Míg a Míg fekszem kiterítve csapatából sugárzik a frissesség, a lendület és az első, közösen létrehozott egyedi előadás révén érzett öröm és szenvedély, addig a Vaterland esetében egy jól összeszokott, rutinos, egymás rezdüléseit és rezgéseit nagyon is (meg)érző társulat áll a nagyharsányi tornateremben kialakított színpadi térre.

Dézsi Fruzsina: Ha az idei Ördögkatlan legsúlyosabb előadását kéne megneveznem, bizony hamar vitatkozni kezdenék magammal, hogy a Forte tökéletesen megkomponált, groteszk nemzedéktragédiáját, a Vaterlandot nevezzem meg, vagy ifj. Vidnyánszky Attila rendkívül eklektikus és irányadó rendezése, a Míg fekszem kiterítve mellé tegyem a voksom. Annál is nehezebb a választás, minthogy egyszerre beszélhetünk párhuzamos és ellenirányú előadásokról: mindkét történet a halálból bomlik ki, ám míg a Sztalker Csoport első önálló bemutatójában a bűn, a bizonytalanság és a kétségbeesés szorító elegyéből a továbbörökítés szükségszerűsége, és ennek nyomán egy közösség összekovácsolódása rajzolódik ki, addig Bernhard fékezhetetlen szövegárama egy velejéig mérgezett világ tudatos szétzúzásának már-már borzongatóan kéjes – ugyanakkor determináló – aktusát mutatja. Ha a kiforrottságot, az egységet nézzük, akkor egy pont a Vaterlandnak, ha azonban a kísérletező kedvet, akkor a Sztalker máris kiegyenlít, noha nem mondhatnánk, hogy egy Bernhard-kompiláció színpadra állítása kimerítené a biztonsági játék fogalmát.

Németh Fruzsina Lilla: Nemcsak az előadások választott „alapanyaga” kapcsán, hanem a közösségi erő, a darabokban érezhető dinamika és társulati egység is kiegyenlítetté teszi a Sztalker és a Forte között zajló, képzeletbeli mérkőzést. Míg a Míg fekszem kiterítve csapatából sugárzik a frissesség, a lendület és az első, közösen létrehozott egyedi előadás révén érzett öröm és szenvedély, addig a Vaterland esetében egy jól összeszokott, rutinos, egymás rezdüléseit és rezgéseit nagyon is (meg)érző társulat áll a nagyharsányi tornateremben kialakított színpadi térre.

Vaterland. Fotók: Véner Orsolya

D. F.: A nagyharsányi Szoborparkban megelevenedő Faulkner-klasszikus ugyan nem tartozik Vecsei H. Miklós legerősebb dramaturgiai munkái közé, ahogyan ifj. Vidnyánszky Attila rendezői víziói között is találhatunk kiemelkedőbbet, ám a gondos, precíz, jól átgondolt koncepció és a már-már tapintható, megmutatkozásra és útkijelölésre irányuló közösségi akarat olyan emlékezetes, nagyhatású előadássá rántotta össze az egyébként igencsak töredékes drámai szövetet, amelyet – minden túlzás nélkül – ritkán látni a mai magyar színházban.

N. F. L.: Talán ifj. Vidnyánszky édesapjára, a Nemzeti Színház igazgatójának színházi formanyelvére jellemző még ennyire a víziók és költői képek színpadon való alkalmazása. Ám míg Vidnyánszky olykor túlzásokba esik, hirtelen és sokféle úton „támadja meg” és bombázza a nézőt egyszerre fénnyel, hanggal, illattal, addig ifj. Vidnyánszky esetében megfigyelhető, hogy kevesebb, ám annál hosszabban, már-már a végletekig elnyújtott színpadi képekkel és mozgásformákkal operál – kiváltképp a néptánc feszességével, fegyelmével, ritmikus felszabadultságot adó érzésével. A Sztalker Csoport első önálló előadásán se jár el másképpen az ifjú rendező, s mivel sok értelemben lebilincselő előadást hoz létre Vecseivel, megbocsátható a drámaszövet töredékessége. Hiszen nem is a szöveg, hanem a mögötte megbúvó, a (felolvasott) mondatok által bennünk megfogalmazódó gondolatfolyam a lényeg.

