A 72. Avignoni Fesztiválon két erős és katartikus előadás nem megszokott módon boncolgatja a világhoz és egymáshoz való viszonyunkat. Madeleine Louarn és Jean-François Auguste értelmi fogyatékosokkal színre vitt adaptációja képmutató társadalmunk tettetett részvételét vizsgálja az egyén nyugtalanító idegenségének kafkai légkörében, míg Milo Rau egy gyilkosságot feldolgozó radikális előadása a színházi mimézisre és a pusztítás banalitására kérdez rá.  

Elvesztett másság

Egy nagy K fejjel lefelé, kicsit arrébb másik három betű: LOH, melyet egy eldőlt A követ fénylő neonként a sötét színpadon. Félhomályba borult emelvény és állványzat, mintha egy elhagyott lóversenypályán mesekönyvből vagy álomból kilépett sablon-rajzok adnák A nagy oklahomai színház díszletét. A rendezőpáros szabadon dolgozta fel Kafka különböző írásait, a darab címét a szerző befejezetlen regénye, az Amerika  (új fordításban Az elkallódott fiú) utolsó fejezetéről kapta.

© Christophe Raynaud de Lage / Festival d’Avignon

Színház a színházban: az Oklahoma világa csalástól és hazugságtól bűzlik. Mintha semmi sem lenne igaz az álomból, amivel kecsegtetnek. A mesebeli világ az egyént agyonnyomó bürokrácia burleszk átirata csupán.  A szellemi fogyatékosokkal való közös munka még erőteljesebben rámutat arra a frusztrációra, melyet a másoktól eredő, minket érintő megítélés miatt szenvedünk el. A különböző Kafka-szövegekből jövő hősök – Karl Rossmann, az Amerika központi figurája; Rougeau, A jelentés az Akadémiának szereplője; az éhezőművész a hasonló című novellából;  Joséfine, a zsarnok operaénekesnő és a mindig lelkes Fanny – valamennyien a lét elviselhetetlenségét panaszolják e világi színházban, ahol egyikük sem kerülheti el a hatalmi játszmákat. Nem marad más hátra, mint megtalálni a kiutat, a túlélés lehetőségét a szégyen, a bűntudat és a kisebbségi frusztráció kafkai személyiségjegyei nélkül. A rendezőpáros által választott színházi metafora a személyiség meghasadás és az elmebaj általi elszigetelődés élményét dolgozza fel. Ha Kafka szemével nézzük, az előadásban a mindent elnyomó bürokráciát felváltja az elmebaj — míg az utóbbi kirekeszt a társadalomból, az előbbi megfojtja azt egyént.

Egy hangosbeszélőből halljuk a történet elejét, amelyet Karl Rossmann és társainak megaláztatásairól, kiszolgáltatottságáról és a választásaikról szóló jelenetek követnek. A hangeffektusok – Julien Perraudeau munkája – az idegenség hangulatát adják a helyszínnek: a gépi hangok és katonai zene megerősíti vagy éppen felfüggeszti a kihallgatásokat vagy szónoklatokat. A Catalyse színészcsapata csodálatos jelenléttel merül el ebben a világban, különbözőségük felvértezi őket és kiválóan szolgálja e kafkai univerzum művészi bemutatását. Agnieszka Ryszkiewicz megkapó koreográfiájában  mindegyik figura átitatódik egy-egy kafkai bántalommal, mint amikor leszegett fejjel, elvékonyult hanggal sivít az operaénekesnő vagy Karl teste marionettként mozog. Szégyenérzetük, bűntudatuk, a szabadság megélésének nehézsége a figurák egyedi beszéde, kicsavart látásmódja által nyer értelmet. A nagy oklahomai színház omladozó, fantom világa hűen tükrözi Kafka elengedhetetlen humorát is. Fanny – Karl barátnője –, trombitás angyalként majd kiugrik bőréből az elragadtatástól, amikor a tornyából a világ tudtára adhatja a jó hírt, miszerint mindenkire munka vár, azonnali kezdéssel.

© Christophe Raynaud de Lage / Festival d’Avignon

A gördülő felvételi iroda szintén egy torony magasából uralkodik a sorbanállókon, és mint valami rigolyás karmester – értelmezhetetlen szabály alapján – alkalmazza vagy utasítja el a jelentkezőket. A jelöltek munkakeresési kálváriája hűen tükrözi a mindenki által elszenvedett elnyomást. Mindenki azt a munkát kapja, amit ráosztanak, választási lehetőség nincs. Az egyik jelenetben az éhezőművész földimogyorót dobál Rougeaud szájába, és ugyanazt a kérdést teszi fel, amit egykor Poncius Pilátus  — arrogánsan –Jézusnak: „Mi az igazság?”  Vajon mindenki megtalálja helyét ezen a porondon?

