Hiányoznak sajnos az átütő alakítások is. A maszkos-rituális tánc teremtette szikárság, szuggesztivitás szinte abban a pillanatban egészen eltűnik, amint a dráma dialógusokra vált.

Tamási Áron drámái közül az Ősvigasztalást veszik talán a legritkábban elő színházaink. Az író a darabot 1924-ben Amerikában írta, onnan küldte haza a kolozsvári színház pályázatára. Díjat nem nyert; a szöveg önálló alkotásként Tamási Áron életében soha nem jelent meg. A kézirat azonban – mint Ablonczy László kutatásaiból tudjuk – megmaradt, egyes részleteit a szerző a Szűzmáriás királyfiba dolgozta bele, a darab bevezető játéka pedig új életre kelt Rebeka pályafutása című elbeszélésében.

A kézirat kézirat volta igazolja Visky Andrásnak a kilencvenes évekbeli, talán túl kemény következtetéssel záruló felvetését, hogy az Ősvigasztalás nem tartozik a Tamási által „elismert korpuszhoz, következésképpen könnyűszerrel alapot szolgáltathatunk egy életmű meghamisításának vádjához”. Visky tanulmányának megjelenése idején egyébként az Ősvigasztalás kisebb-nagyobb megszakításokkal valamivel több mint húsz esztendeje szerepelt a hazai színházi kínálatban, de a csendes disputa a színrevitel mikéntjéről már a Sík Ferenc rendezte 1976-os ősbemutató előtt jóval elkezdődött. (Elsősorban Radnóti Zsuzsa és Ablonczy László érvei szegeződtek egymásnak az Ősvigasztalás kulcseseményeivel, a darabhoz „illő” játékmóddal kapcsolatban. A két kritikus abban egyetértett, hogy a szöveget „néhol tömöríteni kellene, s a mesterkélt hivatkozások elhagyásával könnyen színpadra kerülhetne”.) Radnóti Zsuzsa ugyanakkor joggal állapította meg az Ősvigasztalás egyedülállóságára egyben végső kidolgozatlanságára utalva, hogy „nem teremtődött meg az a specifikusan magyar balladai játékstílus, amely a szimbolizmussal, expresszionizmussal vagy szürrealizmussal szervesen összeolvadva, drámai műveket hozhatott volna létre, ahogy az Lorcának sikerült Spanyolországban”. Hiszen, mint mondja, az Ősvigasztalás fő témája „kiteljesült formájában egy Vérnászt és egy Yermát adott a világnak.” Lorca emlegetése az erős műfaji, téma- és motívumbeli párhuzamok miatt is szinte természetes a drámai kísérlet esetében. (Keszeg Vilmos meghatározását kölcsönvéve valóban a leghelyesebb drámai kísérletnek nevezni az Ősvigasztalást, annak fényében is, hogy a kéziratot Tamási Áron nem publikálta.) Tamási más színpadi műveiben, ha nem is ilyen látványosan, de szintén felfedezhetjük a Lorca-rokonságot.

Fotók: A-Team/Nyári Attila

Béres László békéscsabai Ősvigasztalása tudatosan rá is játszik a hasonlóságra; adaptációjában éppen három éve mutatták be szintén Békéscsabán a Bernarda Alba házát. Az előadásban fontos szerepet kapott a flamenco, az Andalúziából, Lorca szülőhelyéről eredő ősi tánc. (Az ötletet egyébként a rendező a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem előadásából vehette, ott Patkó Éva rendező kísérletezett García Lorca esetében hasonlóval.) A lépések nyomán születő, sokszor tompa, fegyverropogáshoz hasonló ritmus szikár pillanatokat szült, amelyeket csak erősített a szinte világító fekete-fehér közegben a díszlet puritánsága.

Hasonló módon letisztult az Ősvigasztalás külső képe is, amelynek jeleneteit szintén megdöbbentően szuggesztív erejű tánc („ősi álarcokat” viselő figurák rituális mozgása) keretez. Középen egyszerre kemencepadkára, elfektetett univerzum-szimbólumra, áldozati oltár maradványára, földvár-töredékre emlékeztető, mélységében bástya-szerű szegéllyel emelkedő körforma látható. Szembeszökő középpont, ám gazdag értelmezési lehetőségei miatt nem zavaróan direkt. Szakrális centrum, a „föld köldöke”, ahol az alsó és a felső régió kapcsolatba lép az emberrel. (Ezen túl a hivatalos, a „külső világ” uralkodik.) A cselekmény legfontosabb eseményei, fordulatai ebben a szent térben történnek meg, és a leglényegesebb szavak is itt hangzanak el.

