Szép, igaz gondolat a hazáért érzett, mindenek feletti aggodalom, csak éppen a mérték, a számomra is oly fontos eszme mértéktelenül egysíkú középpontba állítása itt és most sokat ront a hatáson.

Ha valahol, hát a szuper technikai felszereltségű, anyagi korlátokat nem ismerő Nemzeti Színházban számítottam arra, hogy egy színházi előadás – Vidnyánszky Attila rendezése – nemcsak megidézi, de felül is múlja az egykori, Várkonyi Zoltán rendezte, csodálatosan és esendően kor- és Gárdonyi-hű filmváltozat hangulatát és csatajeleneteit. Ehhez képest a Nemzeti színpadán az ostrom nagyjeleneteit egy előre-hátra mozgó, hatalmas, csillogó fa/paraván előtt narrálják a hősök, hol közelítenek a nézőtér felé, hol a színpad mélye felé masíroznak: egy közepes hangminőségben rögzített rádiójáték élményében részesülünk.

Fotók: Eöri Szabó Zsolt

Nagyon szerettem kiskoromban az Egri csillagokat! Rajongtam Dobóért, szememben a trójai várvédő Hektór elérhetetlen magasában ragyogott hősiessége, és persze Bornemissza Gergő szerettem volna lenni, sőt voltam is, az iskolaudvaron vagy tucatszor megmentettem az én Vicuskámat (de csak addig, amíg meg nem láttam azzal a csenevész Tábor Pityuval kézenfogva andalogni, akkor aztán sorsára hagytam, hadd vigye a török, de ez már egy másik történet), a félszemű Jumurdzsáktól a paplan alá bújva rettegtem, amikor nagypapám esti mesének olvasta fel nekem a regényt. Aztán 1968-tól már arcot is kaptak hőseim. Ma is látom őket, ha az egri hősökre gondolok: Sinkovits Imre! (Dobó), Venczel Vera! (Vicuska), Bárdy György! (Jumurdzsák), Tordy Géza! (Miklós deák) és a többiek mind, a kisebb szerepekben is fantasztikus színészek: Latinovits Zoltán, Mádi Szabó Gábor, Somogyvári Rudolf, Kovács István, Tahi Tóth László, Ruttkay Éva, Bessenyei Ferenc, Gobbi Hilda, Kern András, Major Tamás és így tovább, a mából visszanézve tényleg elképesztő sztárparádé.

Nem az a baj, hogy az egyébként kitűnő színész Schnell Ádám nem Bárdy György, hogy Horváth Lajos Ottó nem Sinkovits Imre. Az a legnagyobb baj Vidnyánszky rendezésével, hogy hősei viselkedési klisék, magatartásformák, mozdulatlanhirdetés-alakok, nem hús-vér emberek. Bárdy gonosz volt, de sajnálatra méltón esendő is, amikor megértette velem, a kisgyerekkel, hogy amulettje nélkül nem ember az ember… Schnell Ádámot kizárólag gyűlöletesen gonosznak mutatja Vidnyánszky, Horváth Lajos Ottó pedig egy tömbből faragott, hősi indulat, minden mondatát ugyanazzal az arckifejezéssel, ugyanazon a hősi halálra készülő hős-hangon mondja el. Sinkovits arcán ott volt a hazájáért életét áldozni kész, szerető férj lemondó fájdalma is. És így tovább, mindenki sablon-figura, ideértve még a krónikást is, Tinódi Lantos Sebestyént is, az egyébként kitűnő Szabó Sebestyén László alakításában.

