A Kékszakáll címen futó operai példázat nem felrázni kíván, csak felmutat egy példát, megmutat egy csípős beszólásai miatt is figyelmet érdemlő nőt, aki kiemelkedik, egy nőt, aki nem hajlandó beállni a sorba. És azzal, hogy kiáll – önmagáért és a sorból – fel is szabadítja sorstársait.

A távközlésben, egy multinacionális cégnél húztam le majdnem egy évtizedet: az egyik vezetőnk meetingjeiről sírva jöttek ki a nők. Volt, akit egy meeting után le kellett kísérnem az orvosi rendelőbe, hogy nyugtató injekciókat adjanak neki, mert nem tudta abbahagyni a zokogást. Volt olyan kollégánk is, aki olyan feszült lett attól, hogy nem mert szembeszállni a főnökünkkel, hogy az irodában aztán mindent összetört, székeket, monitort. Egyszer egy fejtágítón arról beszélt a tréner, hogy a munkahely sosem lehet demokratikus intézmény, a pórázt feszesen kell tartani, a jól teljesítőkre kell koncentrálnunk, a többiek nem számítanak. Ekkor már olyan magas pozícióban voltam, hogy hallottam arról is, hogy igazgatóink közül nem egy számos szempontból hasonlít egy középkori kegyúrra. Például abban, hogy a kiszemelt hölgyalkalmazottaktól kényeztetést vár. A munkahelyi terror blog (http://munkahelyiterror.blog.hu/) olvasása csak megerősített abban, hogy amióta nem multinál dolgozom, nem sok minden változott. A kiszolgáltatottság maradt. Ahogy az is, hogy vannak talpraesett, felvágott nyelvű nők, akik nem válnak áldozattá, akik megtagadják a kényeztetést, és ezzel példát is mutatnak.

Fotók: Gordon Eszter

A Katona József Színház kisebb és nagyobb alkotótereiben már bizonyított Székely Kriszta és csapata alaposan átdolgozott vígoperának is titulálható Kékszakállja a munkahelyi cézárok jellemtelenségén, kicsinyességén keresztül arról mesél, hogy közelebbről nézve a vámpír metszőfoga nem is annyira éles. És egy jól célzott mondattal, a határozott és magabiztos ellentmondással a kéretlen kérő, a zaklató is észhez téríthető. Ehhez olyan, önmagukért kiállni tudó, mások érdekében is fellépni képes, erős, öntudatos nőkre van szükség, mint a Kékszakáll tulajdonképpeni főszereplője, Boulotte. Vagyis ez a Kékszakáll címen futó operai példázat nem felrázni kíván, csak felmutat egy példát, megmutat egy csípős beszólásai miatt is figyelmet érdemlő nőt, aki kiemelkedik, egy nőt, aki nem hajlandó beállni a sorba. És azzal, hogy kiáll – önmagáért és a sorból – fel is szabadítja sorstársait. Jacques Offenbach műve remek alkalom arra, hogy egy olyan helyen legyen szó a kiállás fontosságáról, ahol erre igencsak szükség is van.