Míg fekszem kiterítve. Fotók: Puszt Zsófia

D. F.: Az ugyanis vitathatatlan, hogy a Míg fekszem kiterítve hat, méghozzá nem is akárhogyan. Elsősorban és legmesszebbmenőkig az érzékekre, de az intertextuális játékokkal aktívan megmozgatja kulturális tudásbázisunkat is, hogy aztán végül fizikailag is részesei legyünk az új világ, a családi ház felépítésének. Nem hagyja hát nyugodni a nézőt ez a pontosan adagolt szakralitás, amely nem csupán az emberi tűrőképesség határait feszegeti, hanem olyan esztétikai minőséget is játékba mer hozni, mint a giccs vagy a súlyos önirónia. Ez utóbbiból ugyan elfért volna több, ám az egyenként kibomló sorstragédiák ebben az euforikus borzongásban (mondhatnánk: ebben a színtiszta őrületnek tetsző, hol bohóctréfába, hol burleszkbe, hol pedig akrobatikus attrakcióba torkolló kaotikus rendben) olyan elevenné válnak, hogy nem lehet nem lélegzetfojtva figyelni a három generáció végzetes, megrendítő találkozását. Különösen izgalmas színházi kísérlet, ahogyan a fiatal alkotócsapat tagjai szinte eksztatikus állapotban, önmagukat is legyőzve végigtáncolják Nina Simon legendás, 10 perces dalát, Sinnermant, ám éppen ilyen hatásos és velőig hatoló Patkós Márton monológja, vagy az a megindítóan egyszerű momentum, ahogyan a legkisebb testvér elkiáltja magát: „Az anyám egy hal.”

N.F.L.: Az előadás egyébként remekül egyensúlyozik – legalábbis a szöveg, a látvány és a zenék tekintetében mindenképpen − a humor és a komolyság, a líra és a pátosz, valamint a zsúfoltság és a végtelen egyszerűség között.

D. F.: És akkor még nem szóltunk Törőcsik Mariról, aki úgy válik az előadás legjelentőségteljesebb szereplőjévé, hogy valójában csak a hangját halljuk. Ugyan egy-egy mondat erejéig korábban is előkerül a felvétel, ám az előadás zárlata az, ami igazán közel visz minden egyes szót és mozdulatot ahhoz az érzethez, amit jobb szó híján most nevezzünk katarzisnak. Merthogy Törőcsik Mari hangján hallani az Apokrifot úgy, hogy közben ezek a fiatalok körülülik az őt jelképező bábot, és minden egyes lélegzetvételére idegszálaikat megfeszítve, szeretetteljes áhítattal figyelnek, több, mint kivételes színházi pillanat. Törőcsik pedig akadozva, önmaga gyengeségére is reflektálva csak olvassa, olvassa Pilinszky sorait, egész lénye maga a méltósággal és emelt fővel viselt kiszolgáltatottság. Van mit tanulnunk tőle.

F. L.: Különösen megható, hogy a színészklasszis hangja és az őt megidéző báb az, ami felkelti bennünk a méltóság érzetét. A színészek keze és lába által megalkotott és megformált báb számomra a végsőkig való kitartást, a szépen és büszkén való megöregedést, a lírai elmúlást, semmint a kiszolgáltatottságot jelenti.

D. F.: Épp így van mit tanulnunk Bernhard megrögzött múltfeldolgozásától és a Forte hihetetlen alkotóenergiájától is. Költészet ez az előadás is, csontzenével átitatott költészet, amelyben a beszélő saját múltjának és családjának romjain lejt örömittas haláltáncot, leszámolva ezáltal a gyomorforgató megalkuvással, a mételyező félrefordulással és a megbocsáthatatlan felejtéssel.