A mindent elárasztó pátosszal sincs baj, megszoktuk Vidnyánszky színházában, hogy bizonyos kérdésekről – röviden: isten, haza, család – csakis magasztosra igazított testtartással, elszánt és/vagy komor arckifejezéssel, esetleg könnyes szemmel, zengő vagy a meghatottságtól elcsukló hangon lehet beszélni. Mondom, nincs ezzel baj, hinni kell az ilyen színház küldetésében (is), higgye, aki akarja, hogy ettől az egyen-pátosztól (is) lesz magyar a magyar, hogy így kell beszélni 1956-ról, így kell beszélni Attiláról (Isten ostoráról), Tóth Ilonkáról, Ádámról, mindenkiről, akiben ott lobog(hat) a hazaszeretetre izzító láng. De ha az Egri csillagokban is ezen a pátoszon van a hangsúly – s a rendező szuverén joga, hogy így értelmezze a regényből készülő színpadi változatot -, akkor ennek súlyos színpadra állítási következményei kellenek, hogy legyenek: ennek a vezérlő eszmének megfelelő történéseket, eseményeket kell színpadra állítani Gárdonyi regényéből, az egri vár ostromának és dicső megvédésének történetéből.

Mert a színház kifejezetten a megmutatás, ha tetszik (pátosz-nyelven fogalmazva): a felmutatás helye. Itt nagyon meg kell válogatni, mit bízunk a szavakra, és mit a látványra, hiszen a nézőre gyakorolt hatás a tét, ennél pedig nincs fontosabb. Vidnyánszky – hogy csak az elmúlt évek rendezéseiből említsek néhányat: a János vitézben (2014), az Isten ostorában (2014), a Körhintában (2015), a Csongor és Tündében (2016) – következetesen használta a minden történetét átitató (egyen)pátoszt erősíteni, illusztrálni hivatott látványeszközöket, díszletelemeket: hatalmas térelemek – korongok, falak, épületek, tüzes karikák, stb. – ereszkedtek a magasból, lebegtek át a színen, a süllyesztőben hol egy nemzet süllyedt el, hol mesehősök pattantak elő a mélyből. Mindehhez Vidnyánszky – a kifejezés legjobb értelmében – mindig is használta és kihasználta a Nemzeti Színház egyedülálló színpadtechnikáját. S bár magam ez utóbbi előadásokat Vidnyánszky kevésbé sikerült rendezései közé sorolom, eddigi életművéből ellenpéldát is tudok sorolni szép számmal: kitűnő, most is látható egykori Vidnyánszky-előadások sora tanúsítja, hogy a rendező virtuózan értette/érti és tudta/tudja kezelni a választott cselekmények tereit és térelemeit. Ilyen a Mesés férfiak szárnyakkal (2013), a Három nővér (2013), A szavassá változott fiú (2016-os változat), de említhetem az egyik legutóbbi Vidnyánszky-rendezést, a Bánk bánt is. Ehhez képest most alig-alig él e lehetőségekkel, a hatalmas várfalak előre-hátra mozgatásán kívül szinte semmi nem történik ebben a csatajelenetekben oly gazdag cselekményben (díszlet: Székely László).

Mintha itt és most mindennél fontosabb lett volna az Egri csillagok történetének példázat jellege, mának szolgáló erkölcsi imperativusa, amit a rendező úgy fogalmazott meg, hogy „Hősökre, példaképekre ma is szüksége van a fiataloknak. A nagy tettek, nagy érzelmek ma is megmozgatják a fantáziájukat. Úgy érzem, fontos, hogy a mindennapokból kiszakadva, a gyorsan változó, bizonytalanságokkal teli, igazodási pontokat nem nyújtó világunkban tiszta történeteket is el tudjunk mesélni…”. Ezeket az erősen rendszerkritikus mondatokat nem kommentálva, az előadás friss élményével gazdagodva a fentiekhez annyit teszek hozzá, nagyon jól látja Vidnyánszky, sőt mondhatom, a szívemből szól, hogy az, aki ma igaz hazafinak, magyarnak gondolja magát, annak bizony rengeteg oka van a busongásra, s kellenek a reményt nyújtó, nagy eszmék, a múlt hőseinek megidézése. Valóban kell a hit, hogy lesz ez még egyszer máshogy is, hogy jön még kutyára dér, s ha minden magyar összefog, nem győzhet le minket, hej, ez a Keletről érkező, kicsinyke népünket mindenéből kiforgatni akaró horda. Nem biztos, hogy ugyanazokra a veszélyekre gondolunk, rendező és kritikusa, de többek között éppen ez a színház varázsa: az előadás – még egy sok szempontból rossz előadás is – gondolkodásra készteti a befogadót.