Anti-Brecht

A másság kérdése és a színház a színházban témája jelenik meg Milo Rau előadásában is, ami a belga, marokkói származású Ihsane Jarfi homoszexuális fiatal 2012-es brutális meggyilkolását dolgozza fel. Az Újrajátszás – Színháztörténet I. – utalás Jean-Luc Godard Filmtörténet I.-ére – a dokumentarizmus eszközeivel, aprólékos tényfeltárással közelít a történtekhez, és folytatja a rendező kutatásait az erőszak színpadi megjelenítési formáinak lehetőségeiről. Betartva a Genti Manifesztum szabályait (melyeket Milo Rau és alkotócsapata akkor fogalmazott meg, amikor a genti városi színház élére került – a Szerk.) a rendező, performer újrajátssza a történteket, több nyelvet szólaltat meg, komor díszletben dolgozik. Ugyanakkor humorral közelít a színházi eszközökhöz. A tragédia egyfajta work in progress-ként öt jelenetben zajlik, nyitásként Hamlet apja szellemének megidézésével. A shakespeare-i figurát követő, szándékoltan nevetséges füstfelhő használata beindítja a kérdéseket: Hogyan teremtsünk meg egy figurát? Mi alapján válasszuk ki a színészeket? Ki, miért akar színész lenni?

© Christophe Raynaud de Lage / Festival d’Avignon

Amatőr színészeket castingolnak a színpadon: a jelentkezőknek arra a kérdésre kell felelniük, hogy mi mindenre lennének hajlandóak, vagy hogy mi a különleges bennük. A jeleneteket kivetítőn is látjuk, az operatőr közelről filmez, de a kép folyamatosan eltér az élőben látottaktól. Suzzy Coccotól, aki kutyavigyázással egészíti ki nyugdíját, azt kérdezi a rendező, hajlandó lenne-e meztelenül játszani, akár vele együtt? Nem sokkal később ő lesz majd Ihsane édesanyja (meztelenül, férje oldalán) a fiúk halálát követő kihallgatáson. Mindaz, amit megtudtunk civil életükről a casting során feltett kérdésekből folyamatosan táplálja a színpadi drámát. A vásznon és az előttünk játszódó jelenetek eltérései az igazságot keresik: a valóság meghamisításának lehetőségét. Mit lehet és mit nem lehet kimondani vagy megjeleníteni a színpadon?

A másik amatőr színészt, az egyik gyilkost alakító Fabian Leendrest, aki elmondása szerint fizikai adottságaiból kifolyólag csak szemét alakokat játszott eddig, arra kérik, hogy – többször egymás után – erősen üsse meg partnerét, mielőtt megtanítanák neki, hogyan mimelheti az erőszakot. Létezik olyan, amit nem lehet megmutatni a színpadon, van olyan, hogy nem játszható újra az erőszak? Hogyan nem kerülhet színpadra Ihsane Jarfi embertelen és értelmetlen gyilkossága, ami 2012-ben felzaklatta Liège városát?

© Christophe Raynaud de Lage / Festival d’Avignon

Az Újrajátszás… azt feltételezi, hogy az igazság kiderítéséhez a főhősök által újra- és újragondolt dráma a –  Kierkegaard-i értelemben vett – ismétléshez vezet:  amiből a megismerés fakad.

Az áldozat halott, és egyedül a gyilkosok elbeszélésére támaszkodhatunk, talán soha meg nem ismerve a teljes igazságot. A korábban szociológusként dolgozó Milo Rau  az előadás létrehozásának folyamatában dokumentálta a történteket, a három gyilkos életét és Liège városának kilátástalanságát, meghallgatta Ihsane volt élettársa és a szülei tanúvallomásait. Az egyik színész, Sébastien Foucault – mivel ebben az időszakban munkanélküli volt – végig jelen tudott lenni a tárgyalásokon, fontos információkkal, megfigyelésekkel segítette barátja, Milo Rau munkáját. Az előadás foglalkozik a gyilkosok szociális helyzetével és a lecsúszott munkanélküliektől hemzsegő ipari város, Liège nyomorával, de nem kezeli indítékként a társadalmi eleve elrendeltséget. (Ugyanebben a városban forgatták szocio-dokumentarista játékfilmjeiket a Dardenne fivérek, amelyben statisztáltak a darabban játszó amatőr színészek, ami azt a benyomást kelti, hogy más lehetőség nem is nyílt korábban a szereplésre.) Milo Rau a horror mechanizmusát hajszolja a végzetes események hajszálpontos újrajátszásával, melyek során egy homoszexuális bárból kijövő fiatalember egy kocsiban találja magát három idegennel, akik halálra verik, majd meztelenül magára hagyják az erdőben.

Mintha mindez felidézne valami transzcendens közösséget, amely mindannyiunkat összeköt: kell, hogy Isten jelen legyen valahol ebben a tragédiában, az elburjánzó erőszak elhatalmasodásának értelmét keresve. Ilyen értelemben jelként fogható fel a drámai résztvevők születésnapjainak egybeesése vagy Ihsane megmagyarázhatatlan döntése, hogy beszálljon a kocsiba.

És ha sikerült megmutatni a tragédiát, hogyan lehet befejezni? Hogyan lehet kimenni a színpadról? Az Ihsane-t játszó Tom Adjibi Purcell darabját énekli Klaus Nomi barokkos, experimentális stílusában. De ez a drámai befejezés nem nyeri el a rendező tetszését, így a színész új lezárást keresve Wajdi Mouawad egyik jelenetét játssza: feláll egy székre, hogy felakassza magát, miközben elmagyarázza a közönségnek, hogy körülbelül 20 másodpercig képes életben maradni a kötél végén. Ezután meghal, ha a nézők közül senki sem siet a segítségére.

Felkavaró, látnoki előadás.

Facebook Comments