Nagyszerű, hogy egyre több pályázat igyekszik helyzetbe hozni a fiatal, pályakezdő színházi alkotókat, az pedig különösen elismerésre méltó, hogy van egy olyan kezdeményezés, mint az Imre Zoltán Program (IZP), mely a sokszor háttérbe szorított kortárs tánc területére fókuszál.

A pályázat ráadásul nem csupán a produkciók létrehozását, hanem többek között az infrastrukturális hátteret, a nemzetközi kapcsolatok kiépítését, a táncszínházi nevelési programok létrejöttét is támogatja. A hívószavak között a nyitottság, a kísérletezés, a komplex színházi gondolkodás szerepel, éppen ezért ért váratlanul, hogy egy olyan produkcióval vette kezdetét az IZP, mint Sebestyén Bálint Antigoné című koreográfiája, mely az én szememben nem ütötte meg a pályázat által felvázolt mércét, s melyből pont az útkeresést, a valami másra való törekvést, a színházi gondolkodás komplexitását hiányoltam. Annál is inkább zavarba jöttem, mivel Sebestyén Bálint azon pályakezdő alkotók közé tartozóan mutatta be előadását, akik legalább három, de legfeljebb hat önálló produkcióval rendelkeznek, az Antigoné azonban nem árulkodik egy tapasztalt rendezői kézjegyről. Mint később kiderült, elvárásom teljesen alaptalan, mivel Sebestyénnek valójában ez volt az első önálló koreográfusi munkája, így viszont felmerül a kérdés, hogy miért nem az abszolút kezdő koreográfusok között debütált.

Az IZP premierjét a Győrplusz TV egy újragondolt Antigoné-előadásként hirdette, Sebestyén Bálint pedig azt nyilatkozta az interjújában, hogy Szophoklész drámája a mai napig érvényes kérdéseket vet fel: a koreográfus ezen állítása ellenére – mellyel teljesen egyetértek – az előadás nem kerül párbeszédbe a jelennel, miközben a drámában megjelenő konfliktusok és hatalmi viszonyok bőven mutatnának hasonlóságot a nézők hétköznapi élethelyzeteivel. Az előadás nem ad választ arra a kérdésre, hogy mitől is válhat aktuálissá Szophoklész drámája ez alatt nem aktuálpolitikai problémafelvetéseket értek, hanem a dráma alaphelyzetének, kérdéseinek a jelenre való fordítását, ahogy tette például legutóbb a k2 Színház, akik Kreón és Antigoné konfliktusát a tanár–diák kapcsolattal hozták párhuzamba, mindezt osztályteremszínházi keretek között.

Antigoné. Fotó: Dusa Gábor

A legnagyobb problémát számomra azonban az előadás egysíkú Antigoné-értelmezése jelentette, miszerint a lány csupán testvéri szeretetből száll szembe a hatalommal, az ősgonosz Kreónnal. Szophoklész drámájának az izgalma viszont éppen abban rejlik, hogy minden egyes karakternek megvan a saját igaza, így Kreónnak és Antigonénak is. Nem mondhatjuk ki egyértelműen, hogy Antigoné képviseli a pozitív, Kreón pedig a negatív pólust, hiszen Antigoné sem csupán a testvérét kívánja eltemetni (nem hiába temeti el kétszer a bátyját – emeli ki Karsai György az elemzésében), hanem a családjának a férfi tagjaihoz hasonlóan vágyik a dicső halálra, és ugyanolyan hajthatatlanul ragaszkodik a saját elképzeléséhez, mint az uralkodó. Az előadásban azonban Antigoné egyértelműen az ártatlan hősnő, míg Kreón a kegyetlen uralkodó képében jelenik meg, akit bár egy pillanatra hatalmába kerít a lelkiismeret, végül győzedelmeskedik felette a Rossz.

A látványvilág is ezt az egyoldalú Antigoné-értelmezést támasztja alá: klisészerűen a lázadó Antigoné feketében, az engedelmes Iszméné fehérben, a lázadó Polüneikész kockás ingben, fejkendővel jelenik meg szemben a hatalmat képviselő öltönyös férfiakkal. Kreón uralkodásának hatására Théba városa feketébe borul: a látványvilág domináns színe a fekete, a palota egy éjszakai erdő képével mosódik össze, a zene pedig sötét tónust kap.

