Molnár Ferenc kevésbé elismert (ám az ötvenes években Grace Kellyvel és Alec Guiness-szel megfilmesített) alkotása a szokás, a rend, a változtathatatlanság (korszakok örök visszatérésének) drámája – talán az Örkény színpadán hangsúlyosabban is, mint az eredeti szöveget olvasva. A hattyú – túl a primer vígjátéki elemeken – annak csöndes elismerése (Molnár esetében nyilván leszűrve 1918–1919 hazai – egyébként személyét is érintő – tanulságait is), hogy bizonyos kérdések egy működőképes társadalomban szükségszerűen megoldhatatlanok, hiszen a fennmaradást, a fejlődést éppen a megoldatlanság/megoldhatatlanság megléte képes garantálni.

„Várjuk a királyt!” – hirdették a festett reklámok a pesti aszfalton, a firkák a falakon 1920–21 fordulóján. Néhány helyen ott szerepelt a protestáló válasz is: „Várja a halál/Várja a rosseb”, ahogy a pingáló vérmérséklete diktálta. (Alig négy hónappal később a száműzött IV. Károly valóban megjelent Horthynál a királyi palotában a hatalom átadását kérve tőle, ám a kormányzó – akit az uralkodót helyettesítendő csupán ideiglenesen választottak államfővé – ezt a kedvezőtlen világpolitikai helyzetre hivatkozva visszautasította. Ősszel már a budaörsi csatában harcoltak a hatalom birtokosai a Károly-hű alakulatokkal, az év végén pedig – külföldi nyomásra – detronizálták a Habsburg-házat.)

Úgy tűnik tehát, Molnár Ferenc és a Vígszínház keresve sem találhatott volna jobb időpontot A hattyú premierjére, mint 1920 decemberét. Hiszen a téma enyhén frivol, némi mélabúval átitatott, ám alapvetően vígjátéki felvetése nagyon is összecsengett a hétköznapi politikai valósággal: a darab origójában hatalmától megfosztott uralkodóház áll, élén az ambiciózus Beatrix hercegnével, aki lányát, Alexandrát, a címszereplő hattyút (mintha csupán Habsburg Miksa félszázados receptjét, a „te csak házasodj, boldog Ausztriá”-t követné) hozzá kívánja adni a náluk vendégeskedő Albert trónörököshöz. A koronaherceg azonban ügyet sem vet Alexandrára, másik férfi látszólagos helyzetbe hozásával kell tehát felhívni rá a figyelmét – jut a következtetésre Beatrix. Udvarlónak Ági Miklós házitanítót szemeli ki; a terv kivitelezése túl jól sikerül, és a vígjátéki dramaturgia logikáját követve a két fiatal egymásba szeret. Innen már csupán néhány lépésnyire van a kijózanító befejezés.

Molnár Ferenc kevésbé elismert (ám az ötvenes években Grace Kellyvel és Alec Guiness-szel megfilmesített) alkotása a szokás, a rend, a változtathatatlanság (korszakok örök visszatérésének) drámája – talán az Örkény színpadán hangsúlyosabban is, mint az eredeti szöveget olvasva. A hattyú – túl a primer vígjátéki elemeken – annak csöndes elismerése (Molnár esetében nyilván leszűrve 1918–1919 hazai – egyébként személyét is érintő – tanulságait is), hogy bizonyos kérdések egy működőképes társadalomban szükségszerűen megoldhatatlanok, hiszen a fennmaradást, a fejlődést éppen a megoldatlanság/megoldhatatlanság megléte képes garantálni. Leegyszerűsítve, egyúttal vulgáris következtetést levonva a darabbeli esetből: arisztokrata ne házasodjék varrólánnyal, néhány holdas falusi gazda fővárosi femme fatale-lal, kékharisnyával, vagy jelenünkből keresve analógiát: általános iskolai tanár üzletasszonnyal, gazdag politikuscsemete szakmunkással.

Csákányi Eszter, Für Anikó, Mácsai Pál

Molnár virtuóz módon játszva a dramaturgiával azt is érzékelteti, hogy a valódi zsákutca az lenne, ha a hercegnő és a tanár fellázadna a társadalmi különbségek szabta korlátok ellen. Érzékelteti mindezt, ám nem tukmálja ránk; a nézői emóciót e kérdésben hagyja szabadon működni. Mindezt úgy teszi, hogy véleményformálásából szinte egészen kimarad a politikai szempont, előtérbe a társadalmi és a magánéleti tényezők, a boldogság/boldogtalanság kérdése kerül.

