A Kolibri – Családiból indult – Gyermek- és Ifjúsági Színház fennállásának 25. évfordulóját ünneplendő mustrát rendezett, amelyen nem csupán saját előadásait mutatta be showcase-szerűen, hanem amelyre külföldi produkciókat is hívott. Fontos ez a gesztus, tájékunkon ugyanis meglehetősen ritkák a nem felnőtteknek szóló vendégjátékok. Az pedig kifejezetten szerencsés, hogy a négy előadás négy korosztályt szólított meg.

A Small Size szekcióban kapott helyet a Dél-Afrikai Köztársaságból érkezett Pillow Fort Theatre a legkisebbeknek, 1–4 éveseknek készült Patchwork című előadásával. A cím egyrészt a dramaturgiai felépítést jelzi – több önálló motívumból, etűdökből áll, lineáris történet nincs –, másrészt asszociatív. A sokfelől inspirálódó mesének ugyanis van fix pontja, egy gyerekszoba, és benne egy gyerekágy, egy ilyen ágyra pedig nem kerülhet más, mint egy sok darabból varrt, mesés patchwork takaró, amelyen bármilyen csoda megtörténhet. És ezek mind meg is történnek az ágyat birtokló aprócska macival, aki egy lámpával barátkozik össze, talán álmában. Színes, gombszemes párnák tanulnak repülni, az ajánlóban ígért tehén pedig tényleg átugorja a Holdat, az ezüstre festett cserépedényt, amely a forróságban remekül tárolhat vizet, üresen pedig vagy Hold – amint már említettük –, vagy hangszer, mert ütögetve olyasfajta hangot ad ki, mint egy kanna. Két békebeli fehér vászon hálóruhába öltözött színésznő animálja a tárgyakat nagy érzékenységgel, és egy zenész kíséri őket jórészt autentikus hangszerekkel a színpad széléről. És ők nem csupán magukra, a saját dolgukra koncentrálnak, hanem a közönségre is. Lélekmelegítő előadás, amely mint „rendes” babaszínházi produkció a mese végén az aprócska nézőket aktívan bevonja a játékba, hogy a nekik kirakott, az ő méretükre igazított babzsákpárnákból az ágyon tornyot építhessenek. A dél-afrikaiak nagy figyelemmel, a gyerekekre hangolódva olyan hangulatot teremtettek, hogy a közönség egy méter körüli tagjai bátran és érdeklődve látnak neki a dolognak.

This is (not) Europe – Teatro O Bando, Théâtre Massalia, Collectif Le Nomade Village

A 3+ inkább ovisokat jelent a gyerekszínházi köznyelvben, de úgy érzem, még a 7–8 évesek is élvezettel és nem cikinek tartva néznék Wanda Lavanda történetét. A Rijekai Bábszínház előadásának címszereplője egy kisbárány, aki egyáltalán nem olyan, mint a többiek, mert bár az ő szemei is ábrándosak, mint fekete és fehér társainak, de ő annyira csodálatosan naiv, annyira bájosan és szerethetően ártatlan… meg hát az ő arca lila, a bundája meg zöld, lila, rózsaszín, kék, sőt, ha narancsot eszik, narancsszínű. Persze ilyen különlegesen – vagy az átlagtól ennyire eltérően, ahogy vesszük – nehéz barátkozni. Miközben elképesztően bátor, hiszen az elutasítással csak kicsit törődve nekiindul a világnak, nyitottan, optimistán. Az sem töri le, ha újabb elutasítással szembesül, mert megy tovább. Egy darabig. Mert van egy pont, amikor már a legtürelmesebb kisbárány sem bírja tovább, és eltűnik. Ebben a mesében példás a vég: a többi állat rájön, hogy a fülétől a farkáig a szivárvány színeiben pompázó Wandára szükségük van, hiányzik nekik.

Mielőtt a mi aktuális szemüvegünkön át néznénk a horvát bábosokat, essék szó az előadás megvalósításáról. Három varjútól halljuk a mesét a keretjátékban – a madárság felismerését a sapka sildje, a fajét a károgó hangfekvés segíti –, a sötétlila ruhás színészek ebből a báb nélkül, karakterhangokkal és nem elrajzolt, de felismerhető mozgással megoldott figurából bábot kézbe kapva váltanak bárányra, csirkére, tehénre, polipra, cetre. És hogy Wanda mennyire integratív személyiség, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy az iménti állatok színeit mind megtaláljuk bundájának bolyhaiban. Egyszerű a játéktér, a színpad elülső síkjában játszanak, sajátos asztali játéknak is mondhatnánk. A jórészt geometriai formákat mintázó, alapvetően semleges szivacselemekből jönnek létre világítással, vetítéssel atmoszférát teremtve a helyszínek, mezőtől házudvaron át tengermélyig, és akár ugyanezekből az absztrakt geometriai formákból kiindulva, némi abszolút azonosítást segítő extrával jönnek létre az állatfigurák, amelyeket a három színész mozgat.

