Vannak, akik egy romhalmaz tetején ülve, ha kapnak egy csipetnyi reményt, nagy elánnal vágnak bele a tennivalóba, mások ilyenkor kényelmesen elnyújtózkodnak, és korábbi tettvágyuk is elcsendesedik. Sokan, ha egy színházi előadásban a világ, és benne önmaguk leromlottságával találkoznak, erőt kapnak a változtatáshoz és a változáshoz, mások a Dunának mennek.

Mióta világ a világ, lelakunk bizonyos szavakat, így lesz gyakran reklámszöveg és ordas közhely abból, ami egykor költészet volt, és hozunk létre olyan abszurd kifejezéseket, mint például a „békeharc”. A kultúra, és azon belül a színház esetén sincsen ez másképp. Így roncsolódott le az utóbbi években a nyertes (és vesztes) színházvezetői pályázatokban egyre sűrűbben – és nem ritkán egyszerre – megjelenő „minőségi szórakoztatás” szókapcsolat, illetve a „remény” szavunk is.

A valósággal való szembenézést és a gondolkodást is felajánló színházcsinálói elképzelés helyére több helyen a könnyen emészthető, elsősorban az érzelmekre ható, a remény opcióját kidomborító színházcsinálás került. Ha az így létrejött előadásokat nézzük, a gyakorlatban a „minőségi” szó gyakran a ’silány és felszínes’ helyett áll, az „embereknek reményt kell adni” kifejezés pedig azt jelenti, hogy ’a valósággal való szembenézés helyett klasszikus és modern tündérmesékkel kell minőségien szórakoztatni’.

Sokfélék vagyunk. Vannak, akik egy romhalmaz tetején ülve, ha kapnak egy csipetnyi reményt, nagy elánnal vágnak bele a tennivalóba, mások ilyenkor kényelmesen elnyújtózkodnak, és korábbi tettvágyuk is elcsendesedik. Sokan, ha egy színházi előadásban a világ, és benne önmaguk leromlottságával találkoznak, erőt kapnak a változtatáshoz és a változáshoz, mások a Dunának mennek. Ezek után nem hiszem, hogy lenne biztos megoldás, ám ha mindenáron a reménnyel akarjuk összehozni a színházat, ami messze nem ördögtől való gondolat, annak nem kell reményt adnia, de elvennie sem kell azt.

Simon Zoltán és Láng Annamária A kaukázusi krétakörben. Fotó: Éder Vera

Zónaadagok

A Miskolci Nemzeti Színház egyik „Ahogytetszik” előadása utáni pódiumbeszélgetésen a rendező, Rusznyák Gábor finom iróniával azt mondta, hogy „hát, ez nem a remény színháza”. Pedig de, csak nem úgy.

Rusznyák Gábor a Kivilágos kivirradtig tavalyi bemutatójával ritkán látható tettet hajtott végre: túl azon, hogy egy minden elemében pontos, erős és elgondolkodtató előadást rendezett Móricz Zsigmond kisregényéből, a miskolci teátrum színészeit társulatként hozta helyzetbe. Úgy tűnik, Miskolcon igazgatói szándék és rendezői kvalitás is van olyan produkciókra, amelyek nem egyes színészi alakításokban, hanem a szereposztás minden színészében gondolkodnak. Az „Ahogytetszik” is ilyen: hogy működjön, mindenkinek jónak kell lennie, ha csak ketten gyengébbek vagy akár harsányabbak a többieknél, az előadás megbicsaklik, félremegy.

Rusznyák Gábor szokása szerint most sem csak simán színpadra állította Shakespeare vígjátékát. Az Ardeni-erdő ebben ez esetben a Zóna, ahol a diktatórikus társadalomból kiebrudalt szabadabb szellemek élik kisstílű szabályok által lefojtott és kerítéssel határolt mindennapjaikat. Ide bárki bejöhet, enni és inni kap, még recepció is van, időnként agymosó szöveg hallatszik a hangszórókból, kimenni azonban nem lehet. Szólhatna az előadás akár az elnyomottság elől menekülő szabadság- és szerelemvágyról, amely végül beteljesedik, lesz szerelem és szabadság is. Ez az előadás azonban nem erről szól.