Szép, igaz gondolat a hazáért érzett, mindenek feletti aggodalom, csak éppen a mérték, a számomra is oly fontos eszme mértéktelenül egysíkú középpontba állítása itt és most sokat ront a hatáson. Hiszen az eszme mögött jobbára elvész a történet: például Gergő (Berettyán  Nándor) és Vicuska (Barta Ágnes) szerelme alig kerül említésre, Török Bálint (Szalma Tamás) sorsa sehogyan sem kapcsolódik az egri történethez, s többek között ezért marad érthetetlen epizód Mekcsey (Berettyán Sándor) és Gergő párbaja, majd szövetségkötése. Nincsenek jellemek, ebből következően a színészi alakítások is rendkívül egysíkúak, s ettől az egész előadás is elkerülhetetlenül egysíkúvá, unalmassá válik. Egyetlen példa: ha jól értem, Vidnyánszky értelmezésében – hiszen mind Gárdonyi regénye, mind Zalán Tibor adaptációja (gondolom, ezt a műfajt jelöli esetében a színlapon olvasható „műve” kitétel) csak kiindulópont lehetett–,a cselekmény legmegindítóbb, a hazaszeretetről a legszebben megfogalmazott jelenete az eskütétel. Dobó megesketi az egri vár védőit, hogy utolsó csepp vérükig kitartanak, s hogy az ellenséggel nem alkudoznak – mert a haza nem eladó! –, üzeneteiket meg nem hallgatják, leveleiket el nem olvassák, halál fia, aki az ellenséggel bármilyen tárgyalásba bocsátkozik, stb. Ez az esküjelenet több, mint húsz perc, a második felvonás első része ez az egyetlen jelenet. Horváth Lajos Ottó megindító odaadással, lelke mélyéről épített hittel mondja az eskü egyre hosszabbra nyúló szövegét Szent István országáról, Mária országáról, Magyarországról, a hazáról, a csodálatos magyar jellemről, az önfeláldozásról beszél magasztos hangon. Óriási hangsúlyt kap a keresztény Európa fenyegetettsége és a maroknyi magyarság hősi küldetése (itt mintha Luthernek is kijutna egy komoly rosszallás, de erre nem mernék esküt tenni, lehet, hogy valamit rosszul értettem, mindenesetre ilyen utalást a regényben nem találtam, csak Török Bálint uram gondolatfutamát Luther új vallásáról, de ott egyáltalán nem elítélő hangnemben). Sok. Ez a történet, ahol minden mozzanat az ostromjeleneteket készíti elő, a felemelő pillanatot, amikor húsba vágó, megélt testi valósággá válik a haza védelme – milyen mesteri fokon értette és tudta ezt megmutatni, érzékeltetni Várkonyi a filmben! –, nos, ez a történet nem viseli el a mindent elárasztó verbalitást! A filmben az eskü nem egészen két perc (!). És biz’Isten, Sinkovitsot nézve, hallgatva ma is kedvem lenne odacsapni annak a kutya töröknek! Horváth Lajos Ottót hallgatva azon tűnődöm egy idő után, vajon nem fogja a Himnuszt is elénekelni (nem fogja).

