Egy előadás, egy alkotó sokféle úton érintheti meg a közönséget. Például átvitt vagy a szó szoros értelmében. (…) Az első esetben a kapcsolódási élmény következmény, eredmény, ha úgy tetszik, titkos jutalom, a másodikban explicit eszköz, cél. Méghozzá kockázatos.

Táncról írni sokszor egyet jelent a heroikus küzdelemmel, hogy megtaláljuk a mozdulat szó elé a legmegfelelőbb, legkifejezőbb, lehetőség szerint az éppen aktuális és korábbi írásainkban nem agyonhasznált jelzőt. Békési-Szombati Anett Artus Stúdióban bemutatott új koreográfiájáról, az Unknown Text formáció Takeover című előadásáról azért (is) hálás feladat írni, mert olyan, mint egy hat lábon járó jelzőgyűjtemény. A játékos, sokfelé elkalandozó, hol vicces, hol elgondolkodtató ötletláncolat, amelyet Bokor Felícia, Drávucz Petra és Mary Zhang táncolnak el, a személyiség és mozdulat, identitás és test, tett és gondolat közötti kapcsolatot elemezve hétköznapi és elvont szituációkat sorakoztat fel. Méghozzá az alábbi jelzőkkel illethető mozdulatok útján: saját, tanult, másolt, belső vagy külső erő által kikényszerített, ösztönös, szabad, kontrollált, kontrollálatlan, törvényszerű, természetfeletti, a kimondott szóval összecsengő vagy azokkal ellentétes, áramló vagy szaggatott.

Unknown Text: Takeover. Fotók: Mészáros Csaba

Az előadás elején Mary Zhang saját mozdulatait fokozatosan szippantja be és számolja fel a másik két szereplő ismétlődő, szinkron mozgássora. Először melléjük áll, majd mozgása hasonló, végül azonos lesz a másik kettőével. Ők pedig, ha netán eltérést észlelnek a legutoljára csatlakozó részéről, arcuk szigorú rándulásával rendre utasítják. Egyén-közösség, csoportnyomás, hierarchia… de sokszor láttuk már – sóhajt fel bennem az undok kritikus, ám szerencsére a Takeover nem is pont erről szól, és ami a lényeg, nem ragad le a közhelyeknél, sőt egészen váratlan témafelvetésekkel és érdekes hangulati váltásokkal tartja ébren kíváncsiságunkat, készteti munkára agyunkat, kapcsolgatja érzelmi és racionális gombjainkat.

„Ezt nem hiszem el. Pofám leszakad!” – szólal meg Mary Zhang váratlanul, és még hozzátesz pár hasonló, utcai beszélgetésekben elcsíphető, bájosan ordenáré nyelvi fordulatot. Az indulatos megnyilatkozásokhoz nem ő gesztikulál, hanem Drávucz Petrát és Bokor Felíciát mozgatva hozza létre a „párbeszéd” testi megnyilvánulásait. A merev arcú, darabos mozgású bábok nehézkesen mozognak, irányítójuk eltúlzott beleéléssel szinkronizálja őket, miközben elszántan rángatja a dialógus „résztvevőit”. Az összhatás eléggé vicces. Bár a közönség ekkor és még számos más alkalommal is kuncog, felnevet, az előadás elkerüli, hogy belecsússzon a felszínes bohóckodásba.

Nevetünk, amikor Drávucz Petra mint valami guru vagy jedi „kézrátéttel”, „természetfeletti erővel” mozgatja a földön fekvő Mary Zhangot, míg a mester tanítványának, Bokor Felíciának ez sehogy sem akar sikerülni. Nevetünk, amikor Bokor saját mozgását teszi verbális idézőjelbe, úgy, hogy az éppen mozdított testrészek nevét hangosan kimondja, mintha csak a tánctanár, koreográfus diktálná neki azokat. A „csípő, váll, fej, láb” szósorokba végül belekeverednek a tehetetlen szülő által sokszor átgondolatlanul, nevelési és rendszabályozási céllal osztogatott utasítások is: „Mit csinálsz?! Gyere ide, menj innen! Fésülködj meg!” Még mindig nevetünk, de persze kicsit már kínunkban is.

