A lengyelországi Magyar Kulturális Évad keretén belül megvalósult kétnapos  rendezvény három lengyel és három magyar kortárstánc-alkotónak adott lehetőséget a megmutatkozásra a MU Színházban. A hat produkció a 2017. októberi varsói bemutatót követően fél évvel érkezett Magyarországra.

A fesztivált Dömötör Luca Lévai Violával közös duettje, a háromtagú zenekar (Ifj. Balázs Elemér, Hencz Kornél, Horváth Dániel) által élőben kísért UNI indította. A cím latinul önmagában egyet, egy másik szó előtagjaként egységességet/egységesítést jelent, amit a táncosok pasztell színű jelmeze is megerősített, mert bár árnyalatukban egymás inverzei voltak, mint jin én jang egyet alkottak. Major Mátyás fényei ezt az egységet a két táncoló alak vonatkozásában még tovább segítették. Ez a fajta elegyedés zene és tánc között is tetten érhető volt, de már nem alkotott hasonlóan együtt pulzáló, harmonikus egészet. A zenei trió improvizációjában egy-egy hangszer előretört, majd elcsendesedett, azaz az oppozíciók folyamatosan cserélődtek. A színpadon levő öt előadó viszonylatában ez azonban már nem teljesült, az öt „szólam” nem állt össze kvintetté, mert kivált belőle a táncos duett, mely hol a zenét követte, hol a saját útját járta. A táncosok nem csak felmutatták ezt a kettsősséget, de végig játszottak is vele. Az másik karját óramutatószerűen hajtó mozdulatoktól kezdve az elválásig és kiteljesedésig, majd újratalálkozásig mozgásuk egy teljes kört írt le – szimultán a zenével, de nem a vele való egységben.

UNI

Aniela Kokosza I give you time című produkciójára a színház kávézójában került sor. A performansz azonban csak(is) akkor „kelt életre”, amikor a néző a „színpad” határát jelző vonalat átlépve aktivizálta az amúgy statikus teret. Az addig mozdulatlan, fehér ruhás előadó ekkor felállt a fehér háttér elől, fehér szőnyeget terített a néző elé, majd visszaült és várt. Innentől kezdve a néző mint (új) alkotó kedvére létezhetett és lényegében bármit csinálhatott ebben a kijelölt térben. Tehette ezt, ameddig csak akarta, amíg úgy nem döntött, visszatér a vonal másik oldalára, és ezzel megszünteti ezt a különleges, általa kihasított valóságot. Távozása után Kokosza ismét felgöngyölítette a szőnyeget és várta a következő látogatót. „A tér olyasvalami – írta Heidegger –, aminek ki van jelölve a helye, ami meg van tisztítva, azaz meg van tisztítva bizonyos határig. A határ nem olyasmi, amelynél valami megszűnik, hanem – ahogy a görögök felismerték – olyasmi, amelynél valami megkezdi létezését.”

I give you time

Az első est utolsó bemutatkozója Lior Lazarof izraeli-magyar táncművész volt, aki egyéves rezidenciáját tölti a Ladjánszki Márta vezette L1 Egyesületnél. A Variation of Interior személyes archívum, ami eseményeket tárol és tár elénk az alkotó életéből, és önmagába mint múzeumi emléktárba enged betekintést, ahol a néző egy kordon mögül figyelheti az élő kiállítást. Tele vagyunk bizonytalansággal, miközben nézzük, hogy mennyire vegyük komolyan ezt a leltárt, de a címben szereplő variation sejteti, hogy a számunkra felkínált verzió: (színpadi) lehetőség. A zárt tér, amiből Lazarof kibeszél, múlt és jelen(lét) idejű konstrukció. A történetmesélésen és sztorizáson kívül azonban olyan, a felidézett emlékekhez kapcsolódó, azokból táplálkozó mozdulatokkal és mozgássorokkal is szolgál az alkotó, amelyek valami zsigeribb kódoltságot is feltételeznek. Ha tehát hiszünk a testnek – vagyis hiszünk a szemünknek és megérzésünknek –, az elmondottak utólag (akár) bizonyítást (is) nyerhetnek. Az utolsó emlékkép egy rossz élmény: a pontosan egy évvel ezelőtti magányos születésnap – ekkor kapunk meghívást egy közös színpadi ünneplésre: lehull a kordon és valóságosan is beléphetünk az addig lezárt, belső emléktérbe.

