Ha színházba járó felnőtteket szeretnénk nevelni tanítványainkból, azt elsősorban nem a kötelezők színházi kiváltásával tudjuk elérni. De ez nem azért van, mert ezek ne lennének elég jó művek. A kérdés inkább két részre bontható: hogyan szerettessük meg a színházat, illetve milyen drámákat olvastassunk az iskolában?

Megvallom, ha arra a kérdésre kéne választ adnom, vigyük-e a tanítványainkat színházba a kötelező olvasmányokra, komolyan elbizonytalanodnék. Ezekről az eseményekről ugyanis többnyire az a kép él a fejünkben, hogy a diákok valami olyan kényszer hatására töltik az estéjüket színházban, hogy „erről még lesz szó az órán, ezt majd még számon kérik rajtunk”. A tanárok pedig elsősorban nem azon gondolkodnak, milyen hatással lesz tanítványaikra az adott előadás, hanem azért izgulnak, hogyan fog az osztályviselkedni a sötét nézőtéren.

De hagyjuk a sztereotípiákat, és vegyük számba, hogy a megszokott keretek között mikor kerül szóba a színház az irodalomtanításban. A hagyományos tanmenetet követve a diákok első találkozása a dráma műnemével 7. osztályban történik, amikor a Szentivánéji álmot, vagy annak egy részletét olvassák. Ez azért mégsem a legkönnyebb mű, legalábbis ha kezdő drámaolvasókról van szó (rengeteg szereplő, különböző szintek, több történetszál). A következő évfolyamon a jóval könnyebben emészthető Rómeó és Júlia kerül elő, majd a gimnáziumban a 9. osztálytól indul a kronologikus irodalomtörténet, azaz máris az ókori görögöknél vagyunk. A magyar drámairodalomból klasszikusan három mű szokott felmerülni: a Bánk bán, Az ember tragédiája és a Csongor és Tünde, amelyek igen ritkán válnak a gyerekek kedvenceivé. XX–XXI. századi drámák pedig gyakran már csak az említés szintjén kerülnek elő az egyébként is túlzsúfolt utolsó évben, holott ezek között azért könnyebb lenne olyat találni, ami megszólítja a középiskolás korosztályt.

Az tehát elég világosan látszik, hogy ha színházba járó felnőtteket szeretnénk nevelni tanítványainkból, azt elsősorban nem a kötelezők színházi kiváltásával tudjuk elérni. De ez nem azért van, mert ezek ne lennének elég jó művek. A kérdés inkább két részre bontható: hogyan szerettessük meg a színházat, illetve milyen drámákat olvastassunk az iskolában? Az előbbire viszonylag egyszerűnek tűnik a válasz: vigyük őket jó előadásokra; a második már kicsit összetettebb, hiszen magában foglalja azt is, hogyan tanítsuk meg a gyerekeket drámát olvasni. Hogy ez mennyire nem evidens, mondok egy példát. Kb. egy éve jelent meg a Harry Potter-sorozat legújabb, nyolcadik része, ami az eredeti történethez lazán kapcsolódó, színpadra szánt mű; a kötet kapcsán sokszor felmerül, hogy már nem olyan jó, mint a korábbi részek, valójában azonban arról van szó, hogy a gyerekek többsége nem tud mit kezdeni a dialógusokban kibontakozó történettel.

A Pál utcai fiúk a Vígszínházban. Fotó: Gordon Eszter

Ezzel együtt természetesen sok tanár törekszik arra, hogy az irodalomtanítást színházba járással gazdagítsa. Vegyük számba, milyen szempontok játszhatnak szerepet a választás során.

Elsődleges cél lehet valamelyik kötelező olvasmányt megnézni, de ahhoz igen nagy szerencse kell, hogy aktuálisan műsoron legyen egy színvonalas és, egyben az adott korosztálynak szóló előadás. A Vígszínházban bemutatott A Pál utcai fiúk például magával ragadó élmény a gyerekek számára. A Pesti Színházban játszott Toldi ügyes megoldásokkal teszi emészthetővé Arany János szövegét, szemben a Forte Társulat azonos című előadásával, amely sokkal emelkedettebb, de a gyerekek számára rendszerint zavarba ejtőnek bizonyul. A Légy jó mindhalálig most is futó musical-változatát kissé porosnak érezhetjük (József Attila Színház), a nyolcadikosokat már, a kisebbeket még nem köti le, ugyanis az előadás kevéssé adja vissza az eredeti mű problematikáját – ami nem is csoda, hisz tudjuk, Móricz sem ifjúsági regénynek szánta a művét.