N. F. L.: Már ha megbocsáthatatlan ez a felejtés, hiszen emberi természetünk része az emlékek „szelektálása” és a rossz élmények magunkban való eltemetése. Küzdünk ellene mindenféle módon – itt az előadásban az emberi csontok használatától sem riadnak vissza −, de vajon tényleg tudunk-e a múlt minden egyes pontjára emlékezni – vagy egyáltalán akarunk-e? Ez a kérdés merült fel bennem a színpad közepén elterülő, mászókára hasonlító, ketrecszerű díszlet láttán, amelynek rácsos szerkezete egy-két helyen be van tömve, másik oldalán viszont csak a vaskeret kacsingat ránk.

D.F.: Mindehhez persze groteszk, mégis pontos és feszes, a néptáncon alapuló mozgás- és hangzásvilág társul, benne van minden, ami hamisítatlan Forte, a sűrű szimbolizmustól kezdve a gazdag asszociációs rétegeken át a vegytiszta értelmezésig.

N.F.L.: Egészen a közös jelenetekig, amelyeknek dinamikája, ritmikussága és élesen kirajzolódó koreográfiája egyszerre kelt a nézőben jóleső borzongást, feszengést, olykor akár riadalmat és növekvő pulzusszámot is.

D. F.: Ugyanakkor, ha már a legeknél tartunk, nem titkoltan a kaposvári Csiky Gergely Színház Helló, náci! című előadása múlta leginkább alul a várakozást. Nézzük meg az összetételt: adott egy neonáci és adott egy migráns, na meg persze a hozzájuk társuló, szépen berögzült sztereotípiák, mindenféle árnyalat nélkül. Nincs ugyanis ebben az előadásban semmi, ami váratlan volna, az első néhány perc után olyan tökéletesen lekottázhatjuk a hátralévő cselekményt, hogy nem győzünk meglepődni a banalitáson. Ezen pedig az sem segít, hogy a színészi játék jórészt a funkciótlan kiáltozásra és/vagy erőfitogtatásra alapul, kizárva ezzel mindenféle többdimenziós karakter megszületését. A témafelvetés persze fontos, dicsérendő, ám mindez önmagában kevés egy revelatív színházi előadás létrehozásához. Ha már a köztudatban intenzíven jelenlevő megítélésmintázatokkal operálunk, akkor elengedhetetlen, hogy a paneleket megmozgassuk és ezáltal új perspektívákat nyissunk meg – különösen fontos ez egy színházi-nevelési előadás esetében, ahol az előadás után diskurzust kívánunk megnyitni a jelenlévő fiatalokkal. Így azonban vajmi kevéssé teremtődik meg a párbeszéd igénye, hiszen a sztereotípiák megkérdőjelezése szinte gyanúsan kézenfekvően – és többnyire reflektálatlanul – történik. A fekete fekete, a fehér fehér, és ezekben a kontrasztos színekben valahol elveszik az ember, a társadalomba beleivódott fogalmi kategóriákról pedig aligha kapunk olyan képet, amelyet eddig ne ismertünk volna.

Kellemes meglepetés volt azonban a FAQ színházi-nevelési előadása, a Kárpáti Pál rendezte Váratlanul – különösen úgy, hogy utolsó pillanatban, a dramaturg, Zsigó Anna ugrott be a főszereplő helyére, kifogástalanul oldva meg feladatát. Itt ugyan nem olyan szélsőséges megítélésű témák kerülnek előtérbe, mint a migráció vagy a nácizmus, de jócskán van miről beszélni, hiszen olyan mindennapi problémákkal szembenéző embereket látunk, akikkel  nap mint nap találkozhatunk, akár az utcán, akár a szomszéd szobában, akár a tükörbe nézve.

Az előadás első felében kirajzolódik egy erős érzelmi hálóval átszőtt történet: Flóra, a magát leginkább virtuális barátokkal körülvevő éjszakás  nővér öt napja költözött aprócska albérletébe, ahol nem is olyan sokára társa lesz öccse, Máté és annak rajongásig szeretett barátnője, Julcsi. A szövegkönyv érdeme, hogy itt végképp nem találkozunk egydimenziós alakokkal, mindenkinek megvan a maga motivációs hálója, értékrendje, problémákhoz való hozzáállása.

