Unjuk az amerikaiakat, szeretjük is ezt hangoztatni. Mármint mi, kritikusok, a XX. századi amerikai dráma jelesei, Miller, O’Neill, Albee, Williams és mások kapcsán mondunk ilyeneket és még ilyenebbeket.

Például azt, hogy mesterkélt, hogy erőltetett, hogy felszínes, hogy passé az egész, egyszóval: unalmas. Aztán néha van egy előadás, amikor rádöbben az ember, hogy talán nem is annyira ciki ez a kor és ez a nézőpont. Ja, hogy kell hozzá egy másik kor meg egy másik nézőpont, ami legalább annyira érvényes, mint az eredeti volt, s mint ilyen, rákopírozható az írott drámára?

Valami ilyesmi történik a szombathelyi színház nagyszínpadán, a három és negyed órásra nyújtott boszorkányperben. Ezt a sztorit jól ismerjük, megnyugtató sűrűséggel előkerül fővárosi és vidéki színházak repertoárján egyaránt, amit csak azért emelek ki, mert lehet alapozni némi előzetes nézői tudásra. No meg arra, hogy egy jó kis boszorkányüldözésre mindenkor és mindenhol van igény. Nekem magamnak is sokszor volt már hozzá szerencsém vagy balszerencsém, és bár ez lényegtelen, az talán érdekesebb, hogy kevésszer voltam annyira zavarban, mint Alföldi Róbert szombathelyi rendezését nézve.

Fotók: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház

Fontos hozzátenni: jófajta zavarodottságról beszélek; arról az érzésről, amikor hökkenten nézem, hogy jól látom-e, amit mutatnak. Induljunk is el a látványból: nem mondom, hogy Kálmán Eszter megoldotta ezt az előadást a díszlettel és a jelmezekkel, de ritkán látok ennyire sokrétű, beszédes, mindvégig gondolkodtató, ennek ellenére tulajdonképpen mindvégig statikus, alig megmozduló látványvilágot.

Csak, hogy helyükre kerüljenek a dolgok, mondom, hogy persze a rendezés és a színészek változtatják valódi, színházi térré a most kínos leegyszerűsítéssel művházdíszletnek mondott teret. (Még egy előzetes megjegyzés, ami Alföldi rendezői módszerét illeti: mintha ezúttal nem tett volna mást azon kívül, hogy a XVII. század végére képzelt történet szereplőit pőrére vetkőztette, közben lerombolta a köréjük felhúzott, szintúgy történelemkönyvekből ismerős épületeket, majd fogta az egész truppot, új ruhába öltöztette, új helyre költöztette őket, és megnézte, hogyan viselkednek a nekik ismeretlen, nekünk viszont túl ismerős közegben.

Erről még lesz szó, most akkor Kálmán Eszter teréről.) Egy tágasságában is nyomasztó, barna dobozt nézünk végig, a szocreál kor megismételhetetlen csodáját furnér falakkal, fehér lakótelepi ajtókkal, meg a mindehhez dukáló, falra aggatott virágtartókkal, bennük szomorú növényekkel, az egykor gyűlöletes, mára retróvá, vagyis trendivé patinásodott konyhabútorral. Kredenc, asztal, székek, mind a nagyipari formatervezés sötét napjait hívja elő. Van még kiült barna bőrkanapé, játékok meg egy tábla gyerekrajzokkal az egyik sarokban, átlagos, mégis feltűnően buja szobanövénydzsungel a középtől jobbra. Ne legyünk képmutatóak, a ká-európai valóság ez maga: még egy darabig otthonos, könnyen azonosítható lesz sokaknak a közeg.

