat főszerkesztő-helyettesének, aki pedig odahívott 1971-ben.

A. I.: Beszéljünk a kurátorságról. Szinte mindenütt voltál. A fővárosnál, Sorosnál…

N. I.: Éppen Kecskeméten zsűriztem a Bábszínházi Találkozón, amikor felhívott Kiss Csaba azzal, hogy van egy ötlete. Ha már a Soros eszközzel és ösztöndíjakkal színházi együtteseket és alkotókat is támogat, mi lenne, ha ezt rendszeressé tenné, s produkciós támogatást is nyújtana. Vásárhelyi Miklós, az alapítvány elnöke már rábólintott. Elvállalnám-e a program vezetését? Elvállaltam. A szétosztható összeg jó darabig nőtt. 100 millió körüli forintról volt szó évente. Később a támogatási kör bővült, lehetett lámpaparkra, könyvkiadásra pályázni.

A Sorosnak az volt a kikötése, hogy olyan eszközöket támogat, amiket több együttes is használhat. Nem tudtunk mást kitalálni, mint hogy az eszközparkot egyetlen együtteshez telepítjük. Különböző meggondolásokból Goda Gábor mellett döntöttünk. Időnként változott a kuratóriumok összetétele, a programvezetők személye. Úgy volt, hogy engem is vált valaki, de végül én vittem végig a programot. Sokan megfordultak körülöttem: Fuchs Lívia, Szeredás András, Forgách András…

F. T.: Minden évben CD-n jelentették meg, kik és miért kaptak díjat.

N. I.: Igen, ezt később ellenőrizni lehetett. Aztán azt találtuk ki, hogy egy fesztivál keretében mutatkozzanak be a legjobb pályázók, és közülük egynek jelentősebb pénzdíjat adjunk. Ez a Soros Alapítványnak is hírverést jelentett… Vásárhelyiék csak azt kérték, hogy ne szakmai zsűri döntsön, hanem az ő kuratóriumaik tagjai közül kerüljön ki az öt kurátor. Az ember eligazította őket az első előadás előtt. Érdekes volt nyomon követni a színház estéről estére növekvő behúzó erejét, azt, hogy mennyire elkap mindenkit a napról napra látott produkciók együttes hatása. S érdekes volt részt venni a döntést megelőző beszélgetéseken, s látni, milyen szempontok alapján dönt az orvos, az esztéta, a szociológus. Mert amikor ránk hatott, mondjuk, egy Maladype-előadás, akkor nagyon sokféle dolog tetszett nekik is, de ami egyértelműen tetszett, az az előadást végigkannázó fiú volt. Aztán nagyon sok kudarc is ért. A minisztériumi kurátorkodás totál kudarc, mert nem lehetett alapvető strukturális változásokig eljutni. A fővárosban a Kulturális Bizottság mellett működő szakmai bizottság működését szintén kudarcok kísérték a Budapest Bábszínház, a budapesti gyerekszínház igazgatóváltásától kezdve a Művész, illetve a Thália Színházban történt váltásokig. Jó korán megéltem, hogy a politika miként rúg fel minden szakmai érvet.

A. I.: Te miért vállalod el a kurátorságot, és mi a jó eljárás?

N. I.: Ez egyéni döntés, egyéni habitus kérdése. Szokták mondani, hogy azért lép be valaki egy pártba, mert azt belülről meg lehet reformálni. A Csepel Újsághoz való kerülésem azt jelentette, hogy ugyanolyan politikai munkatárs lettem, mint a csepeli pártbizottság nem tudom kije. Akkor merült fel először ez a dilemma bennem. Én soha nem voltam párttag, megúsztam az összes beszervezési kísérletet, de kétségtelen, hogy ha én ezt a helyzetet elvállalom, akkor ott leszek tűzközelben. Amikor elmentem újságírónak, ezt még nem tudtam fölmérni, csak amikor már benne voltam. Olyan pályára visszamenni, amit egyébként utálok – arról nem beszélve, hogy időközben a szakmám elképesztően megváltozott –, nem lehetséges. Elmehetek tanítani, elmehetek művelődési házba… Vagy csinálhatom ezt. És azt láttam, én ott, abban a közegben elég hamar el tudok intézni mindent. Elég hamar átvettem a kulturális rovat szerkesztését, és nem volt mindegy, hogy írunk-e Tóth Menyhért festészetéről, vagy sem (le volt tiltva). A Csepel Galériában – amely elég furcsa hely volt, és ahol a Csepel szó fedezékében sokféle dolgot meg lehetett csinálni – állították ki először Tóth Menyhértet. S arról érdemben lehetett írni, hogy miért érdekes és jó. Vagy Ortutay Tamás József Attila-szobor tervéről, amit mindenki le akart söpörni, mondván, hol van benne József Attila. (Betűkből állt össze a szobor). Magyarán, én akkor már elfogadtam ezt az attitűdöt, és végigkísért, hogy a dolgokat valamilyen formában befolyásolni lehet. A kurátori tevékenységet is ezért vállaltam el.

A. I.: De csak annyiban lehet, amennyire leszavaznak… vagy szavazati alkukat kötsz…

N. I.: Nem. Kurátorként megvan az a lehetőség, hogy érveléssel a bizonytalanokat a magad oldalára állítsd. S van még egy szempont, amiért engem sokfelé hívtak: hogy viszonylag függetlennek tűnök. Vidnyánszkynál ez úgy szokott megjelenni, hogy „nem óhajtom a kritikusokat látni, még a Nánayt sem”.

F. T.: Ez dicséret.

N. I.: Semmilyen irányban nincs elkötelezettségem. Ami a mélyben természetesen nem igaz, de valamilyen távolságot próbálok tartani minden irányba.

A. I.: Miért csinálod?

N. I.: Mert ez a legjobb. Engem Gabnai Kati dobott be a tanításba, a Népművelési Intézet amatőrrendező-képző tanfolyamain. Aztán megjelent néhány könyvem, amely a tanítással volt kapcsolatos. Nagy büszkeségem, hogy A színésznevelés breviáriuma első kiadása után Major is felhívott, s azzal gratulált, hogy végre elkészült az első használható tankönyv, amelyet kötelező irodalomnak fog előírni az osztályában.

Aztán 1990 után Mátyás Irén – aki Bicskei Gáborral (őt szintén a Népművelési Intézetből ismertem) elindította a Zsámbéki Szombatok nyári színházi sorozatát – egy más területet nyitott ki előttem. Amikor megnyílt a határ, meghívta a határon túli amatőr színjátszók képviselőit. Ezen az összejövetelen kiderült, hogy egyik régióban sincs elég és képzett rendező. Több évre szóló project vette ezzel kezdetét. Irén szervezésében éveken keresztül jártam Erdélybe, Felvidékre, a Vajdaságba, s leghűségesebb társammal, Lengyel Palival tartottunk kurzusokat. Zsámbékon pedig nyaranta bentlakásos tanfolyam működött a legjobb hallgatók számára. Nagyon sok embert indítottunk el a pályán (pl. Czajlik Józsefet, Ollé Eriket, Szorcsik Krisztát, Mezei Kingát, Puskás Zoltánt, Nagypál Gabit, Balázs Áront). Voltak, akik elvéreztek, mások viszont ma is meghatározó szereplői a határon túli színjátszásnak. Néhány pedagógus annyira megfertőződött a színházzal, hogy továbbvitte a tanultakat a tanári gyakorlatába. A képzésbe pl. Bocsárdi Lacit is bekapcsoltuk. Most megyek Zentára. Ez a program változatlanul működik.

Facebook Comments