A tananyaghoz kapcsolódóan gyakran szokták azonos szerző más művét megnézni. Olyan szerzők esetében, mint Shakespeare, Molière, Csehov, valószínűleg mindig találhatunk jó előadásokat. Nagyszerű lehetőség például Shakespeare-től az Ahogy tetszik feldolgozásaa Katona Kamrában, vagy a CsehovPlatonovjából készült Apátlanul Szász János rendezésében (kecskeméti Katona József Színház), de a fiatalabbak számára is találhatunk őket megszólító előadásokat, mint amilyen Anagyidai cigányok a Csavar Színház felfogásában.

Igazán izgalmas elemzési lehetőségeket ad, ha a tananyaghoz tematikusan kapcsolódó műveket találunk, de ez már azt a tanári attitűdöt feltételezi, hogy képesek vagyunk elszakadni a kronológiától, és másfajta (akár műfaji, akár tematikus) szempontok mentén szervezni a tanmenetet. Például egy női hősökről szóló téma kapcsán érdekes lehet együtt vizsgálni a drámairodalom hősnőit Antigonétól kezdve Csehov nőalakjain át, mondjuk, Nóráig.

További támpont lehet, hogy mennyire beavatottak a diákok a színház világába, mert ettől is függ, hogy milyen színházi forma az, ami megszólítja őket. A fiatalabbaknál mindenképp elsőbbséget élveznek azok a műfajok – beavató színház, tanítási dráma, osztályterem-színház –, amelyek valamilyen interakcióra adnak lehetőséget, és nézőként nem kárhoztatják őket pusztán passzív befogadásra. Ezen a téren az elmúlt két évtizedben nagy előrelépés történt, egyre több az olyan produkció, ami eleve azt a célt tűzi ki, hogy iskolai osztályok előtt, a diákok bevonásával szülessen meg az előadás (pl.: Krétakör: Hamlet W.S., a Kolibri Színház, a Káva és a Kerekasztal több előadása).

Feldolgozás

A közösen látott előadásokhoz nagyon különböző módon nyúlnak a tanárok. Gyakran különösebb előkészítés nélkül mennek el, hagyva, hogy az előadás önmagában hasson, és utána beszélgetnek róla az iskolában. De sokan szeretik, ha valamilyen extra élmény is kapcsolódik a színházlátogatáshoz, ami különösen az első alkalmakkor sokat lendíthet a diákok lelkesedésén. Ebből a szempontból jó bevezetés lehet akár egy szervezett kulisszajárás is, hiszen itt olyan terekbe juthatnak be, amelyek egyébként elzártak a nagyközönség elől. Ugyancsak hasznos kezdeményezésnek tartom, hogy több színház – köztük már nemcsak kifejezetten fiataloknak játszó színházak, mint a Kolibri, hanem pl. a Katona, az Örkény vagy a Vígszínház is – egyre nagyobb hangsúlyt fektet arra, hogy olyan stábot építsen, amely kifejezetten iskolai csoportok számára tart az előadásokhoz kapcsolódóan előkészítő vagy feldolgozó foglalkozásokat. Ezek a szakemberek többnyire nem pusztán verbális feldolgozásban gondolkodnak, hanem nagyon gyakran drámapedagógiai eszközökkel, a diákok aktív bevonásával képzelik el ezt a munkát. Mindenképpen nagyon vonzó, ha ezekre a foglalkozásokra a színház terében kerül sor, ráadásul hatalmas előnyük, hogy közvetlenül az előadás után nagyon frissen tudnak reagálni a gyerekek érzéseire, a bennük felmerülő kérdésekre. Érdekes megközelítést nyújt például a Bábszínház Semmi című előadása, ahol a játszó bábosok egész végig jelen vannak, részei az előadásnak, nincsenek paraván mögé rejtve, és az előadást követően itt is lehetőség van drámapedagógiai feldolgozásra.

A kötelező olvasmányok esetében általában annyiban más a helyzet, hogy a tanárok által ideálisnak tartott állapot többnyire az lenne, ha a szöveg megismerése, feldolgozása után nézhetné meg az osztály az előadást, hogy a diákok reflektálni tudjanak a színházi megvalósításra (rendezői koncepció, díszlet, színészi alakítások stb.) – de ez viszonylag ritkán valósul meg. Működőképes alternatíva lehet egy adott dráma kapcsán az elérhető felvételekből megnézni egy-egy jelenet különböző színpadi vagy akár filmes adaptációját, és úgy elemezni az adott részletet. De az is elképzelhető, hogy a diákoknak kell megtervezniük egy jelenet színpadra állítását, kitalálni, milyen korba helyeznék a történetet, milyen díszlettel, jelmezekkel dolgoznának.

