Száz évvel ezelőtt mutatták be Bartók a Kékszakállú herceg vára című kompozícióját, ami minden kétséget kizáróan a magyar operairodalom legfontosabb műve. Tehát teljesen jogos, hogy az Opera az évfordulót megünneplendő fesztivált szervezett május végén a mű köré.

És ahogy az utóbbi időben annyiszor, most is úgy esett, hogy bár a kezdeményezés remek, a kivitelezés mégsem tett minden opera- vagy Kékszakállú-rajongót boldoggá. Kezdjük ott, hogy az előadások előtt hosszúra nyúlt filmes bevezetőt láthatott a műre és nem feltétlenül a zenetörténeti háttérre kíváncsi közönség (különösen a külföldiek értetlenkedtek, hiszen felirat nem volt), amit aztán a főigazgató úr, Ókovács Szilveszter beszéde fejelt meg. A film tele volt zsúfolva ugyan hasznos információkkal, és voltak egészen kedves pillanatai – például amikor Kováts Kolos a rendezésekről beszélve elmondta, hogy ő egyszer svájci sapkában énekelte a Kékszakállút –, de ha az operatőri munkát (alulvilágított beállítások, indokolatlan alsó kameraállások), a vágást, a bizonytalan áttünéseket nézzük, egy kis vidéki tévé kulturális rovatának színvonalát sem érte el. A főigazgató ezt követően felsorolta az Opera összes Kékszakállú előadását, szerencsére nem minősítve azokat. Mindenesetre nekem az tetszett ki a felsorolásból: szerencsés együttállás kell ahhoz, hogy egy előadásban jó Judit és jó Kékszakállú is legyen, és mindez egy elfogadható, nem giccsbe hajló rendezéssel párosuljon.

Vértelenül. Fotók: Csibi Szilvia

Az is világosan látszott, micsoda küzdelmet folytat az Opera azért, hogy megtalálja a Kékszakállú párdarabját. Az általánosan elfogadott vélemény szerint – amit személy szerint én nem osztok – a Kékszakállú nem elég egy estére, kell mellé egy másik alkotás: balett akár, mint De Falla műve vagy egy másik Bartók Béla-alkotás. A legevidensebb választás, szerintem, ha már kell valami, Schönberg Várakozása, de mintha ez sosem lett volna elég jó a mi Operánk számára.

Ebből a szempontból ez a Kékszakállú fesztiválnak is titulálható eseménysorozat valóban jelentősnek és követendő példának mutatkozott. Hiszen két remek kortárs darab is társult a mű mellé. Ráadásul mindkettő remekül passzol Bartókhoz, Bartók zenéjére reflektál, és mindkettő kortárs magyar szerző műve: Vajda Gergely Barbie Blue-ja egy enyhén gúnyos, csipkelődő darab, aminek a főszereplője inkább a nő, aki után férje indít nyomozást. Ez a szórakoztató, a zenei humor eszközeivel élni tudó, egyes szekvenciáiban filmzenét, másokban kifordított kabarét idéző mű ugyanúgy vetített háttér előtt szólalt meg, mint a Kékszakállú – remélem rövid időn belül – alap-párdarabjává váló Eötvös Péter-kisopera, a Senza sangue, vagyis az Alessandro Baricco mű alapján íródott Vértelenül.

A Vértelenül helyszíne egy lottózó. Főhőse egy nő, aki családja kiirtóit keresi, hogy végezzen velük, illetve a megtalált elkövető, aki már várta a nőt – úgy, ahogy a halált, s ez a várakozás mintha értelmet is adott volna életének. Ő mentette meg a nőt, aki akkor még kislány volt, és akit a szülei a pincébe rejtettek. Ennek a várakozásnak a feszültsége jelenik meg a nagyszerű, olykor egészen éles, drámai mű zenéjében is. Eötvös operával folytatott kísérleteinek egyik fontos állomása a Vértelenül. A valóságot a képzelettől nem elválasztó, tulajdonképpen szétbomló álomképekből összeálló, az 1008-ban született Sarashina naplóira írt Az álmok hídján jöttem át Eötvös egyik legmerészebb vállalkozása, amennyiben az nem is opera, hanem inkább hangjáték, játék hangszínekkel: a szerző recitáló énekhangra és harsonára korlátozza a zenét. A Vértelenül ebből a kísérletből látszik kibomlani, csak az említett műnél dramatikusabb. De mintha itt sem lenne teljesen eldönthető, mi álom, mi valóság: a szereplők mintha nem tudnák elhagyni saját traumáikat, és egymás felé menekülnének a valóság elől. Az énekszólamok – melyek közel állnak a recitáló beszédhez is: nincsenek bennük zárt számok, inkább csak elbeszélések – előadása kifogástalan volt: különösen Meláth Andrea teljesítménye volt magával ragadó (a férfit Szegedi Csaba énekelte).

A kékszakállú herceg vára

Ezt a darabot legalább olyan nehéz megrendezni, mint a Kékszakállút. De egészen más okok miatt: az előbbi egy lottózóhoz, vagyis konkrét helyhez van kötve, az utóbbi pedig, akárcsak Richard Wagner alkotásai, a hétköznapit emeli mitológiai szintre. De míg Wagner műveinek szövege köthető a valósághoz, drámai helyzeteket jelenít meg, konfliktusokat bont ki, és bár eléggé stilizált, a hétköznapi beszédtől sem annyira távoli, addig a Kékszakállú csak jelenetek sora. Nincs benne konfliktus, bár van drámai vonala: a Kékszakállú eljut a hetedik ajtóig, és onnan nincs visszaút. De ennek a folyamatnak a feszültsége, a feszültség emelkedése nem jelenik meg a szövegben, csak a zenében, tulajdonképpen az ötödik ajtó kinyitásakor hallható nagy dúr akkordban éri el a tetőpontját.

