Az elmúlt évek konkrét tapasztalatai alapján kimondható, hogy hosszú távon a színházak műsorára is kihat a tao-támogatás. Mivel az állami költségvetésben a színházi keret lényegében változatlan, az önkormányzatok egy része pedig saját fenntartói hozzájárulását csökkentette, így egyetlen olyan forrás maradt, amelyhez egyértelműen megfogalmazható érdek köthető. Ez pedig a jegybevétel, amelynek folytonos növelése a támogatási keret növekedését eredményezi.

Az előadó-művészeti szervezeteket a társas vállalkozások 2009 óta támogathatják társasági adójukból. (A látványsportok támogatására a kormányzat 2011-től teremtett törvényi feltételeket.) A tao-támogatásból az az önálló jogi személyiségű színház, balett- vagy táncegyüttes, szimfonikus zenekar, énekkar, kamara-szimfonikus zenekar, kamarazenekar részesülhet, amelyet az Előadó-művészeti Iroda nyilvántartásba vett, és amelynek alaptevékenységeként a színház-, tánc- vagy zeneművészet lett megnevezve. A támogatás maximális mértékét az adott szervezet jegybevételének 80%-ában határozták meg. A tao-támogatás – mivel az állam a befolyó adó egy részét engedi át – közpénz, elszámolása, ellenőrzése kezdettől fogva ennek megfelelően történt. Az ügymenet szabályozása, jogi környezete évről évre változott, de változtatásokra sohasem a taónak a művészeti ágakra gyakorolt hatása miatt került sor. Erre vonatkozó színházszakmai elemzések nem készültek, vagy ha igen, akkor nem kerültek nyilvánosságra. A tao-támogatás megszerzéséhez kapcsolódó korrupció és a lehetőséggel való visszaélés nagyobb részben a jogi szabályozás hiányosságaira vezethető vissza, a jogszabályok megváltoztatása egészében nem kezelte a felmerült problémákat. Ugyanakkor amennyiben bűncselekmény történt volna, az „csak” a közt károsította, nem az egyes színházakat, zenekarokat hozta hátrányos helyzetbe. A lehetséges támogatási keret olyan nagy, hogy annak megszerzéséért nem versenyeznek egymással a színházak. A tapasztalat szerint a támogatók ezzel a lehetőséggel élve le is mondanak minden más mecénási szerepről.

A színházi szakma kezdettől ellentmondásosan ítélte meg ennek a finanszírozási módnak a megjelenését. A többség elsősorban azt látta, hogy az alulfinanszírozott színházak további támogatáshoz jutnak ezáltal, és ez a dotáció stabilan tervezhető. Az a körülmény, hogy a szabályozás egységesen kezelt minden színházat, természetesen anomáliákat szült, a feszültség főként a szórakoztató nagyszínházak és a kis művészszínházak vonatkozásában fogalmazódott meg. Jogi eszközökkel lehetett volna ezen változtatni, de az Előadó-művészeti Törvény 2011-es átszabása ezt a kérdést is negligálta.

Az elmúlt évek konkrét tapasztalatai alapján kimondható, hogy hosszú távon a színházak műsorára is kihat a tao-támogatás. Mivel az állami költségvetésben a színházi keret lényegében változatlan, az önkormányzatok egy része pedig saját fenntartói hozzájárulását csökkentette, így egyetlen olyan forrás maradt, amelyhez egyértelműen megfogalmazható érdek köthető. Ez pedig a jegybevétel, amelynek folytonos növelése a támogatási keret növekedését eredményezi. A közönség igényeinek jobban megfelelő műsorra való törekvést általában nem a minőség javulása követi. A hatás bizonyos jelei már mutatkoznak, de a tendencia kimutatására alapos statisztikai/pénzügyi/művészi elemzésre lenne szükség. (A Magyar Színház Társaság 2016 elején TAO-munkacsoport létrehozását jelentette be, amelynek egyik célja „mindenki számára megnyugtató, kijátszhatatlan szabályrendszer” megalkotása. A Társaság a tao lelkes hívének mutatkozott akkor, a javaslat viszont máig nem készült el.)

A színházszakmai közéletben amúgy igen kevés megnyilatkozást találunk a tao-rendszer általános hatásáról. A legpregnánsabb tagadás álláspontját – már a törvény megszületésekor – Vidnyánszky Attila fogalmazta meg. 2014-ben is ő volt az, aki az MMA veszprémi konferenciáján a törvény radikális átalakítását javasolta „az óriási anomáliák és aránytalanságok” miatt. Véleménye, úgy tűnik, máig sem változott. 2015-ben a Magyar Időkben a taót „a szakma rákos daganataként” aposztrofálta, annak azonban nincs nyoma, hogy álláspontja a kulturális kormányzatot cselekvésre késztette volna.

A tao megítélését illetően megengedőbb álláspontot képviselt Lőrinczy György, a Budapesti Operettszínház Főigazgatója, jelenleg a Nemzeti Kulturális Alap alelnöke. Ő is elítélte a visszaéléseket, és javítani kívánta a szabályozást. A saját színházának juttatott tao-támogatást jogosnak érezte, bár mint a Revizor kritikai portálon nyilatkozta: „nekünk is baromi nehéz feltölteni az 1,2 milliárdos TAO-keretet”. Erről ő 2015-ben beszélt, aztán a következő két évben leginkább csend övezte a témát. Kivétel volt a már idézett Vidnyánszky-interjú, amelyben a Nemzeti Színház igazgatója még azt is hozzátette, hogy a tao nélkül „bedőlne a magyar színházi élet”. Ebben valószínűleg mindenki egyetért vele. (Azzal talán kevésbé, ahogy az alternatív színházakat és a joghézagot kihasználó ügyeskedőket az interjúban összemosta.)

2016-ban az Európai Unió hozzájárult a támogatási forma Magyarországi fennmaradásához. Viszonylag friss hír a sport-tao 2023-ig való kiterjesztése, ez pedig vélhetően védelmet biztosít az előadó-művészeti tao fennmaradásához is.

Itt tartunk most.

Facebook Comments