És van sok gyerek.  Nagyon sok. Színházcsinálók jól tudják, szakmai közhely, hogy „kutya, gyerek a színen: biztos hatás”. Ezzel az eszközzel tehát illik visszafogottan bánni, nyakló nélküli bevetése egyszerűen nem fair, s rendszerint annak jele, hogy dramaturgiailag ingatag lábakon áll a történet, az alkotók nem bíznak a színpadra állított történet erejében. Itt átláthatatlan, és ami sokkal nagyobb  baj, kezelhetetlen tömeget képeznek az előszínpaddá kiképzett árokban elhelyezett, különböző korú gyerekek, akik néha felkerekednek és libasorban levonulnak a színpad alá (Eger várának pincerendszere!), majd visszajönnek. Értem én, hogy a rendezői elképzelés szerint az ő szemszögükből kellene látnunk a történetet –„…akik egy biztonságos helyről figyelik az eseményeket (hová a felnőttek zárták őket, nehogy bajuk essen az ostrom során)”, nyilatkozta több helyen is Vidnyánszky –, csakhogy ez sem dramaturgiailag,  sem színpadi megoldásként  nem működik.Ez a csapat gyerek sehogyan sem épül be a Gárdonyi-megírta történetbe. Hiába kommentálják olyan aranyosan a felnőttek dolgait, hiába mondanak vékony kis hangocskájukon olykor hősies mondatokat is, s hiába tisztelik s szeretik öreg-magyar-pásztorgúnyás vezetőjüket, tanítójukat– hát még az őket! –, ettől csak zűrzavarosabb lesz az amúgy is sok zökkenővel előadott történet.

Sajnos itt röviden ki kell térni a Nemzeti nagyszínpadi előadásainak örök gondjára, bajára, a hangosításra: a legendásan rossz akusztika miatt (amely azért a Vidnyánszky-éra átépítései következtében sokat javult), nyilván óvatosságból majdnem mindenki mikroportba beszél, hogy a nyolcadik sornál távolabb ülők is hallhassák, ami a színpadon elhangzik. Vérmérséklet szerint lehet ezen csodálkozni vagy bosszankodni, de az mindenképpen megdöbbentő, hogy ilyen apparátus mellett a technika folyamatosan csődöt mond. Az általam látott előadáson átlag ötpercenként elakadt a hang, vagy meg sem szólalt, pedig látom, hogy beszél az illető. Máskor az egyik szereplő hangja hangszóróból szólt, a mellette álló partnere pedig kétségbeesetten próbálta hangosítás nélkül világgá kiáltani mondandóját. Ez persze igaz volt a felnőtt szereplőkre is, ám ők jól-rosszul, általában rutinból megoldották a kellemetlen helyzeteket, de a gyerekek esetében nincs mentség, az ő szövegük jelentős része érthetetlen maradt. Ide tartozik az is, hogy mivel állandóan nagyon sokan vannak a színen, s az előadás mindvégig erősen alul van világítva – fényfelelőst nem jelöl a színlap – a mikroportos megszólalásoknál gyakran nem lehet tudni, ki beszél, a színpad melyik részéről jön a hang.

(És egy utolsó, zárójeles megjegyzés a gyerekekről: az Egri csillagok után, ugyanaznap este láttam a Pesti Színházban ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében Vecsei H. Miklós „Kinek az ég alatt már senkije sincsen” című, Aranyról – és legalább annyira Petőfiről – szóló darabját. Az egyáltalán nem hibátlan, fésületlen-zabolátlan-ötletzuhatagos előadásban vannak gyerekszereplők is. Álmaimban családi kupaktanácsot látok, amelynek során a fiú megfejti apjának a titkot, hogyan kell hibátlanul működtetni a színpadi gyerekszereplőket.)

A Magyar Nemzeti Táncegyüttes egyértelműen jó, az előadás fénypontjai, amikor pontosan kivitelezett, élvezetes koreográfiára (koreográfus és társrendező: Zsuráfszky Zoltán, táncdramaturg: Zs. Vince Zsuzsa) betáncolják a teret. Azt ugyan nem mindig tudtam követni, hogy miért éppen akkor táncoltak, amikor, de ez nem is lehetett olyan fontos, a lényeg az volt, hogy immáron sokadik alkalommal magas színvonalon segíti az együttes a Nemzeti Színház előadását.