N.F.L.: Nem meglepő, hiszen egy színházi nevelési előadás szinte elengedhetetlen elemei közé tartoznak a több szempontból értelmezhető (alap)szituációk és a többdimenziós, sok „lehántani való” (lelki) réteggel rendelkező figurák. Hiszen ezek a nagybetűs élet összetevői is. És a színházi nevelési előadás alkotóinak egyik legfontosabb „feladata”, hogy az élet nagy szövetéből kiragadjanak egy szálat, amit a nézőkkel együtt, velük közösséget alkotva rostról-rostra megvizsgálnak, hogy levonják maguk számára a megfelelő következtetéseket. Így képes színházi eszközökkel, „színházilag” tanítani egy előadás.

D. F.: Igen, itt már kidolgozott, összetett, és persze nagyon is esendő karakterek mozgatják az egyre kuszálódó szálakat, amelyeket végül a közönségnek kell kibogozni, a szereplők ugyanis az előadás második felében csoportos beszélgetésre invitálják a közönséget. Külön öröm, hogy a beszélgetésből kiinduló improvizált befejezés arra enged következtetni, hogy a nézők mindegyike az önmagunk melletti kiállásra szavazott.

A fesztivál egyik nagy attrakciójának számító belga cirkuszi produkció, a Home Made valahol középúton áll a Vaterland és a Míg fekszem kiterítve elemi ereje, illetve a Csiky Gergely Színház kevéssé felcsigázó előadása között. Fel-felhördül ugyanis a közönség, félti a törékenynek tetsző akrobatákat, akik lassacskán biztosabban járnak a magasban, mint a puszta talajon. Van hát miért izgulni, nevetni és visszafojtani a lélegzetet, ez pedig egy egyszerű, de nagyszerű cirkuszi élményhez valamiképp mégiscsak elegendő.

N. F. L.: Bennem okozott hiányérzetet: a nagyon jó zenére megcsinált akrobata gyakorlatok és páros koreográfiák legfeljebb „elégségesek” számomra, ám semmiképpen sem nyújtanak lebilincselő, szájtátós élményt. Szemmel, aggyal felfogom, mi történik, de hiába éhezik a lelkem a cirkuszi csodára, az nem történik meg.

D. F.: Pedig itt még karakterek is vannak: bohókás, csetlő-botló, egymást froclizó figurák, ám éppen az a produkció legnagyobb hiányossága, hogy ezekkel a karakterekkel voltaképpen vajmi keveset kezd. A fizikai sík szép ívet jár be, ám a narratív vonal ezúttal elmarad, és bár felépül egy színpad, ez az egész építési munkálat nincs kontextusba helyezve, inkább csak a címet indokolja. Így a cirkuszi kunsztok – amelyek közül kétségkívül a lengőtrapézos jelenet a leginkább eltalált – kielégítően megkomponált egymásutánja voltaképpen nem vezet kimondott cél felé, ezért inkább a társulat kedves lelkesedését, nyitottságát visszük haza, semmint a már többször emlegetett katarzis érzetét.

N. F. L.: De tegyük hozzá, hogy elsősorban az általános, ördögkatlanos pezsgés az, ami csillapítja a színházi kuriózumokra és az összművészeti kalandozásra irányuló éhségünket. Nem lett senkinek sem „kulturális gyomorrontása”. A beszélgetések és találkozások, az élmények, a koncertek és a Katlan ott és akkor megszülető közösségekbe való tartozás kellemesen eltelített minden résztvevőt. Van, akit gondolatokkal, másokat kritikai megjegyzésekkel. Egyeseket inspirációval, másokat új tapasztalatokkal. Vagy tánccal, zenével és – nem utolsó sorban – villányi borral.

Facebook Comments