A ruhák egy eldugott lakótelepi turkáló legszebb darabjait idézik, de persze fifikásan. Sok ruhaneműn feltűnik és visszaköszön a kék, a remény, az ígéret, a megnyugvás színe. Mintás otthonka, fejkendő, bézbólsapka, suhogós melegítő, bő ing, kihízott kockás zakó, élére vasalt nadrág, papi uniformis meg népviselet, szóval minden, ami szemnek-szájnak ingere. Amúgy tényleg, mert órákon át élvezettel nézem a divatjamúlt divatbemutatót. Kálmán Eszter az új tervezőgenerációnak már régóta nem ígérete, hanem az egyik leginkább figyelemre méltó tagja.

Vissza a rendezéshez: Alföldi pályáján azért lehet fontos ez az előadás, mert bár a köztudat folyton az aktualizálás, mi több, az aktuálpolitizálás vádjával/elvárásával szembesíti a rendezőt, nekem nem rémlik olyan bemutatója, ahol a szereplők ennyire nem törődtek volna mondataikban azzal, hol is játszódik a történet. Nincs egy huncut kis utalás se az első részben egy darabig az ajtó fölött lógó magyar címerre, se annak egyértelműen elődjeként azonosítható jelképre, a konyhaszekrény tetején gondosan kitámasztott vöröscsillagra, ahogy a szériát hamarosan folytató, különböző pózokban feltűnő keresztre sem. Nem kezd el senki cigányozni, holott a fekete szolgáló, Tituba itt egy cigányasszony ruháit hordja. Lehetne sorolni, hogy még miről nem vesz tudomást senki, amiről mi, nézők, folyamatosan értesülünk. Nem is egyszerűen értesülünk, hanem ez okozza azt a jófajta borzongást, amiről írtam korábban: Proctorék meg a többiek azért nem teszik szóvá a kis magyar pornográfia újabb bekezdéseit, mert ők ebben élnek, ez nekik a természetes, nincs választásuk azon kívül, hogy megszoknak vagy megszöknek.

Alföldi szövegváltozata nem egyszerűen lerövidíti a drámát. Mintha késélezővel a kezében matatott volna a milleri textuson: a vége az, hogy a szöveg olyan éles, mint a penge, fel-felszisszenünk, ha némelyik mondat túl közelre szúr. Sok karakter új jellemvonásokkal gazdagodik az eljárásnak köszönhetően, mintha csak a fölösleges kinövéseket levagdosták volna róluk. Az alakok egyértelmű körvonalakat kapnak a rendezőtől, de hogy mindez milyen tartalommal telítődik meg, rajtuk áll.

És itt sem csalódik a figyelmes néző, mert vannak, akik apró villanásokban, mások meg egész estén át tartó építkezésben jeleskednek. Mertz Tibor Parris tiszteletese azonnal a nyitányban színt vall előttünk: retteg attól, hogy Betty Parris (Gonda Kata) – amúgy nagyon is éber – önkívületi állapotát nagyszámú ellenségei felhasználják majd őellene. A pap a kihívó, kelletlen Abigailt (Fekete Linda) faggatja egyre idegesebben Betty rosszullétének okairól, s közben a szánalmastól a nevetségesig tartó skálán rajzolódik ki portréja. És jönnek már a keselyűk is: Putnamék (Nagy Cili, Kelemen Zoltán) a helyi véleményvezérek, akik ha elég sokáig és elég hangosan sipítoznak, mindenki hallja és meghallgatja őket. Amúgy megvan a saját bajuk: hat gyerekük halott, a hetedik magán kívül őrjöng. Ilyenkor azonnal bűnbakot kell keríteni, és a járókeretre görnyedő, még néhány óráig köztiszteletben álló Rebecca Nurse (Kiss Mari) meg kezét tördelő férje, Francis (Avass Attila) tökéletesen megfelel e célra. Persze, hogy gyanús a más bőrszínű Tituba (Vlahovics Edit) is, akit megalázó, fapados vízpróbának is alávetnek, valahogy úgy, mint az igazi boszorkányokat.