Belefeledkezünk a jelenetsorba, amiben a teste által cserben hagyott, rongyként összecsukló egyik táncost a másik kettő kitartó önzetlenséggel, finom női erőkkel támogatja, állítja talpra újra és újra. És bólogatunk, hogy úristen, mennyire ismerős a szituáció, amikor a támogatott egó hirtelen akkorára nő, hogy önsajnálata, nárcizmusa súlyával lebénítja, szó szerint földbe döngöli azt, aki segítene neki. Magával ragad minket Drávucz Petra szólója, melyben egyszerre felszabadult táncosként, öntudatos dívaként birtokolja a színpadot, a közönség figyelmét és saját testét, ám váratlan pillanatokra a kontrollált lendület kontrollt vesztett rángatózásba vált át. Akkor igazi egy mozdulat, ha kifejezi, amit az individuum közvetíteni próbál, vagy akkor, ha kontroll nélkül tör utat a testből? Ha magától másol valaki, jobban sajátja-e az a gesztus, mintha kívülről ráerőltetik? Képes közölni valamit egy „néma” test pusztán a beállított mozdulatok, szinkronizált gondolatok által? És elveszti-e az erejét a tánc, ha azt szinkronizálják, lehet-e egyáltalán beszélt nyelvi elemekre átfordítani a táncot? Van-e személyiség nélküli mozdulat? Amikor megmozdulok, akkor tudom-e, hogy mi, ki mozdul bennem? A felvetések hátterében kirajzolódik egyfajta fejlődés énkereséstől önazonosságig, gyermekkortól felnőtté válásig, ugyanakkor nem kecsegtet az egyedi, saját, mindentől és mindenkitől független énrétegek felkutathatóságának bizonyosságával.

A vizuális élményre érzékenyen reagáló, a táncnak gyakorta új és mélyebb értelmet is kölcsönző, finom lüktetéseken, lendületesen áramló zenéken kívül szövegfoszlányokat, zajokat is tartalmazó hangkulissza mindvégig lényegi eszköze az atmoszférateremtésnek. Az előadás elején és végén elmosódott, távoli gyerekzsivaj hallatszik. Sugallva, hogy már a kezdetektől hozunk magunkkal valamit, és egész életünkben végigkísérnek minket felettes énjeink kívülről ordító, vagy bensőnkben visszhangzó irányításai. Az utolsó, megragadóan finom és egyszerűségével ható jelenet egyszerre melankolikus és felemelő. A játéktér szélén egymás mögött álló két táncos mögé odasodródik a harmadik és megérinti a másodikat. A második mozgásba hozza az elsőt. A Newton-inga jut eszembe, ahol, ha a sorban felfüggesztett golyók közül az elsőt meglendítjük, az meglöki a sorban következőket, az utolsó pedig előre lendül, majd visszacsapódva visszafelé is végigáramoltatja az energiát – és ez addig ismétlődik, míg a golyók el nem veszítik összes energiájukat. A Takeover esetében az utolsó táncos azonban szabadon áll, nem köti semmi. Így amint hátulról hozzáérnek, kilép a sorból, a másik két táncos energiájától hajtva el- és felszabadul, kisétál a látóterünkből.

DART Társulat: Nesema. Fotók: Futár Ernő

Egy előadás, egy alkotó sokféle úton érintheti meg a közönséget. Például átvitt vagy a szó szoros értelmében. Az első esetben a kapcsolódás vagy megtörténik, vagy nem (és ha meg is történik, csak az adott néző tudja, hogy a színpadon látottak betaláltak nála). A másodikban az alkotó bizonyosan tudja, hogy a kapcsolat létre fog jönni, meg fogja érinteni a nézőt, a néző pedig konstatálja, hogy már nem csupán néző, hanem résztvevő is, és ez kivált belőle valamit. Az első esetben a kapcsolódási élmény következmény, eredmény, ha úgy tetszik, titkos jutalom, a másodikban explicit eszköz, cél. Méghozzá kockázatos. Indokolt esetben használva elmozgatja a negyedik falat, kitágítja a játék terét, ugyanúgy váratlan helyzetbe hozza az alkotót, mint a nézőt, elmossa a színház és a valóság közötti határokat.

