Vasárnap délután mutatták be a POSZT Nyílt Fórum felolvasószínházi sorozatában O. Horváth Sári Lenni vagy nem című darabját Néder Panni rendezésében.

POSzT-napok 1.

Az idei évben 33. alkalommal megrendezett Nyílt Fórum működése tavaly jelentősen átalakult: az új rendszerben a Színházi Dramaturgok Céhe a felhívásukra beérkezett, ezúttal kb. 60 drámai műből kiválasztott nyolcat, és azok szerzőivel egy teljes éven keresztül dolgozott: rendszeres találkozók, egyéni és csoportos konzultációk során segítették a szöveg formálódását. Ami azért nem lehetett mindig egyszerű, hiszen kiderült, a kapott tanácsok gyakran egymással ellentétes irányokat javasoltak. A szerzők a munkafolyamat közben, ha akartak, mentor-dramaturgot választhattak maguknak.

A Lenni vagy nem a gyerekvállalás témáját járja körül: hogy miért akar vagy nem akar valaki anyává válni, hogyan utálhatja a gyerekét, stb. A hét nő és az egy kakukktojás férfi többnyire monologizál, de a szövegeik a szavak szintjén is összekapcsolódnak, párbeszédbe lépnek, a  mozaikokból pedig szép lassan összeáll a puzzle a fejünkben ezekről az egymásba fonódó sorsokról.  A felolvasószínházat követő beszélgetés felkért hozzászólója, Ascher Tamás megfogalmazásában: „A szerző által kitalált ravasz és bonyolult szerkezeti hálóban vergődnek a szereplők.”

A legkülönbözőbb nézőpontokból látunk rá a kérdésre: van itt méhnyakrák-túlélő, nemi erőszakból fogant gyermek édesanyja, leszbikus pár, és ott van a férfi, aki kapcsolatot teremt közöttük. Róla tudunk meg egyébként a legkevesebbet, legalábbis ami az érzelmi életét, a mozgatórugóit illeti.

A színészek állandó helyváltoztatása – a terem különböző sarkaiból mondták a szövegeiket – még dinamikusabbá tette a felolvasást.  Biztosan sokak fejében cikáztak közben a gondolatok arra vonatkozóan, milyen térhasználattal lehetne ezt a szöveg-hálót színpadra alkalmazni. Ascher Tamás mindenesetre leszögezte, hogy a darab sokféle rendezői megközelítést megenged, igazi kihívást jelent, ő abszolút látja benne egy erős előadás lehetőségét.

Egy nézői hozzászólás hatására szó esett még a darab szövegének obszcenitásáról: tényleg mindenki káromkodott, ki így, ki úgy. Ascher Tamás szerint a magyar nyelv szépségéhez hozzátartoznak a trágárságok, az viszont baj, ha az obszcenitás banálissá válik. Nyilván szubjektív, hogy ez kinél milyen ponton jön el. A konkrét darab kapcsán úgy tűnt, konszenzus alakult ki azzal kapcsolatban, hogy talán jobb lenne, ha nem mindegyik karakter káromkodna. (Az is elhangzott egyébként, hogy egyre inkább úgy tűnik, ma már nincs színházi előadás trágárság nélkül. Ezt mellesleg a két nappal későbbi felolvasás is megerősítette – hogy egy kicsit előreszaladjak az időben –, Totth Benedek Afganisztán című drámájának alig volt „káromkodásmentes” mondata.)

A debreceni Három nővér

A beszámoló végére hagytam a Lenni vagy nem női monológjai által felvetett legfontosabb gondolatot   azért is, mert ez átvezet az egyik aznap bemutatott versenyelőadáshoz, a debreceni Csokonai Színház társulatának Három nővéréhez. Ascher Tamás jegyezte meg, O. Horváth Sári darabjában számára az az igazán érdekes, hogy bár itt csupa szabad, a saját életútját irányító nőt látunk, ő mégis azt érzi, hogy ezek a hölgyek éppen annyi nehézséggel néznek szembe, mint 200 évvel ezelőtt, amikor egy zordon apa megmondta, kihez kell hozzámenni feleségül. Csak két ide vonatkozó idézet a szövegből: „Kell az a kurva gyerek, hogy lássák normális vagyok” – ezt ugyan pont a leszbikus pár egyik tagja mondja, de bármelyik karakter szájába adhatta volna a szerző. „Ha férfi lennék, elhagynám őket, de nőként a társadalom szemében egy sorozatgyilkoshoz hasonló megítélésem lenne.” A felolvasószínház után néhány órával a Pécsi Nemzeti Színház színpadáról azt hallottuk az orosz Ilja Bocsarnikovsz által rendezett Három nővér Olgájától, hogy „…nem szerelemből megyünk férjhez, hanem kötelességből.”

Mi is akkor a helyzet a női szabadsággal? Mennyit változott – nem a szavak szintjén, hanem a lényeget illetően –  Csehov óta? A fiatal O. Horváth Sári darabjának nőalakjait hallgatva úgy tűnik, a „zord apák” helyét átvette a „társadalmi elvárás”, a nők pedig a lényeget tekintve ugyanúgy vergődnek a hálóban.

A Három nővér egyik jelenete nagyon megmaradt bennem: megy körbe a forgószínpad, rajta a szereplők, akik hatalmas lendülettel tologatják a helyiség bútorait össze-vissza, de hiába, a székek, asztalok újra és újra visszakerülnek eredeti helyükre – gyönyörű, magával ragadó pár perc. Azért talán nem ennyire reménytelen a helyzet.

Facebook Comments