A mágikus kör a Csorja-testvérek havasi lakhelye; oltár, ahol ősi szokás szerint Csorja Ádám (Kovács Frigyes), Tamási meghatározása szerint a „székely ősgyökér”, rituálisan elégeti halott bátyját a feleségnek vágyott szomszéd lány, Kispál Jula (Liszi Melinda) segédkezése mellett. A büntetőjog paragrafusait számon kérő hatóságok ide hatolnak be, hogy Ádámot tettéért tárgyalásra vigyék. A férfi pedig kezében a testvére hamvait tartalmazó kancsóval a szent terület közepén állva iskolázza le büszkén az állam bíróságát, világgá kiáltva saját törvényeit. Miután pedig földije, Gálfi Bence csendőr (Katkó Ferenc) kiszabadítja a börtönből, a körben pusztul el menthetetlenül az archaikus miliő is: Ádám az „ősvigasztaláshoz fordulva” Gálfival együtt lerészegedik, testvérének hamvai szétszóródnak, a csendőr pedig szerelemféltésből végez a férfival, majd közösül Julával.

Béres László rendezésének sajnálatos alaphibája minden szuggesztív pillanata ellenére is az erőtlenség. Ennek több oka van. Mindenekelőtt Tamási eredeti szövegét radikálisabb dramaturgiai munkának kellett volna alávetni. Enélkül ugyanis a homlokegyenest ellentétes műfaji és felépítésbeli közegek az előadás keretein belül részlegesen vagy egészen érvénytelenítik egymást. A békéscsabai Ősvigasztalásban a mitikus világból a parodisztikusan ábrázolt kisszerű bírósági miliőbe való szerves átlépést nem sikerült megoldani, következtében pedig mintha két egészen eltérő műfajú darab töredékét láthatnánk. (Álljon itt a sikeres megoldásra példaként egy közismert alkotás, a Nyírő-szövegek alapján született 1942-es Szőts István-film, az Emberek a havason. Az erdőket, hegyeket ősi templomokként járó hős saját mitikus világából minden dramaturgiai törés nélkül érkezik meg a civilizációt képviselő intéző elé. Az nyomban felvilágosítja – a pusztulás első pillanata ez –, hogy „az erdő nem mindenkié. Az erdő az Arbor Fakitermelő Részvénytársaságé.” Majd állást ajánl az addig szabadon élő pásztorembernek.)

Hiányoznak sajnos az átütő alakítások is. A maszkos-rituális tánc teremtette szikárság, szuggesztivitás szinte abban a pillanatban egészen eltűnik, amint a dráma dialógusokra vált. (A legjobb pillanatai a tehetségét már több békéscsabai előadásban megmutató Katkó Ferencnek vannak. Kovács Frigyes Csorja Ádámja akkor a legerősebb, amikor a perbe fogott férfi a bíróval szemben állva, szuverenitásának biztos tudatában fogalmazza meg világfelfogását.)

Az előadás álomszerűsége (egyenesen következik ez a „drámai kísérlet” befejezetlensége miatt is elvárható dramaturgiai munka elégtelenségéből) szertelen, csapongó; a műfaji-drámai keretek megléte esetleges, nyomában a cselekmény olykor a szétesés határára jut. Legfontosabb következményként pedig, ha nem is tűnik el, de elhomályosul a tény, hogy Csorja Ádám nem önmagában áll; az ősi világ megsemmisülésének archetipikus szimbóluma, a történet fókusza viszont sajnálatosan az apokaliptikus látomás helyett a személyes tragédiára irányul.

Hol? Békéscsabai Jókai Színház
Mi? Tamási Áron: Ősvigasztalás
Kik?Dramaturg: Díszlet és jelmez: Csíki Csaba. Zenészek: Pribojszki Ferenc, Schäfer Szilveszter. Koreográfus: Farkas Tamás. Rendező: Béres László.
Szereplők: Kovács Frigyes, Szőke Pál, Szélyes Imre, Liszi Melinda, Katkó Ferenc, Gulyás Attila, Mészáros Mihály, Nagy Róbert, Balázs Csongor, Ragány Misa.

Facebook Comments