Bármennyire is szimpatikusnak tűnhet eleinte a Zónalakók pezsgő és egymást elfogadó közössége a kinti zsarnoksággal szemben, a menekülő közösség szép lassan bagázzsá erodálódik. Legtöbbször finom ecsettel maszatolódik a kép: a szabad szellem öregkori mélabúként, az elfogadás kényelmes lustaságként mutatja meg a fonákját, máskor elnagyoltabb eszközökhöz nyúlnak az alkotók: homofóbiával vagy nőveréssel sározzák be azokat, akiken nem találnak jobb fogást. Akárhogy is, ebben a Zónában senki nem akar semmit sem, itt a szerelem is legfeljebb jobb híján és/vagy hisztérikus módon születik. Ezek a figurák nem azért vannak itt, mert nem mehetnek ki, hanem mert jó nekik ez a kintiek által fenntartott és anyagilag is finanszírozott szanatóriumi semmittevés.

Az összjáték ebben az esetben is mérnöki pontosságú, mintha egy láthatatlan karmester irányítaná az előadást, a színészek adják és veszik a labdákat, erősödnek fel a saját jeleneteikben, majd vonulnak vissza a Zóna hátteréül. Szinte mindenki megtalálja a magára szabott és a többiekhez illeszkedő figuráját. Az összhangzaton belül az egyik legerősebb szólamot Görög László viszi Jacques szerepében, játékával a megélt tudás mélabús bölcsességét és a sakkasztalok önmaga által felkent filozófusát egyaránt megidézi. Fandl Ferenc szintén remekel ennek fonákjaként, egy csavaros eszű, élveteg szomorú bohócot kelt életre, akinek már-már hajlamosak vagyunk mindent megbocsátani, már csak azért is, mert talán mi magunk is szeretnénk ilyen könnyedek lenni a nehézkedésünkkel, mint amilyen ő a sajátjával. Mészöly Anna és a magát fiúnak kiadó, a szerelmét szerepjátékkal próbára tevő Rosalinda darabbeli figurája azonban nem találják meg egymást. Mivel Orlando iránti szerelmének és perlekedő szerelemjátékának nincsen meg a közös eredetpontja az alakításában, így mindkettő hamiskás lesz, utóbbi néha már-már ellenszenves, és összességében az egész próbatétel értelme homályos marad.

A szellemes szövegek és a nézőtéri nevetések ellenére valóban nem tűnik túlzottan reménykeltőnek a kép, amelyet az előadás mutat. Megismerve őket vélhetően sem rajtuk, sem a kinti világon nem sokat segít, amikor végül a szanatórium bentlakóinak csapata kiszabadul. Ráadásul nem is ez az előadás legdermesztőbb momentuma, hanem az, amikor az intézmény Somhegyi György által játszott fiatal és lelkiismeretes alkalmazottja, aki végül szerelmétől csúnyán átverve, vállán valós vagy talán csak odaképzelt horogkeresztes tetoválással, a lelkében sértettséggel kérdezi a Zónalakóktól: „Kik vagytok ti, és minek képzelitek magatokat?” Ő az egyetlen, akinek teljesen igaza van, legalábbis addig a pillanatig mindenképpen, amíg az előadás tart. Ezzel együtt nem szeretnénk ott lenni, amikor ezt az igazságát egyszer majd beváltja.

Az előadásban Jacques néha kinéz felénk, és azt mondja, valaki mintha figyelne minket, és még a játékon belül kiderül, hogy tényleg figyeljük őket. Ahogy ez a mindennapi életünkben sincs másképpen: az utcán, a közösségi oldalakon, a családjainkban, a barátainkkal figyeljük, nézzük, és jó esetben látjuk is egymást. És ameddig rá tudunk mosolyogni személyes és közös nyavalyáinkra, mint ahogy ezen az előadáson ezt meg tudtuk tenni, addig nincs ok a kétségbeesésre.

Mondj egy mesét!

Bertolt Brecht A kaukázusi krétakör című darabja eleve magában hordozza a reménykeltő feloldás lehetőségét. Egy szolgálólány a polgárháború kitörésekor magához veszi a kormányzó gyermekét, akit anyja saját javai és önmaga mentése közben magára hagy, és éhen-szomjan menekül a gyermeket megölni akaró üldözői elől. Amikor évek múltán béke lesz, megtalálják őket, és bíróság elé kerül az ügy. Az igazság (és a szerelem) végül győzedelmeskedik. Már Brecht sem happy ending sztorinak szánta, Szőcs Artur rendezése után pedig végképp nem megkönnyebbülést viszünk haza, hanem valami sokkal súlyosabb örömet.

Kovács Dániel bizarr látványvilága eleve megadja az előadás alaphangulatát. A töménytelen mennyiségű autógumi falként, sziklaszirtként, kapuként vagy éppen kádként egy posztapokaliptikus világ vízióját kelti. Egyszerre utal egy autóktól hemzsegő ipari társadalomra, és annak romjaira, ahogy a munkaruhaszerű jelmezek is az ezt a világot üzemeltetni igyekvő, de folyamatosan kudarcot valló robotosokra.