Muntag Vince: Az itt említett összefüggésekről a színház felkérésére hosszabban írtam az előadás műsorfüzetében. Bő száz évvel az ősbemutató után kockázatos vállalásnak vélem pusztán történelmi tények sorakoztatásával bizonyítani a társadalmi hivatkozások közvetlenségét. Egy biztos, a darabot soha nem játszották kulcsdrámaként. A valóban kínálkozó frivol mélabú atmoszférája konzisztensebb és főleg eladhatóbb megközelítést jelentett. A darabot Rákosi Szidi, Csortos, Varsányi neve, s nem holmi elnagyolt társadalmi-történelmi célozgatás vitte sikerre. A mű a dátum és a pontos helyszín elhallgatásával hangsúlyozottan elkülöníti a cselekménytől a társadalmi környezetet. A rang így egyszerű metaforává lesz – akár egy operettben. A század második felének kritikusai hiába próbálják ráhúzni a szövegre a marxista szemmel jóval vállalhatóbb társadalmi szatíra szempontrendszerét. Ezt a reflexet hagyja maga mögött – végre – a mostani előadás.

A darabnak ezt az üzenetét dekódolta Polgár Csaba rendezése Molnár finom utalásait, hangulati futamait meglepő hűséggel, egyúttal invenciózusan adaptálva az Örkény színpadára. A számkivetett udvartartás eredendően groteszk alapállapotára épít Izsák Lili díszlete. A falakon foszladozó, a kék szín legkülönbözőbb árnyalataiban tobzódó tapéta, előtte néhány mélykék bútordarab, középen tetszőlegesen lógatható, áthelyezhető velencei csillár: a nagystílűség és a röhejesség, az elegancia és a nyomorúság, a hatalmi politika és a jelentéktelenség különös egyvelegét hordozó szimbólumok. Hatásukat felerősíti az időnként fel-felvillanó, a legfelső kaszt gőgös elkülönülésére utaló „We are more than beautiful” felirat, amely ebben a miliőben ironikus felhangot kap. Az előadásban a legnyilvánvalóbban ezzel a gesztussal csatlakozik a múlt a jelenhez, a hanyatló vezető történelmi osztály napjaink kétes úton-módon létrejött, a parvenüség legváltozatosabb attribútumait hordozó új elitjéhez.

Ezzel szemben tűnik fel az eleve bukásra ítélt, a tanár által felcsillantott alternatíva. Polgár Csaba színpadán az Ági Miklóst megjelenítő Nagy Zsolt összetéveszthetetlenül hasonlít Petőfire. (A Kis lak áll a nagy Duna mentében eléneklése a párhuzamot egyértelművé teszi.) A tanár a két ifjú hercegnek és Alexandrának Napóleonról és a csillagokról beszél, amelyek mindegyike „mind külön-külön szuverén világ, amit nem szabad összetörni”. A Petőfi–Napóleon áthallásra feltehetően tudatosan alapoz a rendezés. Közismert, hogy a költőnek mindennapi alapolvasmánya volt a francia forradalom története, a korban népszerű legkülönbözőbb szerzők (Étienne Cabet, Jules Michelet) tollából. A Petőfi idején leginkább elismerés övezte császár Polgár Csabánál kettős alak. Szimbóluma a forradalomnak, egyúttal önmaga antitéziseként a forradalom felszámolásának is. Annak a lehetetlen csapdahelyzetnek, azoknak az önmaguk tagadásába forduló folyamatoknak, amelyek a darab és még hangsúlyozottabban az Örkény-beli adaptáció lényegi vonását jelentik. Ilyen körülmények között a végtelen csillagok ragyogását előbb-utóbb a mi társadalmi közegünkben (ahogy a színpadon is) a diszkógömb fénye váltja fel. A demokrácia, a szabad világ megvalósítása illúzió, a szabadság kiharcolói végül (miként Napóleon) a szabadság gyilkosaivá lesznek.

