Bár egyre nagyobb a választék – legalábbis a fővárosban – a nem (csak) felnőtteknek szánt táncelőadásokból, a műfaj még mindig gyerekcipőben jár, és sokszor az is vitatható, hogy egyáltalán – vagy mennyire – tánccipőben.

Tagadhatatlan, hogy ez a kérdés felnőtteknek szóló előadásoknál is felmerül. Természetesen nem arról van szó, hogy egy táncelőadásban ne lehetnének prózai színházi elemek, átütő zene, netán történetmesélés, azonban ha ezek – és az önmagában üres látvány és technikai tudás – elnyomják a táncnyelvet, nincs sok értelme táncművészeti produkcióról beszélni. Különösen gyerekelőadások esetében, hiszen ha maga a tánc nem hagy a gyerekekben mély nyomot, akkor az adott társulat sem pipálhatja ki a jövőbeli táncközönség kinevelésének feladatát. Legfeljebb egy bérletes előadást.

A gyerektáncszínházi előadások sokszor támaszkodnak prózai jelenetekre vagy prózában kifejtett narratívára. Maga a történetmesélés persze nem ördögtől való, sőt, fontos kielégíteni a gyerekek mese iránti éhségét. (Bár, megjegyzem, a történetmesélés csak egy a lehetőségek közül. A kisebbek tudják élvezni például a cirkuszt és a nem narratíva alapú színházi előadásokat is. Hogy egy viszonylag friss példát mondjak, a Kolibri Színház korántsem történetmesélő Mi újság? című előadásáért rajongtak az óvodáskorúak, pedig ők már masszív történetfogyasztók.) Abban viszont már erősen kételkedem, hogy a lineárisan végigvezethető történet lenne ebből számu(n)kra a lényeg, sokkal inkább a mesélés gesztusa, a megelevenedés, az együtt átélt élmény a fontos.

Ebből a szempontból – a narráció, a „megelevenedés” és a tánc, a testnyelv közötti viszonyt vizsgálva – fogok áttekinteni három, a közelmúltban bemutatott gyerektáncszínházi előadást.

A Bandart Productions Ann-droidja nem hirdeti fennen táncszínházi produkció voltát, inkább a társulat összetétele és korábbi előadásaik alapján kézenfekvő a kategorizálás, és természetesen fontos szerepe van benne a testnek is. Az előadás Pinokkió történetét dolgozza át: a kissé habókos, magányos tudós, Alfréd egy robotkislányt hoz létre, akit Ann-nek nevez el. A robotlány egy kis rakoncátlankodás után útra kel, hogy kalandjai végén igazi kislánnyá válhasson. Az eredetihez képest van a történetben egy plusz szál, ami némi zavart keltett bennem. Alfrédnak ugyanis van már egy kislánya, csak nem él vele együtt. A robotlánynak épp az volt megtiltva, hogy bemenjen az ő elhagyatott szobájába, és a happy end részeként Ann lényegében a tudós hús-vér lányává válik. Az elvált férfinak lesz egy új kislánya a régi helyett? Vagy Ann-droid valójában Alfréd régi kislánya, és kettejük szimbolikus újra egymásra találásáról szólna a darab? Ezzel kapcsolatban adhatott volna több fogódzót az előadás, mert ebben a formájában nem merném meleg szívvel ajánlani elvált szülők gyerekeinek.

Ann-droid. Fotó: Kővágó Nagy Imre

A hangsúly ugyanis inkább Ann emberré válásán és káprázatos kalandjain van. Mindeközben a narrációt egy felvételről hallható hang (Papp Jánosé) és a sokszor a szemünk előtt megelevenedő látvány, a szereplőkkel interakcióba kerülő kivetített rajzok „végzik”. Alfréd és Ann, akiket egyébként a társulat két tagja, Tóth-Zs. Szabolcs és Lengyel Katalin alakít, egy szót sem szólnak, ők csak a cselekvő testükkel vannak jelen a történetben. De talán nem eléggé intenzíven, és ez lehet az oka annak, hogy szótlanságukat szintén kissé értetlenül fogadják az (ifjú) nézők, és hogy belső világuk, motivációik iránti kíváncsiságunk kielégítetlen marad. Ann alakja persze sokkal árnyaltabban jelenik meg, szeretetre méltó lény, a világban csetlő-botló gyerek. Ahogy kiállja a próbákat, és egyre emberibbé válik, úgy lesz kevésbé robotszerű a mozgása – ezt a változást szépen érzékelteti Lengyel, de karaktere talán még közelebb került volna hozzánk, ha többet bíznak a táncosnő testére, és kevesebb a pantomimszerű (de a rajzokkal persze interakcióba kerülő) megoldás. Alfrédnak még jelzésszerűbb a jelenléte, szerepe általában kimerül abban, hogy átsuhan a színen, és rá se hederít a gyerekekre, hiába kiabálják be neki, melyik alagutat kell választania. A látvány, a számítógépes játékokat idéző animáció frappáns megoldásai persze így is emlékezetesek, és a gyerekek azért is hálásak, hogy az előadás után kipróbálhatják például Sfirót, a robotlabdát.