A Takeover banális(nak tűnő) morfondírozásaival, a színpadra átültetett apró valóságdarabkáival, őszinteségével, a szájba rágós megoldásokat messze kerülve is meg tudja érinteni a kortárs tánchoz kevésbe szokott nézőt is. Az Y, Z generációs táncosok egy másik formációja, a nemrég új tagokkal újjáalakult DART viszont a második utat választja. A Varga Kinga koreográfiájával és a Londonban fizikai színházat tanult Hanna Winter rendezésében színpadra állított Nesamát a Bethlen Téri Színház amúgy sem tágas táncterén játsszák, de a játékteret tovább szűkítik a színpadra körben elhelyezett székekkel is. A teljes sötétségben, agresszíven dübörgő elektronikus zenével induló előadás négy táncosának (Feicht Zoltán, Kiss Tamás, Hortobágyi Brigitta, Hannah Eden) alakja lassan körvonalazódik előttünk. A színházterem négy különböző pontján, egymástól távol állnak, némelyikük egy-egy néző közvetlen közelében. Tartásuk, tekintetük merev, csak válluk rándul felváltva a zene gyors ütemére fel és le. Gépiesek, de elszánt erőt sugároznak. Kezükkel eltakarják a szájukat. Kúszó, tekergő, animális mozdulatokkal lakják be a színpadot, baljóslatúan fürkésző tekintettel sétálnak a nézői sorok között. Ruhájuk talányos. Napsugár von Bittera egyedi, szemet vonzó, fekete, geometrikus formákban sűrűn áttört bőrkosztümjeit olykor páncélnak látom, de törzsi tetoválásokat is megidéz, eszembe juttatja a zsidó gyászban megszaggatott ruhát, ugyanakkor formájukat tekintve modern városi öltözetként is működnek.

De kik ezek az alakok? Magányosak, nem néznek, nem érnek egymáshoz. A nézők által körülvett szűk tánctér arénának, a méretes térdvédőkben, akrobatikus ugrásokat produkáló táncosok harcosoknak, gladiátoroknak is tűnnek. Ha emberek egyáltalán. Zsákmányok vagy zsákmányolók? Töprengéseimet megakasztja az előadás beharangozóiban is beígért váratlan kapcsolatteremtés a közönséggel. A zenét csend váltja, a táncosok pedig gyengéd tekintettel veszik kezükbe egy-egy néző kezét, sőt, mintha kicsit a színpad felé is húznák őket. A táncos nézi a kiválasztott nézőt, a megérintett néző nézi a táncost, a közönség nézi őket. Feszültség az persze keletkezik, bár talán a feszengés jobb szó. Nem tudhatom, azok számára, akik a kapcsolódást a bőrükön érzik, van-e bármilyen plusz töltete ennek a gesztusnak, bennem hiányérzetet kelt, aztán később csalódást, bosszankodást is. A kapcsolódás nem következik a látottakból, hanem egy kreált szituáció, amely úgy hat, mintha egy izgalmasan induló film első tíz perce után a moziban felkapcsolnák a villanyt. A négy táncos egymás közötti viszonyaiból a Nesama még semmit nem mutatott, de a létrehozás felelősségéből, terhéből máris átpakol egy adagot a nézői oldalra. Az ilyen harmadik típusú találkozások a későbbiekben is gyakran visszatérnek. Ám a produkció sokkal inkább veszít az erejéből ezek által, mint nyer.