M. V.: A díszlet által hordozott atmoszféra óhatatlanul bevési a színpadképet az emlékezetbe. Számomra ez az atmoszféra maga az előadás legfőbb tartalma, s nem a társadalmi hullámzás groteszk megjelenítése. A falak egymással bezárt szöge csalókán megnyújtja a látványt hátrafelé, így nyomasztóan üresnek hat a tér. Kikopott, elfoszlott, neonba vezetődött innen minden valós érzet, már csak a hazug önkép villan fel néha a hátsó falon. A színészi játék, amely folyamatosan kommentálja önmagát, ezzel párhuzamosan önkiüresítést hajt végre. Az érzelmek realisztikus közvetítését időről időre megtöri a szoborszerűvé merevedő testtartás, a beszéddallam átmeneti mellőzése, a közönség felé fordulás. A játékmódok váltogatása itt a legfőbb színészi kihívás, de többnyire sikerül jelezni általa a rend–káosz–rend ősi dramaturgiai ívét. Bár a mozgás nem töredezett, a rendezés állóképek mentén tagolja a cselekményt, a szereplők közti térközök alakulása is allegorikus. A Petőfi-vers elhangzásakor pl. Albert egy létra tetejéről néz le a többiekre, köztük az éneklő Ágira. Ági és Alexandra kölcsönös vallomásakor a szereplők izzóan közel állnak egymáshoz. Gyönyörű, ahogy a hév elől menekülő nő akar is távolságot tartani, meg nem is. A rendezés ezek segítségével leválasztja a kimondott szót a testről. Egy-egy alak sokszor akkor is bent van a színen, amikor szöveg szerint nem lenne indokolt. Összegezve tehát a formanyelv a játék különböző önkommentárjai révén megtöbbszörözi a szöveg reflexiós felületeit, kényelmetlenül elvonttá, mégis élessé téve az előadást. Így itt A hattyú nem más, mint az elfojtás általános természetének teátrális analízise.

Fotók: Horváth Judit

Az előadást alapvetően két tényező teszi emlékezetessé. Polgár Csaba a szövegre kitűnő érzékkel alapozva épít hidat Molnár hagyományos közege és napjaink miliője között. Teszi ezt mindenfajta tolakodás és túlzás nélkül, ezzel a nézői áthallásokat is felerősítve. Kiváló a szereplőgárda teljesítménye is. Zsarnok és hisztérika Csákányi Eszter Beatrix hercegnéje, egyéniségében jól megfér egymás mellett az általa gerjesztett, alapvetően kisszerű (család)politikai manipulációk sora a trónfosztottságból adódóan a hatalom, a „régi dicsőség” után ácsingózók frusztráltságával. Tenki Réka a nehéz feladatot abszolválva alakul át főrendi, hatásosan karikírozott robot-emberből, hasznos és értékes hatalmi tárgyból a szabadság ízét megérző, fájdalmasan kiszolgáltatott szerető lénnyé. Nagy Zsolt, ha tágabbra nyitjuk a Petőfi-képet, elbukó népi hős. A robbanékonyságot, a domesztikálatlan őserőt hordozó figurája viszont értelemszerűen nem patetikus (ellentétben egy Nyírő- vagy egy Tamási-hőssel, noha a patetikusság bizonyos pillanatokban mint mellékvonás, mint hangulati kiegészítő szükségszerűen jelenvaló itt is), hanem esendő, olykor ironikus távolságtartással megformált. Für Anikó mint Mária Dominika hercegnő, Albert anyja, kis túlzással Claire Zachanassian alteregójaként szinte átkopírozható lenne Az öreg hölgy látogatásába.

M. V.: A játékmódok említett ütköztetése láthatólag újdonság a társulat számára, így a rendezés az egyes színészek egyéni szakmai szocializációjától teszi függővé a hatást. A rendezés erejét mutatja, hogy a kivitelezés színvonala ennek ellenére egységes, noha stilárisan nagyok a különbségek. Az alapstratégiát valóban Nagy Zsolt alakításán lehet megfigyelni. Munkáit igen sokszor a benne rejlő fizikai alapú szuggesztió fokozásos vagy kontrasztosított felszabadítása karakterizálja. Itt azonban egy megroppanást, azaz egy ellenkező irányú folyamatot látunk. S rajta keresztül általánossá válik az az érzet, hogy saját késztetései ellen küzdő, azt eltagadni igyekvő személyiségeket figyelünk; ráadásul mindezt átironizálva, de nem parodisztikusan. Minden gesztuson szordínó van, de ez az általános intenzitást nem tompítja le. Csákányi Eszter a kontrollkényszer és a kislányos kétségbeesés közti skálát játssza végig, lépésenként külön hangsúlyozva az átmenetek groteszkségét. Tenki Rékának saját báját kell megmerevítenie, és az alakítás minden rétege ezt szolgálja. Szinte el se hisszük, hogy fel tud olvadni, és annál fájdalmasabb a visszasimulás. Für Anikó önnön fölnagyított árnyékát játssza el. Az egész alakítás egy maszk a személyiségen: minden megnyilvánulás helyettesít valamit, amire nem látunk rá. Ez néhol kacagtató, hiszen túloz, de egészében rémületesen ijesztő.