Székely Kriszta rendezése, annak színpadi megvalósítása természetesen túlmutat minden aktualitáson, a helyszínre, az Operettszínházra (is) érthető mondatokon. A díszletnek, annak, hogy nem teljesen azonosítható, milyen időben is vagyunk, melyik korban, éppen ez is lehetett a célja: hogy több legyen aktuálisnál (hiszen tere lehetett volna egy hollywoodi producer hotelszobája is). A játéktér – Balázs Juli terve – pompás, amint fellibben előle a függöny, elkezdhetjük figyelni a részleteit, a gazdagságát, az igényességét: alapvetően a Bauhaus kort idéző belső tér, amely eszükbe juttathatja az Átrium Film-Színház belső tereit, a Napforgó utca kísérleti telepét ugyanúgy, mint a Dunapart cukrászda üvegfelületét és pultjait. Van benne nem kevés Pozsonyi úti jelleg, a márványhatású lépcső, az aranyozott lépcsőkorlátok miatt, de felismerhetők Molnár Farkas, Kozma Lajos kézjegyei is: a szögletes vonalak, a zongoralakk-fekete keveredése a pasztelesebb árnyalatokkal. A teret a lépcső mellett a lift uralja, amelyet időnként egy-egy nagyobb szereplői gárda (tánckar, kórus) birtokba vesz, kihasználva a lehetőséget, hogy váratlanul megjelenjen a színen, a másik oldalon egy karzat, ahonnan felülről lehet rátekinteni a játszókra, az eseményekre, valamint egy óra, amely inkább a Terminál étterem hatvanas éveket idéző, mintsem a Bauhaus óráira emlékeztet. A kosztümök – Pattantyus Dóra minden egyes kreációja ízléses, érdekes, színesíti és érdekesebbé teszi a karaktereket – ugyanakkor inkább mintha az ötvenhat utáni konszolidáció idejét idéznék, a nagyvállalati érát, az Ikarus és egyéb gyárak fénykorát. Lőrinczy Attila és Szabó-Székely Ármin a francia szereplőket amerikaira cserélte, a földesurat, Kékszakállt ügyvezető igazgatóra, a királyt választás előtt álló szenátorra, a herceget arab olajmágnásra. A viráglányokból így lesz titkárnő, a falu szépéből cégvirág, és a kissé közönséges, kissé alpári, amennyire akaratos, legalább annyira rafinált Boulotte-ból takarítási menedzser, vagyis – mivel mondandójába spanyol szavakat is kavar, vélhetően – latino takarítónő. Ebből következően a szimbolista keretből, Charles Perrault szüzséjéből, abból, ami miatt eszünkbe juthatna Bartók Kékszakállúja is, az átformálók nem hagytak meg semmit. Az átdolgozás gondosan illeszkedik a mese-konstrukció helyére, nem látni olyan jelenetet, ahol az új történet ne fedné le teljesen Offenbach és a (Carmen librettóját is jegyző) Meilhac–Halévy páros történetét. Ezért is tűnt kissé indokolatlannak, túl soknak, hogy Kékszakáll egy vámpír, vagy legalábbis Lugosi Bélának öltöztetett balfék. Azért könnyen szívünkbe zárható ez az átirat, mert bár az állítása – a feudális világ alig különbözik a szexista vállalati világtól – elég ijesztő, maga Kékszakáll nem az. Ő inkább egy szerencsétlenkedő anyámasszony katonája, egy hepciáskodó, impotensgyanús kis nímand, mint a mitikussá növelt férfierőt megtestesítő gonosz (nagyszerű karaktererősítő az a jelenet, amikor a mama felhívja vonalas telefonon).

Kérdés persze, ha gonosz lenne, nem lenne-e még izgalmasabb, még jobban átélhető, még erősebb tanulságokat hordozó a befejezés. Mindenesetre az általam látott két estén a két Kékszakáll inkább az előbb leírtakat hozta, a hitvány kis hőzöngőt, nem annyira az erőteljes, szerepet tévesztett, gyengeségeit erőszakkal leplező férfit (ami benne van némileg az eredeti Offenbach-operában). Boncsér Gergely kissé indiszponált, a kelleténél valamivel esetlenebb megformálásában még inkább, mint Vadász Zsoltéban. Boncsér a bemutatón nem tudott kiteljesedni, a hangja kissé fádnak tűnt, sejteni vélem, hogy meghűléssel is küszködött, mindemellett világos volt, milyen jól illik hozzá, mind hangjához, mind hangszínéhez, mind komikusi vénájához ez az átalakított szerep. Ugyanakkor hozzá kell tenni, éppen Kékszakáll megszólalásaiban fedeztem fel a legtöbb prozódiai hibát – ez az Operettben, ahol erre mindig ügyeltek, ahol Kállai Istvánok dolgoztak, kissé meglepő volt: Máthé Zsolt szövegátalakítása messze nem makulátlan.

Ha már szöveg és zene átformálásánál vagyunk: a zenei szövethez tehetséggel nyúlt hozzá Dinyés Dániel, az első este karmestere. A Kékszakáll Offenbach tehetségének felszikrázása idején keletkezett, előtte és utána olyan művek állnak, mint a Szép Heléna – ami pofásabb (vagy pofaszakállasabb) darab a Kékszakállnál – vagy a Gerolsteini nagyhercegnő. Dinyés nem érte be a Kékszakállal, hanem más Offenbach művekből vett részletekkel – példának okáért egy kupléval a Sóhajok hídjából – dúsította fel a művet, amely így, a pezsgő, forró crescendók miatt, nem egyszer a legtehetségesebb Rossini-epigonnak is mutatta Offenbachot. A bemutató estéjén Dinyés sajnos karmesterként nem annyira jeleskedett, de tökéletességet, pontosságot várni bemutatótól nem is nagyon lehet. A kórus az első felvonás végén nagyon megcsúszott, nem is tudom, ki igazodott kihez, a kórus a zenekarhoz, vagy fordítva. Mindenesetre pár nappal később, Silló István vezényletével szebben, bátrabban, pontosabban szólt az Operettszínház Zenekara. Ahogy szebben, tisztábban énekelte a Kékszakállt az általam hallott második előadáson – 27-én – Vadász Zsolt is.

