A pozíciójában akkor frissen kinevezett Keszég a 2015/2016-os évadzárón úgy fogalmazott: kis lépésekkel, de kellő szigorral szeretne előrehaladni. Nos, a szigort a néző nem látja – nem is biztos, hogy látnia kell –, a kis lépéseket viszont nagyon is érzékelte, két előadás, a János király és a Kazamaták esetében pedig pregnánsan tapasztalhatta.

Barnák László nyertes főigazgatói pályázatában úgy írja le a jövőbeli Szegedi Nemzeti Színházat, mint olyan színházat, „ami érzékeny közállapotainkra és a színpadi hatásmechanizmus komplex eszközeivel fogalmazva, kritikus szemlélettel reagál rá”. Ezzel az elképzelésével nem légüres térbe érkezik, az elmúlt két, Spiró György művészeti főtanácsadó és Keszég László tagozatvezető főrendező vezette prózai évad e célt nem csupán nyomokban tartalmazza. Emlékeztetőül: Keszég és Spiró 2016. február 1-től vett részt a Szegedi Nemzeti Színház munkájában. A pozíciójában akkor frissen kinevezett Keszég a 2015/2016-os évadzárón úgy fogalmazott: kis lépésekkel, de kellő szigorral szeretne előrehaladni. Nos, a szigort a néző nem látja – nem is biztos, hogy látnia kell –, a kis lépéseket viszont nagyon is érzékelte, két előadás, a János király és a Kazamaták esetében pedig pregnánsan tapasztalhatta. Különösen a 2015/2016-os évad beharangozójához képest, amikor Gyüdi Sándor akkori főigazgató több vidám, ugyanakkor értékes produkciót ígért a közönségnek. A szórakoztatás és a nívó nem zárják ki egymást, de a könnyedebb darabok általában nehezebben bírják el a Barnák László által is igényelt (ön)reflektív alkotói szándékot.

A térben kettéosztott műsorpolitika miatt az operák, operettek és gyerekdarabok a nagyszínházba, a prózaiak a kisszínházba kerültek, ezeken túl a balett-terem funkcionált még játszóhelyként, ahol Bodolay Géza sok ötlettel, magához képest visszafogottan rendezte meg Németh Ákos Tél című, egészen lírai tónusú drámájának ősbemutatóját (tán pont a költői hangvétel miatt a rendezői visszafogottság). Titkok, fájdalmak, egy új élet reménye, várakozása, bizonytalanság és pragmatizmus; a kép – középpontban a Waskovics Andrea játszotta Elvirával – puzzle-szerűen áll össze. Egy felvonás, sok empátiakeltő pillanat.

Gyanítom, hogy a rendezői színházi iskolapéldának nem tekinthető, de ízlésesen és színvonalasan lebonyolított Evita (rendező: Juronics Tamás) Szegeden is pozitív fogadtatásra talált. (Én a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon láttam a nyári bemutatón.) Bár rendezői gondolatot a Carmenben sem találhattunk – talán a következő opera a műfajban itt és ezzel debütáló Keszég László számára több izgalmat kínál –, a lebonyolítás hellyel-közzel működött; ennél nagyobb probléma, hogy az általam látott előadás hangi képességek tekintetében egyáltalán nem mutatta indokoltnak a két szereposztást.

Kazamaták

Ha már Keszég és a bemutatkozás: mint tagozatvezető és főrendező a Mesél a bécsi erdővel tette le névjegyét. A sokszereplős mű tökéletes alkalmat biztosított arra, hogy az új vezető a társulattal megismerkedjen. Másodszor rendezte a darabot, közel tíz év telt el a nemzeti színházi premier óta; azt, hogy a világot közben az Ödön von Horváth-i kispolgárok merre fordították, saját bőrünkön érezzük. A színpadon azonban ebből semmit nem érzékelünk, a társadalomrajz vázlatos és pasztelles, Szabó Gabi Valériáján és Fekete Gizi nagymamáján kívül a karakterek gyakorlatilag ugyanolyanok. Látunk egy melo- és kamaradrámára csupaszított történetet elveszetten lötyögni a Shakespeare-királydrámákra pazarul alkalmas, rozsdás falakkal határolt térben. És hiába a zárókép szomorú szépsége, a – jobb híján – egymásba kapaszkodó Mariann és Alfréd lassú sétája a kilátástalan semmibe, ez visszamenőleg csak a rendezői olvasatot, nem pedig az olvasat XXI. századi érvényességét igazolja.

