Az átfogó fesztiválkoncepció hiányzott ugyan, mégis ritka lehetőség nyílt arra, hogy a nézők külföldi példákon keresztül bepillanthassanak a kortárs tánc, a hanginstalláció-performansz, a zenés animáció és az újcirkusz világába.

Egy előadást a rövidsége miatt nevezhetünk XXS-nek, bár a Trafó minifesztiváljába olyan egész estét táncelőadás is bekerült – Simkó Beatrix és Jenna Jalonen produkciója –, amely akár a szintén trafós Hazai pálya sorozatba is passzolt volna. Ha magyarázatot szeretnénk találni rá, egyetlen kapaszkodónk a program kommunikációja lehet. A nagy érdeklődésnek és közönségsikernek örvendő hazai premier ráirányíthatta volna a figyelmet a többi, műfajilag sokkal nehezebben behatárolható, rövid, húsz-harminc perces performansz-válogatásra, de sajnos nem tette, mert Simkóék bemutatója, úgy tűnik, csupán időben esett közel a többi vendégjátékhoz. Az átfogó fesztiválkoncepció hiányzott ugyan, mégis ritka lehetőség nyílt arra, hogy a nézők külföldi példákon keresztül bepillanthassanak a kortárs tánc, a hanginstalláció-performansz, a zenés animáció és az újcirkusz világába.

Long Time No See. Fotók: Dömölky Dániel

Ha azt gondolnánk, hogy lejárt lemez a nemzeti identitás köré épülő sztereotípiákat vizsgálni, Simkó és Jalonen Long Time No See című előadása meglepetést okozhat – ha nem is kellemeset. Már maga a gesztus is szokatlan, hogy az alkotók az egyre nemzetközibbé és heterogénebbé váló világtendencia dacára a nemzetiséget, sőt, a nemzetkarakterológiát helyezik a középpontba. A Long Time No See tézisét, a finn–magyar rokonságot, azaz a hasonlóságokat, illetve játékos szembenállásokat és párviadalokat a sztereotíp gondolkodás kifordítása, kifigurázása billenthetné ki a veszélyzónából. Ám az irónia legfeljebb pislákol, nem tör fel erővel a darabban, nem karikíroz, így a pálinka kontra koskenkorva „harca” csupán szórakoztat.

A két azonos testi adottsággal és virtuóz technikai tudással rendelkező táncosnő bravúros táncshow-t mutat be: mozgásuk a robotikus gesztusoktól az energikus, akrobatikus diszkós táncon át a szauna-jelenet folyamszerű emeléssorozatáig széles ívet jár be, miközben összefűzik-vegyítik az előadó-művészetek változatos műfaji eszköztárát. Gryllus Ábris üdítően mixelt retró számai behozzák a pop- és tömegkultúrát, de hasonló szereppel bír a nézőket aktivizáló záró jelenet is, amikor a védősisakot viselő táncosok kiragadnak két férfit a nézők közül, fejjel lefelé felpattannak a hátukra, imitálva a hagyományos finn asszonycipelős-versenyt. Akár bokszmérkőzés, akár kakasviadal: a játékszabály egyszerű: legyen verseny, és győzzön a jobbik (az erősebb, az ügyesebb stb.). A félretolmácsolás – amikor a feliratozás technikailag ellehetetlenül, és Simkó direkt félrefordítja partnere finnül mondott szövegét, aminek Jalonen természetesen tudatában van – a bohózatok sematikus rugójára jár, mint ahogyan a hagyományos finn szaunában történő iszogatós jelenet művi összetűzései sem szolgálnak igazi meglepetéssel. De vitathatatlan: esztétikus és energikus előadást látunk; még akkor is, ha a kevesebb olykor több lett volna, különösen, ha a minden további nélkül mellőzhető videóbejátszásokra gondolok.