Szulejmán szultánt Bodrogi Gyula játssza, pompázatos hordszékre emelve, pompázatos török öltözékben, mozdulatlanul, rezzenéstelen arccal, tökéletesen hozza a ravasz, gonosz, cinikus és gátlástalan, hatalmas uralkodó alakját. Őszintén remélem, hogy csak múló rosszullét akadályozta meg abban, hogy a tapsrendben is ott lássuk (arra gondolni sem merek, hogy esetleg más okból nem várta meg az előadás végét, hiszen ez a színházi etika és a közönség súlyos megsértése lett volna, ezt pedig természetesen kizárhatjuk egy ekkora művész esetében).

 

Hol? Nemzeti Színház
Mi? Gárdonyi Géza–Zalán Tibor: Egri csillagok
Kik? Szereplők: Horváth Lajos Ottó, Berettyán Nándor, Berettyán Sándor, Szalma Tamás m.v., Bodrogi Gyula, Varga József, Barta Ágnes, Schnell Ádám, Olt Tamás, Söptei Andrea, Rubold Ödön, Rácz József, Bordás Roland, Herczegh Péter e.h., Szép Domán e.h., Szabó Sebestyén László, Csurka László m.v., Katona Kinga.
A Magyar Nemzeti Táncegyüttes táncosai: Valach Gábor, Csicsmann Dániel, Takács Gábor János, Benedek Attila, Juhász Sándor, Hajdú Flórián, Komlósi Antal, Tókos Attila, Tóth Melánia, Rab Edina, Oltárczy Mária Anna, Gyurka Gergely, Bordás Barnabás, Eredics-Fekete Zsuzsanna.
Várvédők, törökök, asszonyok, szolgálók, udvarhölgyek, udvaroncok, háremhölgyek – a Magyar Nemzeti Táncegyüttes tagjai: Bari Ildikó, Barka Dávid, Bolgovics Gergely, Csabai József Márk, Dajka Ilka, Fekete Bence, Gál Nóra, Gömöri Éva, Husvét Dorina Emerika, István Barbara, Juhász Bence Zsombor, Kerepesi Zoltán, Kiss Sarolta, Kovács Gábor Norbert, Kucsera Réka, Molnár Sarolta, Orbán Amanda,  Palágyi Fruzsina, Paput Júlia, Payer Dóra, Rencz Norbert, Rideg Tibor, Sánta Gergő András, Simon Lilla, Szeverényi Barnabás, Tapolczai-Zsuráfszky Lilla, Tomory Kinga, Tompa Attila, Wallinger Ágnes
Gyerekszereplők: Attila András / Csillik Ákos Levente, Mosolygó Míra / Novák Zsuzsanna, Szabó Roland, Horváth Mátyás, Palotai Gergő, Liebhauser Artúr, Cserei Hunor, Niedermüller Ádám, Fekete Ilona, Szabó Blanka, Haszon Ákos, Herédi Mátyás, Tóth Zsombor, Berki Kevin, Gerzson Boróka, Fogarasi Márk Botond.
Közreműködik a Magyar Nemzeti Táncegyüttes zenekara: Papp István Gázsa, Szabó Dániel, Takács Ádám, Csávás Attila, D.Tóth Sándor, Papp Endre, Liber Róbert.
Díszlettervező: Székely László. Jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias. Dramaturg: Szász Zsolt. Táncos szereplők jelmezei: Zs. Vincze Zsuzsa. Tánczenei szerkesztő: Papp István Gázsa, Szabó Dániel, D. Tóth Sándor. Rendezőasszisztens: Kernács Péter. Táncdramaturg-koreográfus: Zs. Vincze Zsuzsa. Társrendező-koreográfus: Zsuráfszky Zoltán. Rendezte: Vidnyánszky Attila

Facebook Comments