A Wanda Lavanda sok tanulság, nem kevés idealizmus szűk negyven percben, meg az alkotókból és a játszókból sugárzó erős hit, hogy igenis lehet érzékenyíteni a toleranciára. Például egy olyan vicces megjegyzéssel, mely szerint a birkák büdösek, kakilnak és pukiznak, de ennek – mármint Wandának – jó illata van. Szóval ne általánosítsunk, inkább ismerkedjünk. Vagy egy dalocskával, ami arról szól, hogy mindenkinek van erénye és hibája, de ettől szép az állatok világa. Ha országhatárainkon belül körbenézünk, látjuk, mennyire és milyen irányba tolhatók már az ovisok is, hogyan ismétlik a torz világképű felnőttek gondolatait; innen értjük meg igazán, mennyire égető szükség lenne ilyen mondatokra, ilyen előadásokra.

A Ljubljanai Bábszínház kisiskolásoknak (7 éven felülieknek) szánt produkciója, a Valahol máshol a fenti gondolati-tematikai felvetés folytatása, ám inverz fókusszal: itt az intolerancia addig fajult, hogy értelmetlen háború lett belőle. Egy kislány történetét ismerjük meg, akinek apját elvitték, ő az édesanyjával és a kutyájával marad. Abbamarad a tanítás, fogy az élelmiszer, egyre több a város fölött elhúzó repülő, egyre hangosabb az utcai lövések zaja, a lakásból át kell költözni az óvóhelyre; a legnagyobb trauma azonban a kutya elvesztése, ami a békéhez, a régi élethez fűződő egyetlen szál végleges megszakadását jelenti. Lehetnénk bárhol, bármikor, mert az alkotók nem nevesítenek karaktert, helyszínt, időt, és ettől lesz égetően aktuális az előadás.

Erős a történet, amit egy illusztratív vizuális megvalósítás agyonüthet. Egy nagy asztal mögött ül a törékeny színésznő, Ajda Toman. Az aránytalanság szembetűnő, a bútor jóval nagyobb nála. Mint amikor a szülők jó előre gondolkodva vásárolnak, hogy a gyerek majd belenő. Ennek a gyereknek azonban nincs ideje belenőni, mert el kell hagynia az otthonát, és egy olyan helyen kell újrakezdve folytatni az életét, ahol a nevét (legyünk optimisták: még) nem tudják kiejteni.

Amint megszólal, ahogyan megmozdul, pontosan lehet tudni, nem fog gyerekkliséket hozni, a saját hangján fog beszélni, nem fog beleesni semmiféle gyerekszínházi sztereotípia csapdájába, mégis elhisszük neki, hogy hét-nyolc éves. (Ehhez segítségképp egy semleges, rövid, kantáros kordbársony ruhát kap, olyat, amilyet nem csupán iskolai egyenruhának, de a hétköznapokra 30–35 éves koráig bátran felvehet az ember.) Fogalmam sincs, a szürke asztallap hány fokban forgatható, de minimum 360-ban. Első képzettársításunk a tábla, mivel rajzfelület, fehér krétával rajzol rá a színésznő. Az állókép azonban megmozdul, a falapból vetítőfelület lesz, sőt Ajda Toman be-bekapcsolódik az animációs filmbe, reagál rá, interakcióba lép vele.

Nagy pontosságot igényel ez a fajta a játék, nem késhet egy cseppet sem a szivacsból kinyomott (eső)víz vagy a laphoz (bombaként) odavágott (és repeszszerűen szétröppenő) krétapor. Meglepő a 2 és a 3D érintkezése – ne felejtsük, milyen fogékonyak az animációs filmekre ebben az életkorban a gyerekek –, a hatások erősek, nem oltják ki egymást, ráadásul erős a zenei dramaturgia is. És akkor még arról a véletlenről nem ejtettünk szót, hogy a Kolibri Pince a pinceséggel és a fekete falakkal hogyan teszi autentikussá azt, ha egy háborús óvóhelyről szól a történet.

A This is (not) Europe szintén egy olyan kezdeményezésnek köszönhetően jutott el hozzánk, amelyben a Kolibri hosszabb ideje részt vesz. A Platform Shift+ a 11–18 éveseknek szóló problémafeldolgozó előadásoké. Ezek a témák erősen rizikósak és nagyon karcosak. A portugál–francia koprodukcióban készült előadás 14 éven felülieket céloz meg: nekik Európa jövője létkérdés, miközben Európának sem mindegy, mennyire felelős polgárrá válik ez a generáció.

A sötétben először csak néhány lámpa, elemlámpa vagy mobil fénye pislákol, nem tudjuk, épp egy Blair Witch Projectbe csöppentünk-e bele. Aztán ahogy egyre világosodik a tér, és kivehetővé válik a még-nem-de-mindjárt-roncsautó a beleszorult emberekkel, szomorúan nevetünk magunkon, értjük a cím metaforáját. Szkeccsek sorozata következik, nem kevés bohócériával, sok szarkasztikus poénnal, ami az uniós döntési mechanizmusok körülményességét, az egyeztetési eljárások nehézkességét karikírozza, de a burleszk és irónia mögött élesen kirajzolódik a közösségbe vetett hit. Az, hogy ezen az úton kell mennünk, és együtt kell mennünk.

Négy előadás négy korosztálynak, öt országból. Más-más technikákkal, formai megoldásokkal dolgoznak, és természetesen erős különbségeket mutatnak a választott témák is. Mégis van közös nevezőjük: nyíltan teszik le a voksot a megértés, a párbeszéd, a nyitottság, a közös gondolkodás mellett, mert ezek hiányában a tragikus vég elkerülhetetlen.

Facebook Comments