Sir Alice – Cristina Kristal Rizzo: Humpty Dumpty. Fotó: Carolina Farina

A fesztivál második napja szokatlan kihívás elé állítja a nézőket. A francia–olasz művészpáros, Sir Alice és Cristina Kristal Rizzo fehér, illetve fekete köpenyben lép színpadra, ahol hat, tölcsérével a föld felé fordított megafon hever. A két performer hangszerként használja a tárgyakat, amelyek akkor szólalnak meg, amikor a szereplők rajtuk egyensúlyozva, a lábukkal elemelik őket a talajtól. Mindegyik más-más – eleinte halk, majd egyre erősödő – hangot bocsát ki, melyet egyik oldalról Alice szigorú, merev tánca, másik oldalról Kristal Rizzo szabadosabb, lengő mozgása kísér. A darab akkor lépi át ténylegesen a néző ingerküszöbét, amikor a megafonokból üvölteni kezd Kristal Rizzo élő(ben rögzített) hangja, és egyre nagyobb lesz a zaj, ahogy a két előadó ott köröz-himbálódzik a sipító-visító-berregő megafonokkal. Akár hangperformanszként, akár a szólásszabadság metaforájaként értelmezzük a darabot, egy biztos: nem befogadóközpontú előadást látunk és hallunk. Amit színházterem helyett öröm volna nyílt, közösségi térben viszontlátni, mert aktualitását a kulturális-társadalmi-politikai kontextus körvonalazhatná igazán.

Phantasmagorica. Fotó: a Trafó engedélyével

Az olasz audio-vizuális kollektíva, az MP5 és Teho Teardo közös produkciója, ha lehet, még kijjebb tolja az érzéki befogadás határait. A Phantasmagorica című előadásban a négy vászonra vetített fehér-fekete animáció teret-testet berezegtető kísérleti elektronikus zenével párosul. Arcok, táncoló-mozgó fiatal és idős testek, szárnyaló madarak, spirálosan tekeredő vonalak váltják egymást a kivetítőn, míg az összes mélységet és magasságot bejáró hanghatások zizegnek a fülünkben. Az előadás a zene és a látvány szabad asszociációkat előidéző együttesével egyszerűsége ellenére is képes megteremteni azt az illuzórikus/hipnotikus atmoszférát, amit az alkotók címként és kulcsszóként jelöltek meg.

A médiumok, hangulatok, ingerek, illúziók közti tobzódás után Claudio Stellato 2 című előadása visszakalauzol bennünket a hagyományos(abb) előadó-művészethez. Mit lehet kezdeni egy egyszerű díszlettel? Hányféle varázslatot rejthet magában egy hétköznapi kulissza? Hogyan hatnak a nézőre a minimális színpadi interakciók, mozgások? Ezeket a kérdéseket veti fel a darab a három előadó akcióin keresztül, akik erőltetés nélkül, zsigeri kreativitással fűzik össze nem mindennapi jeleneteiket, miközben végig arctalanok, ami még tovább fokozza az egymásból kinövő etűdök abszurditását. A humor, a groteszk, az őrültség határán mozgunk már a legelejétől fogva, amikor szamárra emlékeztető maszkban megjelenik egy férfi, és egy bakokra fektetett gerendába hatalmas szögeteket kezd kalapáccsal beütögetni – egyre mániákusabban, hevesebben, teátrálisabban.

Claudio Stellato: 2. Fotó: a Trafó engedélyével

Ebben a (rém)álomszerű világban mégis olyan természetesnek tűnik, amit látunk, mintha nem is színházban lennénk. Valaki (hátulról, láthatatlanul) fúrni kezdi a díszletként szolgáló furnérfalat, majd végtagjaival lyukat tör magának, végül egész testével kihasít belőle egy jókora darabot és kioldalaz a színről. A falon keletkezett résen át lép be a harmadik szereplő, akinek mézzel bekent testét fehér polisztirol golyócskák fedik, felül a gerendára a szamárfejűvel szemben, és elkezdik fűrészelni maguk alatt a fát. Ilyen, és ehhez hasonló értelmetlennek tűnő helyzetekkel, morbid agyszüleményekkel játszik végig az előadás – hihetetlenül kreatívan. Döbbenetes, ahogy a legbanálisabb, legegyszerűbb színpadi történésekkel hatni tud a szórakoztatástól a feszültségkeltésen át a drámai(bb) helyzetekig, melyek akkor érik el tetőpontjukat, amikor a két előadó a cipőjén keresztül rezzenéstelen arccal faléceket szögez fel a lábára, amivel később táncot is lejtenek, majd ugyanígy tántorognak vissza meghajolni.

Facebook Comments