Variation of Interior

Másnap, Biczók Anna estnyitó Precedents to a Potential Future című előadásában a tánc kétszeresen is időszerű. A darab folyamatosan ugrál alakok és idősíkok között, és ezek a cserék mindig csavarnak egyet az időkezelésen. A táncos-koreográfus ennek érzékletes bemutatásához a lecture performance műfajához nyúl, amit szükség szerint teatralizál. Szemüvegben és sajátos hanghordozással egy kiváló technikai tudással bíró táncos alakját vázolja fel, akit mozgásban is megjelenít. Ám végig bizonytalanságban tart bennünket, hogy elbeszélőként nem azonos-e a szerepével, hiszen a közbeiktatott „reprezentációk” folyamatosan zavart okoznak a lineáris történetmesélésben. Az elhangzottak egyéni olvasatát a szerepábrázolás rendre ellehetetleníti azzal, hogy újra és újra saját magát helyezi a képzeletbeli alak helyére. Mi pedig szinte elfelejtjük, hogy mindez egy a megtörténtek tudatában lévő omnipotens személy jelen idejű monológja, ahol végső soron nem is a történet fontos, hanem a mesélő maga, aki korrigálja befogadásunkat és egy lehetséges (jövő)képet vázol fel: a sajátját.

Biczók Anna. Fotó: Balassi Intézet

Míg gyülekeztek a nézők Biczók produkciójára, egy másik előadó, Ula Zerek fehér ruhában, lassított mozgással lépdelt lefelé a lépcsőn az előtérben, majd eltűnt a szemünk elől. Performansza, az Exposure, amit Eadward Muybridge mozgástanulmányai ihlettek, aki először készített sorozatképeket mozgó alakokról, később a szünetben, a színház kávézójában folytatódott. A cím, vagyis az expozíció előkészítést, bevezetést, illetve a fénykép elkészítésének pillanatát jelenti. A lépcsőzés egy ilyen, egyébként létező képanyagot idéz, de itt lassúságával segít észrevenni a finom részleteket, az egyes izmok megfeszülését, elernyedését, összmunkáját is. A második részben hétköznapi cselekvések helyett már táncot látunk, ami meg-megállított mozdulatokból, tehát expozíciók sorozatából áll, mégis folyamatos mozgásként elevenedik meg előttünk. Muybridge egyébként maga is alkotott egy olyan speciális eszközt, amellyel fotográfiáinak kivetítése során a mozgás illúzióját keltette. Zerek munkája neki és róla, az ő munkásságáról szóló hommage, ami nem csak koreográfiai, de sajátos fotókompozíció is egyben.

Aleksandra Bożek-Muszyńska. Fotó: Balassi Intézet

„Minek jön még el az ideje?” – teszi fel a kérdést Aleksandra Bożek-Muszyńska a fesztivál utolsó, karaoke-világot idéző előadásában The day when V. made me think or how I got rid of procrastination címmel. „Eljön még az ideje…” – ismétli többször Violetta Villas (azaz V.) azonos című örökzöld refrénében, ami a darab kiindulópontja, de a fő kérdés az, hogyan segíthet ez bárkinek is megszabadulni a halogatástól? Bizonyára mindenki emlékszik, hogy bizonyos élethelyzetekben mi volt az a dal, amit végtelenségig hallgatott, mert csak neki/róla szólt. A lengyel alkotó 30–50 év közötti nőkkel készített interjúiban ilyen dalokat és a hozzájuk kötődő személyes élményeket dolgozott fel, amelyeket a lehető legteátrálisabb formában és a konkrét élethelyzetek komolyságával élesen ellentétes dívaszerű külsőben prezentál. Profi előadóval állunk szemben, mégha a vitorlaszerű, flitteres jelmez, a platformcipő és a „szörnyelladefrász”-frizura mást is sejtet. A múlt slágerei mint naplóbejegyzések sorakoznak a műsorban, a nosztalgikus dalolászás és a kínos koreográfia pedig erősen alapoz az (ön)reflexiónkra és emlékezetünkre, miközben szórakoztat. A sajátos zenei válogatást végül sajátos kívánságműsor zárja, ahol, ha az eredeti kérdés helyett a „mire van még időnk”-re felelünk, válaszunkat az előadó dalba önti, amennyiben úgy akarjuk. Aleksandra Bożek-Muszyńska régi önmagunktól segít búcsút venni, aminél jobb búcsú, vagyis kezdet, nem is létezhet.

A fesztivál a SÍN Kulturális Központ és a Festiwal Ciało/Umysł együttműködésében valósult meg.

Facebook Comments