Dadogó szimfónia. Fotó: Dusa Gábor

Meglepetésként ért, hogy Grecsó Zoltán is az IZP keretében mutatta be legújabb koreográfiáját, hiszen nem gondolnám, hogy szüksége lenne ehhez hasonló „helyzetbe hozó” platformra, viszont arra igen, hogy lehetőséget kapjon olyan produkció létrehozására, mely révén tovább dolgozhat saját formanyelvének kialakításán – s ez sikerült is.

Grecsó Zoltán Esterházy Péter Oratorium balbulum című művét választotta kiindulásként: a 2011-es, az Alföld folyóiratban megjelent szöveg adta a vázlatát az Eötvös Péter komponálta Halleluja – Oratorium balbulum című oratóriumnak, mely a Bécsi Filharmonikusokkal 2016-ban a Salzburgi Ünnepi Játékokon került bemutatásra. E két dátum azért is érdekes, mivel jóval a déli határzár előtt, 2011-ben Esterházy dadogó prófétaként már az idegenektől való félelemről, a tőlük való elzárkózásról, kerítések felhúzásáról jövendöl, mely jóslat 2016-ra, az oratórium bemutatójának idejére már beteljesült. Ezt a paradoxont, a múlt, jelen és jövő összefonódását gondolja tovább Grecsó Zoltán a Dadogó Szimfónia című koreográfiájában, mely a világvége állapotát egyfajta ünnepként éli meg.

A színpadképet a vetítés határozza meg, mely a világegyetem csillagjait tárja elénk. A táncosok színes „szkafanderbe” öltözve jelennek meg, mozgásuk ismétlődő szekvenciái egyfajta rítust követnek. A koreográfia a mozdulatok harmóniájára, egységére épül, a gesztusok hol egymásra rímelnek, hol pedig kiegészítik egymást. A táncosok két végállapotot jelenítenek meg, a rémülettel teli elkeseredettséget és a felhőtlen vidámságot, hol ökölbe szorított kézzel dühödten toporzékolnak, hol pedig kezüket szélesre tárva bárgyún mosolynak: „Rémült és vidám. Ez az ember.” – írja Esterházy a Mercedes Benz című drámájában.

Nem ez az előadás egyetlen utalása Esterházy utolsó drámájára. Felhangzik a címadó dal is, Janis Joplin száma, miközben az univerzum csillagai keresztet formáznak, a táncosok pedig mozdulatlanná meredve megállnak: ez a gesztus nem csupán Esterházy és a többi „dadogó próféta” előtti tisztelgésként értelmezhető, hanem jelzésként, hogy már minden jövendölésen túl vagyunk, ez már a Vég. Az előadás – akárcsak az Esterházy-oratórium – repetitív dramaturgiája az embert folytonos ismétlésben élő, két véglet között ingadozó lényként írja le. Grecsó szimfóniája mintha azt a kérdést vetné fel, hogy egyszer vajon vége szakadhat-e ennek az emberi újrajátszásnak, eljön-e az a pillanat, amikor a történelem nem ismétli önmagát, amikor az ember nem követi el újra ugyanazokat a hibákat.

A Dadogó szimfónia jóslata reményteli, a koreográfus nem engedi, hogy az előadás a színházi esték megszokott tapsrendjével záruljon: az előadás háromnegyedénél bejátszásra kerül egy konzerv taps, a táncosok meghajolnak, majd levetve jelmezüket tovább táncolnak, a produkció végét a nézőtéri fény jelzi. A közönség érzi, hogy nincs, sőt nem lehet szükség a jól bevált gyakorlatra, a tapsra, hiszen ezen már rég túl vagyunk, most valami más kell, amíg még nem késő.

Hol? Várkert Bazár
Mi? Sebestyén Bálint: Antigoné
Kik? Koreográfus: Sebestyén Bálint. Zeneszerző: Sebestyén Bálint és Stummer Márton. Díszlet, jelmez: Sebestyén Ákos. Fény: Hécz Péter. Videó: Jekli Zoltán.

Hol? Várkert Bazár
Mi? Grecsó Zoltán: Dadogó Szimfónia
Kik? Koreográfus-rendező: Grecsó Zoltán. Látvány: Karcis Gábor. Zene: Adrian Newgent. Jelmez: Zelenka Nóra. Dramaturg: Dózsa Erzsébet.

Facebook Comments