A Cinegekirályfi, melynek létrehozásában Romankovics Edit is részt vett, a Közép-Európa Táncszínház előadása. Készült hozzá ráhangoló foglalkozás is, melyben a mozgáson van a hangsúly, a gyerekek maguk is kipróbálhatnak mozdulatokat, és megismerkedhetnek az előadás zenei világával. A társulatnak van már tapasztalata a színházi nevelésben, pontosabban a DTIE-ben (Dance Theatre in Education), ami az előadás szépen összeálló struktúráján, a gyerekek hétköznapi problémáinak feldolgozására tett kísérleten is jól látszik. A történet (melyet Móra Ferenc elbeszélése ihletett) két, olykor összemosódó síkon játszódik: a valóság, a hétköznapok és a képzelet, a mese világában. A kettő között a kilencéves Gergő nagypapája, Papó közvetít, akit Dióssi Gábor játszik hiteles jelenléttel, kedvesen és kissé habókosan.

A valóságban Gergő életét számos probléma nehezíti: a szülei sokat dolgoznak, és emiatt nem értik teljesen az ő világát, és – mivel kissé bátortalan fiú – nehezére esik, hogy kiálljon magáért. A mese világában pedig a Cinegekirályfinak kell legyőznie Hollócsőrt és bandáját, akik lényegében az eredendő gonoszt képviselik, a világban jelen levő rosszat. A valóság és a mese síkja a színpadi eszközök tekintetében is szétválik: a valóságot a prózai párbeszédek, a mesét a tánc jeleníti meg, és a kettőt a narráció köti össze, azaz a mesélés aktusa, ami hangsúlyosan jelen van az előadásban. Viszont míg az Ann-droidban a mozgás – részben az előadásból adódóan is – alá volt rendelve a történetnek és a látványvilágnak, a Cinegekirályfiban a tánc és a benne rejlő kifejezőerő az egyik legfontosabb építőköve a produkciónak. El is mesél és meg is jelenít történeteket (és nem a prózában elmondottakat ismétli meg) és érzelmeket, például azt, hogy Gergő összeszedi a bátorságát, és visszaszerzi a Cinegekirályfi kardját, vagy ahogy a kisfiú rájön, hogy a szüleire igenis számíthat a rossz elleni harcban. Vagyis a tánc fantáziaképeket és belső történéseket vetít ki, és ezáltal reflektál is tánc mivoltára, mint szövegen túli, mágikus eszközre. Talán még inkább ezt szuggerálhatná az előadás, ha a táncos jelenetek olykor bátrabban ragadnának meg „más témákat” is. Többségük a jó és a rossz harcát ábrázolja: a mozdulatok nem oly széles spektruma a felülkerekedés, a dominancia, a manipuláció, az elerőtlenedés, az erőgyűjtés és a diadalmaskodás gesztusait mutatja meg. Talán – de ezen magam is csak gondolkodom – picivel jobban lehetne bízni abban, hogy a gyerekek el tudnak merülni a táncban – a tánc kedvéért. Ettől függetlenül a Cinegekirályfi igényes, szép kivitelezésű előadás, mely egyáltalán nem érdektelen felnőttek számára sem.

Mándy Ildikó Társulatának új bemutatója, A macska neve esetében fel sem merül, hogy ne élvezhetnék vagy túlságosan könnyen kiismerhetnék a felnőttek. Az előadás a macskaság témáját járja körül, és bőven meghaladja azt a szintet, hogy minduntalan T. S. Eliot versciklusa vagy Webber musicalje járjon a fejünkben (pedig természetesen vannak benne innen származó idézetek is). Itt is vannak (tánccal kísért) prózai jelenetek, melyek többségében Dömök Edina ad elő macskákról szóló irodalmi szövegeket a népmeséktől kezdve egy Hemingway-novelláig. A szöveges jelentek nincsenek alá- vagy fölérendeltségi viszonyban a tánccal, inkább atmoszférateremtő szerepük van. És bár Dömök nem táncol, mozdulataiban – és vélhetően az egész előadásban – annyi puhaság, macskásság van, hogy egy ponton hosszú macskafarkat káprázik a testére a szemem.

Pedig ezeken a szövegeken túl semmi sem szól explicit módon a macskákról – sem a jelmezek (talán egy táncos frizuráját kivéve), sem a tánc. A szereplők gyakorlóruhában vannak, mely már-már egyenruhaként az egyformaságukat hangsúlyozza, ugyanakkor mindenkin másfajta, jól látszó színes zokni van – mégis csak egyéniségek. A mozdulatok sem egyértelműsítenek (nincs karmolászás vagy hátgörbítés), ami pont a táncnyelvre irányítja a figyelmünket. Egy idő után egyértelműen azt keressük, hogy hol van a macska a mozdulatokban. Néha csak az ujjak rezdülnek, és valahogy puhák a léptek, kerekek, simulóak a mozdulatok, kéjesek a nyújtózások – és kissé a semmibe meredőek, magányosak a tekintetek. Egyszerre szeretetteliek, kíváncsiak és eltartóak, harcosak az egymáshoz való közeledések. A táncosok ily módon azt is képesek megragadni, ami az emberi létezésben összefüggésbe hozható a macskákkal: a nem kapcsolódást, az önmagába zárt tudatot, a feltételes szeretetet és a függetlenségért hozott legnagyobb áldozatot: a magányt.

Facebook Comments