Mindebből következően a Kékszakállú alapvetően mesének vagy mondának ható szövegét nem egyszerű, talán lehetetlen is problémátlanul hétköznapi helyzetbe tenni. Mert lesznek sorok, melyek egyszerűen nevetségessé válnak, ha Kékszakállúból egy rendező hétköznapi halandót csinál (Wagner hősei ezzel szemben minden további nélkül lehetnek hétköznapi hősök, mondjuk építési vállalkozók). Ennek ellenére láttuk már a Kékszakállút gengszternek, autoriter vezetőnek, katonatisztnek, és ahogy Kováts Kolos is említette, volt már melós is. Most, a neves dán rendező, Kasper Holten elképzelésében: festő.

Egy Kékszakállú-rendezés úgy is elcsúszhat, ha a rendező a zenei-drámai csúcspontokat a maga megálmodta történet csúcspontjaival helyettesíti, ha a megrendezett történet nem erősíti a zenét, hanem ellene játszik. Most is ez történt. Holtennél a Kékszakállú egy kihűlőben levő házasság megfáradt férfitagja, alkoholista, gyakran nyúl az üveghez, másnaposan ébred a darab elején, és végigveszekszi a művet a rajta segíteni próbáló, majd kifáradó múzsájával, feleségével, Judittal. Nem csak az a probléma, hogy a rendező ötlete leviszi a magasabbra, a mítoszba emelt helyzeteket egy szürke, hétköznapi szintre, hanem az is, hogy Holten ily módon nem hagy helyet a mi értelmezésünknek. Így hiába olyan kiváló a zenei megvalósítás, hiába halljuk az Opera történetének – zenei szólamát tekintve – egyik legjobb Kékszakállúját, maga a darab nem inspirálja a nézőt teóriák alkotására, nem érezzük, hogy kérdéseket tettek fel nekünk, legfeljebb annyit, hogy láttunk egy verziót, amiben a főhős festő. Holten – az egyébként nagyszerű, padlásszobát megjelenítő díszlettel, rendezői műfogásaival – elzárja az utat a kérdésfeltevések és a saját verziónk elől. (Mi más is lehetne az ötödik ajtó egy ilyen rendezésben, mint az, hogy Kékszakállú mester felgyújtja a festményeit, végez életművével.)

Mindenesetre a Holten-rendezés zenei része majdnem kifogástalan volt: Palerdi András jelentős, szép orgánummal rendelkező énekes, aki talán a rendezői koncepciót követve tűnt kissé enerváltnak. Komlósi Ildikó 175 alkalommal énekelte már Juditot: azt gondolom, a társított darabok mindkét énekesnője, vagyis Meláth Andrea és a remekül játszó, a Vajda-operácska szólamával elbíró, roppant tehetséges Kálnay Zsófia is alkalmasabb lenne ma már Judit szerepére (bár Kálnay hangját talán még óvni kéne e hangnyúzó szereptől). Komlósi Ildikó hangját túl fakónak hallottam, erőlködését, a csúcshangok hiányát nem tudtam betudni a szerencsétlen rendezői koncepciónak.

Ugyanakkor az opera zenekara Eötvös Péter keze alatt úgy szólt, ahogy még szinte sosem hallottam: élesen, nyersen. Olyan volt, mintha a hangszerek sokkal erőszakosabban szóltak volna, mint bármelyik másik Kékszakállú-előadásban. A hárfa húrjai mintha vaskos acélból lettek volna a darab végén. Egészen új színeket lehetett hallani az Eötvös Péter vezényelte, bizonyos értelemben akár Eötvös-verziónak is felfogható zenekari szólamban. A ritmus is eltért az megszokottól (feszesebb lett), ha hasonlítanom kéne egy másik előadáshoz, akkor az csak Pierre Boulez vagy Eötvös Péter a Hänssler kiadónál felvett felvétele lehetne: egy modernebb, karcosabb, erőszakosabb Bartók szólalt meg. Azt volt az érzésem, hogy itt, ebben a darabban, ebben az előadásban mutatkozik meg a legegyértelműbben Bartók sötét oldala. És nem csak Bartóké, hanem a férfié is. A kapcsolatokban élő, de valójában a rendes, kiegyenlített viszonyokra képtelen, mindig manipuláló emberé. Ha csak a zenét hallom egy jobb Judittal, akkor bizony ez az előadás egy gondolatokra, elméletekre inspiráló est lehetett volna. Ékesen tudta volna bizonyítani, hogy a Kékszakállú nem csupán a magyar zenetörténetnek fontos darabja, és nem csak nekünk lehet fontos.

Hol? Erkel Színház

Mi? Eötvös Péter: Vértelenül (Senza sangue)
Kik? Szereplők: Szegedi Csaba, Meláth Andrea.
Karmester: Eötvös Péter. Alessandro Baricco azonos című kisregénye alapján a szövegkönyvet írta: Mezei Mari

Mi? Vajda Gergely: Barbie Blue
Kik? Szereplők: Kálnay Zsófia, Molnár Levente.
Karmester: Vajda Gergely. Szövegíró: Almási-Tóth András

Mi? Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára
Kik? Szereplők: Komlósi Ildikó, Palerdi András.
Karmester: Eötvös Péter. Szövegíró: Balázs Béla. Díszlettervező: Steffen Aarfing. Dramaturg: Kenesey Judit. Rendező: Kasper Holten

Facebook Comments