A trónörökös Albert figuráját máig meghatározza Márkus László Madách-beli legendás alakítása. Hozzá képest is tanulságos megfigyelni a szerep metamorfózisát. Márkus játékának fontos vonása a herceg tökkelütöttsége. Ficza István trónörököse viszont egyáltalán nem idióta, legfeljebb a felszínen tűnik annak bizonyos szituációkban. Albert herceg Polgár Csaba rendezésében korunk hőse, aki feltételezhetően pontosan tudja (bár titkolja), mit szeretne, ám azt, igazodva egy hatalmi logikai szisztémához, tudatosan rendeli alá a felső akaratnak. A számkivetett dinasztiánál tett látogatása nemcsak nem véletlen, hanem valószínűleg egy lépéssorozat aprólékosan megkomponált első etapja. Hetven-nyolcvan évvel ezelőttről itt ragadt, kedvesen korlátolt és befolyásolható előkelő matróna Takács Nóra Diána. A család egyik legmegbízhatóbb tartóoszlopa. Hozzá hasonlóan a dinasztikus törekvések biztos támasztéka Jácint atya (Mácsai Pál), az intelligens cinikus. Cinizmusában egyszerre sűrűsödik össze az együttérzés, illetve a politikai-társadalmi szükségszerűség mindent felülíró parancsa. Sajátos bölcsességnek is tekinthetjük ezt, rezignált, pesszimista alapállásnak, amelyet éppen a darab végkifejlete igazol.

M. V.: Ficza gépszerűen semmilyennek mutatkozik. Annak az útnak tart az elején, amelynek végét Für Anikó jeleníti meg. A fiú a második felvonás végén, az érzelmi torlódás lezárulása után, irritáló függelékként oktrojálja ránk egy dalban, hogy a hatalomvágy az egyetlen abszolút erő, amely mindent felzabál. Éneklés közben egy pávát simogat, önmaga alteregójaként. Az elfojtás ezzel a hatalom termőtalajaként kerül elénk, posztbrechti teatralitással sulykolva, hogy ezt lehetetlen puszta őszinteséggel semlegesíteni.

Mácsai az egész működéssel szembeni iróniát lenne hivatott eljátszani. De mivel közben legszívesebben kívül is kerülne a rendszeren, az irónia időnként elveszti a tárgyát, és ilyenkor az alakításnak mintha nem lenne merre hátralépnie. Első belépésétől addig a pontig, amíg Beatrix el nem kezdi vázolni számára az alaphelyzetet, nem érteni a pozícióját. Nem világos, mit jelez ekkor érdessé formált hangja, németesített magyar kiejtése, karmozdulatainak finoman jelzett szögletessége. Ugyanez igaz a harmadik felvonás második felére, ahol a hatalmi botrány elsimítása után mintha kissé útjában lenne a szerelmeseknek. Holott ő adja meg a kegyelemdöfést illúzióiknak az „alamizsnás puszi” kifejezéssel.

Összességében a rendezés igen kiegyensúlyozott színészi súlyelosztásra épít, emiatt nehezebb a hibák egymás közti ellensúlyozása, ami intenzitásbeli egyenetlenségeket okoz. Ennek ellenére az előadás sikeresen töri darabokra a Molnár-játszás közhelyeit, s ez hatalmas teljesítmény. Még akkor is az, ha a formanyelv elvontsága kétségeket ébreszt a folytathatóságot illetően.

Az előadást Pethő Tibor március 28-án, Muntag Vince április 6-án látta.

Mi? Molnár Ferenc: A hattyú
Hol? Örkény István Színház
Kik? Csákányi Eszter, Takács Nóra Diána, Mácsai Pál, Tenki Réka, Jéger Zsombor, Novkov Máté, Nagy Zsolt, Ficza István, Für Anikó, Dóra Béla, Máthé Zsolt / Díszlet, jelmez: Izsák Lili / Szcenika: Sokorai Attila / Dramaturg: Szabó-Székely Ármin / Média design: Juhász András / Fény: Kehi Richárd / Rendező: Polgár Csaba

Facebook Comments