Bármennyire is a bulvár/kommersz zsáner egyik gyakran játszott darabja az Amadeus, egyúttal a lehetőségek alapanyaga is, mert a szórakoztatás mellett alkalmas a művész és a művészet helyéről, az alkotó és az aktuális hatalom viszonyáról való gondolkodásra. Rusznyák Gábor rendezése több világ között rekedt meg: mintha fehérre festett arcú, szürke ruhás, rizsporos parókás alakok (zombik) keresnék a helyüket. A frizurák követik a korabeli divatot, de a Mozartnál és Constanzénál felfedezhető – a két karakter betagozódásra képtelenségét mutató – punk hatás az abszurd vagy a groteszk irányába is vihette volna az előadást. (Felszabadult játékosság és bejárt szerepív szempontjából zárvány Tolnai Hella Constanzéja.) Erős jel úgy megidézni – még stilizáltan is – egy XVIII. századbeli színházi teret, hogy azt hátul egy függönyre nyomva a Szegedi Nemzeti Színház nézőtere zárja le. Ebből a rendezői-tervezői gesztusból (díszlet: Debreczeni Borbála) kiindulhatott volna egy merész állásfoglalás.

Háy János darabjait görög sorstragédiaként is olvashatjuk, így az Utánképzés (ittas vezetőknek) szövegében említett iskolához adekvát a görög színházakat és az egyetemi auditóriumokat egyszerre idéző tér. Ez a felsőoktatási intézmény valószínűleg már nem működik, annyira össze vannak graffitizve a padsorok, de nem ezért jelent akadályt az előadásnak a díszlet (tervező: Horesnyi Balázs), hanem azért, mert vetítésre alkalmatlan, mozogni benne pedig elég nehéz. Az sem tesz jót a produkciónak, hogy a dráma típuskaraktereit pszichológustól műkörmösig az adott társadalmi szerep karikatúrájává árnyalják, ettől mindenki sok és komolyan vehetetlen lesz Szőcs Artur rendezésében. Az elrajzoltság annyira erős, hogy az ittas vezetés miatt elvett jogosítványok háttértörténetei puszta poénok, a végső tragédia pedig elsikkad.

A darabválasztásból és/vagy az alkotócsapatból induló ígéreteket csak részben teljesítő előadások után essék szó három olyan produkcióról, amelyekben a társadalmi-közéleti kérdéseket illető markáns véleménnyel együtt markáns ensemble-alakítás is járt.

Menekülés. Fotók: SzNSz/Kelemen József

Bulgakov Menekülésének finoman szólva sincs nagy hagyománya nálunk, Zsótér Sándor rendezésében egy ilyen címmel indítani egy évadot meglehetősen rizikós, még akkor is, ha Zsótér nem idegen a szegedi nézőknek. A bulgakovi és zsótéri lebegésnek sajátos varázslata van. Az álomdramaturgiára építő darab a szovjet társadalom mindennapjaiban gyökerezik, az orosz polgárháború végén, abban az időszakban, amikor kevés társadalmi réteg marad érintetlen a történelemtől. Amikor zavarosak a viszonyok, amikor a védtelen bemocskoltakról a bűnösök döntenek, amikor a lehető legmeglepőbb pillanatban és helyről érkezik a segítség, amikor abból lehet (sors)társ, akitől az ember legkevésbé várná. Ambrus Mária és Benedek Mari látványa a szövegben benne rejlő, rejtvényes, humort nem nélkülöző, ám stilizáltságában csak többszörös áttétellel működő vizuális kapaszkodót ad. A néző végig egy elvarázsolt kastélyban érzi magát, hol félő-csodálkozó gyerekként, hol a masinériával tisztában levő felnőttként. Izgalmas produkció a végeredmény, a szolidaritás gondolatában a mára is vonatkoztatható, nem-népszínháziságában dicséretes vezetői vállalás.