Iszonyú ereje van a felütésnek, robbannak a gránátok, aztán megáll az egész karnevál, amikor John Proctor érkezik. Bányai Kelemen Barna leszegett fejű, sötét tekintetű, bizalmatlan, gyanakvó Proctort játszik. Ezt a fickót nem az eszéért szeretik, akik szeretik, ugyanakkor a már a nézésén átütő animális létezés okkal hozza különleges állapotba a fehérnépet. Bányai Proctora lelkifurdalással küzd, volt szolgálójuk, Abigail és közte történt, ami történt: a férfi eleinte gyakran nekünk háttal, arcát alig mutatva, folyamatosan vezekelve húzza meg magát. Feleségét, Elizabethet Bánfalvi Eszter játssza. A nő nehezen, azaz valójában nem is bocsát meg; közös, otthoni jelenetükön érezni, hogy bár hónapok teltek el az affér óta, nap mint nap férje fejére olvassa bűneit. Nem szakítottak, nem szakíthatnak, együtt vannak, mert együtt kell lenniük, de a feszültség tapintható, és érezni, hogy csak egy szikra kell ahhoz, hogy minden tűzbe boruljon. Párosuk attól megrendítő és emlékezetes, amit nem mondanak ki, mégis ösztönösen érzékeltetnek.

Proctorék új szolgálója, Mary Warren törékeny, együgyű lányka, mégis lázadni merészel a falut hazugságba rántó lányok ellenében. Hartai Petra a lány emelkedését, majd nyaktörő zuhanását is megmutatja. Kálmánchelyi Zoltán Hale tiszteletesének piros hátizsákjából félig kikandikál egy fekete kereszt: a vándorexorcista teszi a dolgát, ahol kell, harag és részrehajlás nélkül. Csakhogy Salem hangadói más sorsot szánnak neki is, és az alakítás itt izmosodik meg igazán, a saját kudarca felismerésének pillanatában. Hogy hiába is próbálná, nem tehet semmit Danforth kormányzóhelyettes (Szerémi Zoltán) és pribékjei (Kenderes Csaba skatulyából kihúzott bírója, Bajomi Nagy György lomha és ócska jegyzője) és a többiek ellen. Tettel nem, a végsőkig tartó hallgatással lehet csak ellenük tiltakozni: így pusztul el némán Giles Corey (Jordán Tamás), akinek a földjeit így nem a város örökölte, hanem gyerekei.

Az utolsó felvonás a börtön didergető hidegében zajlik, ahonnan csak egy kiút létezik a szereplők számára. Szinte megáll az idő, a mozdulatok lelassulnak, súlya, tétje van minden gesztusnak, minden nehezen eldadogott szónak. Proctorék elbúcsúznak egymástól, Johnnak indulnia kell az akasztásra. Aztán golyószórók hangja hallatszik, amit dermedten hallgatnak a bentiek. Vajon odakint ki lő kire? A karhatalom megelégelte a kisipari kivégzési módszereket? Netán a színfalak mögött szervezkedő ellenállás Proctor kivégzését tekinti jelnek küzdelme megkezdésére? És ha esetleg ez így van, akkor lehet, hogy pislákol, létezik, győzni akar a remény? Nincs válasz.

Hol? szombathelyi Weöres Sándor Színház
Mi? Arthur Miller: A salemi boszorkányok. Fordította: Hubay Miklós
Kik? Szereplők: Bányai Kelemen Barna, Bánfalvi Eszter, Fekete Linda, Szerémi Zoltán, Mertz Tibor, Kálmánchelyi Zoltán, Kenderes Csaba, Hartai Petra, Kiss Mari, Attila, Jordán Tamás, Vlahovics Edit, Nagy Cili, Kelemen Zoltán, Gonda Kata, Bajomi Nagy György, Szabó Róbert Endre, Wessely Zsófia, Dunai Júlia
Díszlet/Jelmez: Kálmán Eszter. Ügyelő: Győrváry Eszter. Kellékes: Viszlay Zoltán Fülöp. Súgó: Kovács Krisztián. Rendezőasszisztens: Kovács Krisztián. Rendező: Alföldi Róbert

Facebook Comments