A XIX. századi magyar drámairodalom (Bánk Bán, Csongor és Tünde, Az ember tragédiája) gyakran különösen kemény diónak bizonyul a kötelezőkön belül is. Ezeket a műveket már sokszor a gimnáziumokban sem olvastatják, mert a gyerekek nem értik, nem szeretik őket. A magyar irodalom ugyanis abból a szempontból hátrányosabb helyzetben van, hogy amíg a régebbi világirodalmi műveket XX–XXI. századi műfordításokban, a magyar irodalmat a korabeli nyelven olvassuk. Színpadra állításuknál pedig az tapasztalható, hogy még mindig sokan tabuként kezelik őket, jóval kevesebb a bátor rendezés. A kevés kivétel közé tartozott például Alföldi Róbert Bánk bán – junior című rendezése, amely határozott lépést tett abba az irányba, hogy közelebb hozza ezt a nehezen emészthető művet a fiatalokhoz. Mivel ennek a műnek az esetében maga a szöveg a legnehezebb falat, Nádasdy Ádám most készülő „újrafordítása” a jövőben tanárok és diákok számára egyaránt segítséget nyújthat. Alföldiéhez hasonló kísérletként említhető még Magács László rendezésében a Kerengők, amely a Csongor és Tünde modern változata Szabó Bori átírásában.

Próza

Különösen érdekes elemzési lehetőséget nyújt, ha eredetileg nem színpadra szánt művek színházi adaptációját nézzük meg, bár ebben az esetben a tapasztalat azt mutatja, hogy akkor tud igazán nagy élményt jelenteni az előadás, ha nem pusztán egy eseménysor bemutatásáról van szó, hanem a rendezőnek sikerül a narrációt helyettesítő, másfajta formanyelvet találnia. Szerencsére a közelmúltban több olyan előadás is készült, amely beteljesítette ezt a várakozást, pl. a Forte Társulat Bűn és bűnhődése vagy az Örkény Színházban bemutatott József és testvérei. Mindkettő nagyszabású vállalkozás, ráadásul hosszú játékidővel, de bátran ajánlanám őket gimnazistáknak.

Nem meglepő, hogy epikus művek színpadra állítása szinte mindig maga után vonja a szöveg, a történetszálak, a szereplők számának redukcióját. Ennek ellenére a nagy művek esetében a rendezés gyakran egyfajta monumentalitásra törekszik – gondoljunk csak SilviuPurcărete vagy Schilling Árpád Faust-előadásaira –, így a játszók száma, a vizuális megjelenítés, no és persze a játékidő tekintetében is más léptékkel kell számolnunk. De a diákok szemszögéből nézve mindez nem feltétlenül erény, nekik a kevesebb néha több. A kevés szereplőre redukált, esetleg csak egyetlen történetszálat kiemelő előadások olykor sokkal koncentráltabbak, és a közös elemzés számára is sokkal jobban megragadhatóak. Egy ilyen előadásnál tulajdonképpen mindkét út járható: olvashatjuk előtte is a művet, de a színházlátogatás utáni szövegolvasás tovább árnyalhatja, gazdagíthatja az értelmezést.

A legizgalmasabb, és egyben a legnagyobb kihívást jelentő művek általában a kortárs magyar irodalmi alkotások, akár drámáról, akár epikus mű feldolgozásáról van szó; itt élhetnék meg ugyanis leginkább a diákok, hogy valami számukra is ismerősebb nyelv és világ jelenik meg a színpadon. A kortárs irodalom köréből nagyszerű előadás Agota Kristóf A nagy füzete, de Dragomán György Máglyáját ArminPetras vígszínházi rendezésében inkább egy izgalmas kísérletnek tartom, amely az eredeti mű ismerete nélkül valószínűleg nemigen érthető. Témák tekintetében itt sincs szó mindig könnyedségről – gondoljunk csak olyan remek előadásokra, mint például Ahalottember vagy a Nehéz (Háy János művei alapján), esetleg a Tar Sándor írásaiból Keresztury Tibor közreműködésével készült A te országod című produkció –, ám a súlyos témák mellé gyakran sajátos humor vagy irónia társul, és ez sokszor feloldásként szolgál. Ez a típusú pólusváltás nagyon hatásos tud lenni a kamaszoknál, akik gyakran ezek között a szélsőségek között élik meg saját érzelmeiket is. Éppen ezek miatt a váltások miatt, az érzelmi skála sokszínűségének okán gondolom azt, hogy például Pintér Béla előadásai nagy hatással tudnak lenni olyan fiatalokra is, akik egyébként kritikusan fogadják a hagyományos színházi formákat.

Végezetül: nem lehetek elég hálás annak a kollégámnak, aki jelenlegi iskolámban (Lauder Javne Közösségi Iskola) jó néhány évvel ezelőtt megteremtette annak hagyományát, hogy gyerekek, szülők és pedagógusok (óvónőktől a gimnáziumi tanárokig) együtt járnak színházba havonta több alkalommal. Úgy gondolom, hogy ezek a közös alkalmak tesznek a legtöbbet ahhoz, hogy diákjainkat színházba járó felnőttekké neveljük.

Facebook Comments