A kaukázusi krétakör nem társulati darab, két kulcsszereplője van, rajtuk áll vagy bukik az előadás. Persze egy igazán ütős produkcióhoz a többiekre is nagy szükség van, akik ebben az esetben is hozzák a minőséget: megelevenítik a hol finomabban, hol abszurd módon elrajzolt, karakteres figurákat. A gumitenger mellett Láng Annamária Gruséja adja meg az előadás atmoszféráját. Víztiszta játéka minden színészi műfogás nélkül teremt egy fokozatosan, ám végérvényesen anyává váló hajadont, aki ha kell, tesz, ha nincs mit tenni, tűr. Megejtő küzdelme és vesszőfutása olyan helyeken érinti meg a nézőtéri lelkeket, ahová ritkán jutnak el egy színházi előadás jelei. A második felvonás a polgárháborús helyzet belső logikátlansága folytán hatalomba került bíró, Acdak története. A budapesti Katona előadásában Kocsis Gergely remekbeszabott Acdakja elhasznált lelkű és mérhetetlenül unatkozó ember, ezzel szemben Harsányi Attila Miskolcon rebbenékeny idegrendszerű, vérrel és indulatokkal teli alakot formáz. Alakítása a játékos pojácától a borgőzös kocsmafőnökön keresztül a magánőrület többféle színén robog át és vissza, ám ennek a sokféleségnek megvan az eredetpontja, amely összetartja. És ez egyszerre mélységesen emberi és rémületes.

A szerelmesek végül jogilag is egymáséi lesznek, a gyereket Gruse kapja meg, a jóság győzedelmeskedik, ám az a világ, amit előtte majdnem három órán keresztül látunk, nem sok bizakodásra ad okot. Tetézve azzal, hogy a darab eleji előjáték a kaukázusi völgy tulajdonjogáért folyó vitáról az előadásban keretté válik, a birtoklásról az előadás végén képzeletbeli szavazás dönt, amelynek a végeredménye, hogy (erősen szépítő megfogalmazással) senki semmit sem kap. Szőcs Artur rendezése ezzel együtt nem nyomasztó, jó pillanatokban szellemes játékosság oldja a történések és az előadásbeli világ súlyosságát. Valamiféle fájdalmas szépséget viszünk haza, és talán azt a hitet is, hogy a világban mindig vannak Grusék és Acdakok, hogy a mi néha nagyon fárasztó mindennapjaink mögött is ott van egy Gruse lehetősége, ahogy a saját élveteg Acdakunk mélyéről is előhozható az emberségünk, amikor arra a legnagyobb szükség van. Innen pedig már csak egy lépés – igaz, ez a leghosszabb lépés – mindezt tényleg előhozni.

A jó színházban a remény mindig több egy érzelemgőzös indulatnál, amely alig ér tovább a ruhatárnál. Lényege szerint hosszú (vagy végtelen) lejáratú, különben csak pillanatnyi önmagunkkal és a világgal való elégedettséget jelent. A miskolci színház ebben az értelemben is reménykeltő: hosszú és következetes munkával valóban létre lehet hozni minőséget és szórakoztatást is.

Mi? „Ahogytetszik” William Shakespeare azonosnak tűnő műve alapján
Hol? Miskolci Nemzeti Színház, Kamaraszínház
Kik? Szatmári György, Görög László, Farkas Sándor, Papp Endre, Feczesin Kristóf, Simon Zoltán, Molnár Sándor Tamás, Fandl Ferenc, Varga Zoltán, Seres Ildikó, Kokics Péter, Somhegyi György, Mészöly Anna, Prohászka Fanni, Szirbik Bernadett, Horváth Alexandra, Kerekes Valéria, Nagy Nándor / Díszlet: Khell Zsolt / Jelmez: Ignjatovic Krisztina / Mozgás: Bányai Mirjam / Rendező: Rusznyák Gábor

Mi? Betolt Brecht–Paul Dessau: A kaukázusi krétakör
Hol? Miskolci Nemzeti Színház, Játékszín
Kik? Láng Annamária, Harsányi Attila, Simon Zoltán, Szegedi Dezső, Tenki Dalma, Rózsa Krisztián, Papp Endre, Varga Andrea, Molnár Anna, Kokics Péter, Keresztes Sándor, Takács Mária, Márton B. András / Fordító: Eörsi István / Látvány: Kovács Dániel / Dramaturg: Slárku Anett / Rendező: Szőcs Artur

Facebook Comments