Bár a Kékszakáll ebben a darabban is feleségei életére tör, szerviense egy barlangba rejti el hitveseit. A barlang, ha már Amerika, egy üdítőautomata mögött van. És ahogy az ő gyilkos kéréseit (feleségei megmérgezését) nem teljesíti a szolgája, úgy a szenátor parancsainak (neje feltételezett szeretőinek kiiktatása) sem engedelmeskedik saját beosztottja. A szolgák mindkét oldalon azok, akikben még munkál valami kis becsület. És ez, keveredve a gyávasággal, elég ahhoz, hogy gazdáik gyilkos hajlamainak ne engedjenek. A nagyszerű, nagyhangú Boulotte az első felvonásban vidáman söpröget a hallban, és a pizzásfiú képében előle menekülő hercegre rá is mászik. Kékszakáll a szenátor – a szerepet Szacsvay László erőteljesen, ugyanakkor az éneklést nem túlságosan erőltetve adja – első számú anyagi támogatója, szponzora. De szemet vet a szenátor lányára is, aki a mostani történet szerint valójában nem is a szenátor lánya, hiszen a család hű szolgája a Spitzbergákról hazafelé elvesztette a lányt (véletlenül kiejtette a hidroplánból), így egy titkárnőt, Fleurette-et kénytelen rávenni, hogy pótolja a kisasszonykát. Fleurette könnyen kötélnek áll, hiszen a vágyott kiváltságos életbe csöppenhet így bele. A kissé kusza, operettesen zagyva történetben van annyi báj, hogy az apróbb következetlenségek ne legyenek zavaróak. És ez a cselekmény egyben arra is alkalmas, hogy bemutasson némi karakterváltozást: a Kékszakáll hatodik feleségévé avanzsáló Boulotte-ról eleinte azt gondolhatni, megérdemlik egymást a férjével – zsák a foltját –, ám a halál küszöbén, amikor meglátja a volt feleségek falba rejtett urnáit, Boulotte mintha magához térne, öntudatra ébredne, és már nem csak a szimpla túlélés, nem csak a bosszú vezetné. Azt, hogy Boulotte vérbő, nagyszájú, az életet nagykanállal, két pofára zabáló nő, Bordás Barbara nagyon jól hozza, mozgása, tánca, elevensége illik a szerephez, ha megjelenik, nem lehet nem rá figyelni; a második szereposztás Boulotte-ja azért más – kicsit több –, mert Lusine Sahakyan alakításából jobban kitetszik Boulotte jellemváltozása, alakulása. A herceg mindkét megformálója, Dolhai Attila és Veréb Tamás is kiváló, Dolhai talán kissé puhább, kevésbé elszánt udvarlónak mutatkozik, ugyanakkor könnyedebben, a felső lágékban tisztábban énekel.

Amit a leginkább kifogásolni lehet, az a tánckar munkája – nem mozogtak elég koordináltan egyik előadásban sem. Kulcsár Noémi koreográfiája tele van közhellyé laposodott elemekkel, a táncosok túlfűtött szexualitást vagy vidám, enyhén ittas társaságot megjelenítő mozdulatai, mozgásai nem túl eredetiek. Ugyanakkor a fokozódó crescendókhoz kitalált, sok színpadi szereplőt mozgató felvonásvégi nagyjelenetek elevenek, színesek, és azért is hatásosak, mert az össztáncból jól válnak ki a főbb figurák: a kissé esetlen Kékszakáll, és különösen a totál bepörgött, diszkókirálynővé morfolódó Boulotte.

Az Operaház Offenbach-bemutatója – A rajnai sellők – nem állította vissza jogaiba eme nemes és nagy operaszerzőt, ám az Operett előadása – és ehhez azért nagyon kellett Dinyés Dániel is – rehabilitálta őt.

Úgy látszik – legalábbis ez és a MÜPA-béli csodás Falstaff-előadás után, amelyet Fischer Iván vezényelt és vitt színre –, hogy jó operáért vagy zenés színjátékért egy ideig most Budapesten nem az Erkelbe kell majd járni. Nemcsak a pedzegetett téma miatt mondható el, hogy ez a Kékszakáll leszámolási kísérlet a játszóhely elmúlt időszakával, hanem azért is, mert olyasfajta magasabb ízlést tükröz mind a díszlet, mind a kosztüm, mind a rendezés, ami az utóbbi évtizedben olykor fájóan hiányzott az Operettből.

Mit? Jacques Offenbach: Kékszakáll
Hol? Budapesti Operettszínház
Kik? Boncsér Gergely/Vadász Zsolt, Bordás Barbara/Lusine Sahakyan, Dolhai Attila/Veréb Tamás, Peller Károly/Erős Attila, Szacsvay László/Csuha Lajos, Kállay Bori/Kalocsai Zsuzsa és mások / Henri Meilhac és Ludovic Halévy eredeti librettója alapján írta: Lőrinczy Attila, Szabó Székely Ármin és Székely Kriszta / Dalszöveg: Máté Zsolt / Világítás: Bányai Tamás / Díszlet: Balázs Juli / Koreográfus: Kulcsár Noémi / Jelmez: Pattantyus Dóra / Karmester: Dinyés Dániel/Silló István / Rendező: Székely Kriszta

Facebook Comments