Látunk egy korrektül összerakott, a technikás táncosok által üzembiztosan működtetett, tempós koreográfiát, markáns zenei és vizuális hatásokkal, amely, ha nem is túl eredeti módon, de szuggesztív formában jeleníti meg, amit a címben felvállal. A nesama a héber nyelvben az egyik szó a lélekre, ezzel jelölik az ember hallhatatlan lelkét, amelyen keresztül kapcsolatba kerül az Örökkévalóval. De felsejlik az embernek a zsidó hitrendszerben szereplő másik két alkotórésze is, a minden élőlényben lakozó vitális, animális lélek, a nefes és a spirituális lélek, a rúah (amely szelet, lélegzetet is jelent). A táncosok az ég felé tartott kezekkel, tekintettel, arcukat fényben fürdetve bolyonganak, vagy épp gyarlóságukra ébredve (széksorok alá) bujdokolnak, némán kiáltanak, vagy kísérteties susogással „lélegzik tele” a teret.

Hol nyers stílusban, hol patetikus eszközökkel rajzolódik ki előttünk ez az égi és földi közötti félvilág, amelyben a négy lélek keresi önmagát, saját mozgatórugóit, harciasan vagy érzékien kapaszkodik a másikba. És néha egy nézőbe. A táncosok megsimítják az általuk kiválasztott nézők arcát, combjukra teszik kezüket, ölükbe kuporodnak, átkúsznak a lábaik alatt, vagy – és itt azért már felszisszentem – a markukban tartott képzeletbeli kincset osztják meg velük lelkesen. A minden esetlegességet, spontaneitást, alternatív színházi eszközt, reflexív kikacsintást nélkülöző, tehát zárt rendszerként működő előadásból sehogy nem következnek ezek az álinterakciók. Mivel minimális az esély arra, hogy egy szépen felépített, profi táncshow-ba bekapcsolt laikus néző – a kényszerű mosolygáson túl – valamilyen valódi interakcióval maga is belépjen az előadásba, válaszreakcióra késztetve ezzel a táncosokat (persze nem is történik ilyesmi), inkább beszélhetünk a nézők eszközként történő felhasználásáról, mint azok bevonásáról. A merész interakciók helyett az eredmény inkább súlytalan kellemetlenkedés.

A 2013 óta létező társulatból tavaly év elején kivált és MAZE néven saját együttest alapított Nagy Emese, Várnagy Kristóf és Simet Jessica. Honlapján a DART önmeghatározásához még ma is a korábbi felállásban készült előadásokhoz írt, lelkes, a csapat szabadságát, önfeledtségét, játékosságát kiemelő recenziók részleteit használja, a színlap szövege a Nesamát is vagány előadásnak ígéri, ugyanakkor a közösségi platformokon az együttes teljesen új arculatának bemutatkozásaként harangozza be.

Az új arculatot, irányt illetően a látottak alapján kár lenne elhamarkodott következtetéseket levonni. Varga Kinga a Nesamával egyszerre akart látványos show-t, személyes kitárulkozást, spirituális közösségi élményt és provokatív kortárs színházat csinálni, ami igen felemás eredményt hozott. De sajnálatosabb, hogy mindeközben háttérbe szorult az a vibráló energia, elemi, tiszta táncélmény, jó értelemben vett játékos felelőtlenkedés, útkeresés, amitől korábban egyedi és új színe volt a DART nevű formációnak.

Hol? Artus Stúdió
Mi? Unknown Text: Takeover
Kik? Előadók és alkotótársak: Bokor Felícia, Drávucz Petra, Mary Zhang. Koreográfus: Békési-Szombati Anett. Zene: Békési Ervin. Fény: Pete Orsolya. Külső konzulens : Szemessy Kinga.

Hol? Bethlen Téri Színház
Mi? DART: Nesema
Kik? Előadók: Feicht Zoltán, Bajári Levente, Kiss Tamás, Hortobágyi Brigitta, Hannah Eden. Jelmez: Napsugár von Bittera. Zene: Rona Geffen (IL), montázs. Rendező: Hanna Winter (London). Koreográfus: Varga Kinga.

Facebook Comments