Dürrenmatt János királya nem fest túl jó képet a kizárólag maguk javára gondolkodó politikusokról. Akkor se festett, amikor a szerző 1968-ban megírta, akkor se, amikor két évvel később Szegeden, Magyarországon először bemutatták. Azóta legfeljebb a hangsúlyok tolódtak el, az árnyalatok változtak. A dráma nagyhatalmi játszmákról szól, nagyszabású(nak tűnő) és pitiáner alkukról és árulásokról, amelyekkel egy birodalom fenntartható. Kőkemény, szofisztikált közéleti színházhoz remek alapanyag, elbírni vele viszont nehéz. Keszég László ezúttal elbírt vele. Fiatalokra osztotta a főbb szerepeket – Gyöngyösi Zoltán, Figeczky Bence, Tolnai Hella, Olasz Renátó, Waskovics Andrea is megbirkóztak a feladattal –, ettől pedig általánosságban még veszélyesebb lett a szerzői állítás, a saját vidékeinkkel és a rendszerváltás utáni időszakkal analógiában pedig elevenünkbe vág mindaz, amit a színpadon látunk. Lepukkant elmegyógyintézet közös fürdőjében vagyunk. Olyan helyen, ahol egy deka pátosz sem lehet, ahol minden álarc lekerül, és a karakter pőrén mutatkozik meg. Ráadásul könnyen meg lehet szabadulni az áldozatoktól: a pizsamák, hálóingek, köntösök, papucsok még piroslanak, de a koszos, időette, könnyen törölhető csempéket vér már nem szennyezi. Empátiát egy pillanatig sem érzünk – ezek iránt?! Röhögni még merünk rajtuk, energikus, fékevesztetten tomboló gátlástalanságukon, de ez az utolsó pillanat itt, Charenton alsón, amikor még mosolyra húzódhat a szánk az injekciós fecskendőkből összeragasztott vagy evőeszközökből egybetákolt koronákon, a lepedőfátylakon és -palástokon (díszlet: Cziegler Balázs, jelmez: Berzsenyi Krisztina), de pontosan tudjuk, a hatalmi játszmákban mi leszünk azok, a nézőtéren ülők, akik végül rajtavesztünk.

Feltűnt mindegyik előadásban, hogy a társulat tud egyfelé húzni, és egyre inkább összeérnek a különböző generációk, régi és új tagok képesek egy nyelvet beszélni. A Kazamaták e tekintetben is jelentős produkció. Papp András és Térey János darabjának műsorra tűzése önmagában statement, amennyiben az 1956-os Köztársaság téri eseményeket nem a szokásos forradalmár–ellenforradalmár dichotómia mentén vizsgálja, hanem távolságtartó iróniával átitatott analitikus szemlélettel. Egy ilyen alapállásból egyenesen következik, hogy a történelmi kataklizmákhoz a tanterem adekvát helyszín. Ahol – szerencsés esetben – nem csupán a lexikális tudásról kell tanúbizonyságot tenni, hanem a tágabb összefüggésekbe helyezett tényekből vélemény alkotható, mert a pedagógus erre ösztönöz. Az érettségi – szintén szerencsés esetben – ennek a vizsgája. Nem véletlen, hogy Máté Gábor rendezésében a pártházostrom ezt a keretet kapja. Térként a sterilen szürkésfehér falak, a kopott parketta, de még az egyenasztalok is megképzik érzetben a konkrét Köztársaság téri és az archetipikus szocialista és kommunista pártházakat is (tervező: Cziegler Balázs). A filmszerűen szerkesztett drámából ezúttal nem a kinti és a benti embertömeget látjuk, nem a tömeghisztéria mibenlétére kapunk magyarázatot, hanem az erős színészi alakításoknak köszönhetően – különösen érvényes ez Fekete Gizire, Kárász Zénóra, Pataki Ferencre, Szabó Gabira – mikrotörténetek bomlanak ki, egyéni sorsok, külön-külön érvényes, ám egymáshoz képest inkompatibilis igazságokkal. Ha gesztusokra és hatáselemekre bontanánk az előadást, a naturális, a stilizált, a realista, az elemelt fejlécű oszlopokba egyaránt listázhatnánk azt, amit a színpadok látunk, az eklektika azonban rendszerré áll össze.

Barnák László főigazgatói pályázatában a személyes motiváció után azonnal a jelen és a jövő a téma, az első mondatban szó esik a színház 64%-os látogatottságról. Ezt a más vidéki nemzeti és nem nemzeti színházakhoz képest is alacsony számot magam is tapasztaltam, ugyanakkor emlékeim szerint még a szórakoztatóbb évadokban sem lógtak a csilláron a nézők, tehát az alapkérdés a közönségnevelés. Barnák pályázata nagyrészt erről szól, fókuszban a marketingkommunikációval és a gazdasági szempontokkal. Azt is megfogalmazza, szeretné, ha a Szegedi Nemzeti Színház felkerülne a szakmai térképre. A halvány kontúr már látható, a ceruza új kézbe került.

Facebook Comments