Egy szép nyári napon Boros Kinga és Rádai Andrea, a Színház folyóirat két szerkesztője elhatározta, hogy elmennek Szegedre, a Thealter fesztiválra, hogy kritikusi hivatásukat gyakorolhassák, vagyis hogy előadásokat nézzenek. Azaz valójában sokat tépelődtek, nem őrültség-e, amire készülnek, ugyanis kiskorú gyermekeik (4, 5, 6 és 8) felügyeletét csak a helyszínen, egymás segítségére támaszkodva tudták megoldani.

Végül felkerekedtek, Kinga egyenest Csíkszeredából, Andi Budapestről, és bevetették magukat egy szegedi airbnb-s lakásba, hogy napközben a gyerekeknek valami nyaralásfélét biztosítsanak (ugyanis csak így lehetett ép ésszel értelmezni azt az összeget, amibe a fesztivállátogatás került nekik), és hogy felváltva járjanak fesztiválozni, sőt hogy a Facebookon beszámoljanak, még ha kapkodva is, az általuk látott előadásokról. A Burok című előadás volt az egyetlen, amit mindketten meg tudtak nézni – közben a gyerekek a színház előterében mesefilmet néztek, és Papp Timi kolléga vigyázott rájuk.

Az 5 nap alatt fejenként 6, illetve 7 előadást sikerült megnézniük, ami nem sok, de sokkal több, mint a semmi. Belefáradtak, de annyira nem, hogy ne álmodoznának arról: lesz folytatás is, lesznek csatlakozó szülők és fesztiválok, melyek segítik, felkarolják ezt a kezdeményezést. Hogy mindenki gyakorolhassa a hivatását.

Alább a fesztivál alatt született, eddig csak a Facebookon megjelent szövegeik olvashatók. Ráhangolódásként ajánljuk a Színház folyóirat októberi számában megjelenő cikkhez, amelyben Kovács Bea a Szegeden látott vajdasági előadásokról ír.

Augusztus 5.

Nagyon jól állunk idáig, az összes betervezett előadást meg tudta nézni a Thealteren  – valamelyikünk. (Az, hogy épp ki megy, és ki marad az óvodában, többek között a gyerekek eltérő napirendjétől és az aktuális csoportdinamikától függ. Moziban viszont mind a hatan voltunk.) Az eddigi felhozatalban ráadásul erőteljesen jelen van a női szerepek témája – minden szempontból erős kezdés számunkra.

Rhapsody in Glue (#bluebird). Fotók: thealterphoto2018

Az első estén látott Rhapsody in Glue-ban (Aradi Kamaraszínház és MASZK Egyesület) rögtön olyan helyzetbe hozza az (Alexandra Gitlan által alakított) fiatal színésznőt a szerző, Nótáros Lajos és a rendező, Tapasztó Ernő, amiben igen intenzíven átélheti a nőiségéből fakadó tehetetlenséget. A monodráma főszereplője épp Nórát készül játszani, amikor lerobban a kocsijával. Az út szélén ragadva, tehetetlenségében aktuális és volt szeretőit hívja fel, énekel (meglehetősen színesen és erőteljesen, belebújva híres előadók bőrébe, például Amy Winehouse-éba), versel és maga is verset ír. És rettenetesen dühös. Például amiatt, hogy ő egy fiatal színésznő, és a pasija rendezi. Ami egyébként – állítólag, mármint a dolog viszony része – pontosan így van a valóságban is, ami azért többszörös csavar. Az önmagára záródó szituáció, Alexandra Gitlan ellentmondást nem tűrően nőies, teremtő-pusztító energiákat is megmozgató jelenléte emlékezetes, az előadás egésze kevésbé.

Anna Karenina

Míg a Rhapsody in Glue-ban keskeny résen átkukucskálva, egy szituációba sűrítve, tűszúrásszerűen élhettük át a nőiséget (ami talán épp ezért volt kicsit hiteltelen), addig a Trojka Színházi Társulás Anna Kareninája sokkal szélesebb képet fog át, itt a nőiesség és a férfiasság, a házasságba és a házasságon kívüli kapcsolatokba vetettség: hosszan tartó, tompa fájdalom. Az előadás lehántja a társadalmi korrajzot a regényről, és a viszonyok alakulására koncentrál, a forrpontokat mutatja be következesen, és – ami nagyon ritka ilyen regényadaptációknál és kitűnő dramaturgiai munkát feltételez – közérthetően.

Gryllus Dorka Annája abban különbözik a többi szereplőtől, hogy nagyon intenzíven megéli azt, ami történik vele, és belső világa kifelé is sugároz. De a másik főszereplő itt talán nem is Vronszkij, hanem a Soós Attila által játszott karakterek. Levin és a két fiúgyermek, Szerjózsa és Szasenyka szerepében maga a megtestesült bizonytalanság és szeretetéhség, egész testével, fizikai valójában testesíti meg a téblábolást és a tetszeni vágyást. A többiek alakítása kettejük köré épül, ők is mutatnak valamit abból a belső izzásból, ami olyan természetesnek és keresetlennek hat Soós Attila rendezésében – Anna Karenina csupaszon, néhol így is fárasztóan hosszan, de ez nem csoda, ha ennyire az éjszakába nyúlik egy fesztiválprogram.

A FAQ produkciója szinte megkönnyebbülést jelent, nem a nőiség van előtérben, hanem a magyarság (a NER és a kivándorlás) – mi más lenne egy Izland című előadásban. Az üzenet, a mondani akarás sem annyira erős benne, ami nem jelenti azt, hogy ne szólnának nagyot az egymás mellé szerkesztett, interneten vagy a villamoson „talált” szövegek. A társulat fiatal színészei arra is képesek, hogy drámai helyzetet teremtsenek egy-egy kommentből vagy emojiból. Néhány másodperces villanásokban adnak mélységet a sokszor közhelyes, felszínes szövegeknek: életet raknak a szövegek alá. Van tér gondolkodni. (RA)

Izland

Augusztus 6.

Eszelős-reszelős gitárakkordokon szólal meg az újvidékiek hangszerelésében a Hasszán aga felesége című balkáni ballada. Homályban nem marad semmi, Urbán András arcunkba tol mindent, ha nem kívánnánk is érteni. Lefordítja kortársra nemcsak a műfajt – így lesz a balladából punk koncert -, hanem a versben elbújtatott részleteket is: ha „szörnyű sebek senyvesztik a testét” az agának, akkor a harcban a tökét lőtték szét. És lehet, hogy nem is azért űzi el feleségét, mert az nem kereste fel betegágyán, hanem azért, hogy vélt szégyenét előle eltitkolja. Pedig hitvesét a férje „férfi princípiuma” kb. ugyanannyira érdekli, mint saját „női princípiuma”: önmaga szeretne lenni, nem -né, nem pina, nem árucikk, nem poén egy rossz egy viccben. A gyerekeitől elszakított, új nászra kényszerített asszony aztán nem egyszerűen „földre hullott menten falfehéren, / lelke megvált testétől estében”. Helyette: „Gyertek, fiúk!”, kiáltja a menyasszonyruhás Béres Márta, mire féltucat marcona ráveti magát és halálra erőszakolja. És a finálé, ha még mindig nem értenénk: nem férfiak és nők, hanem elhagyott gyerekek vagyunk mindannyian. Vakító intenzív, hasogatón explicit minden, nekem talán túlságosan is. Ez a színészcsapat lenyűgözően jó ebben, a véget nem érő kegyetlenséget nézni ezért öröm mégis.

Hasszán aga felesége

Többen közülük játszanak másnap a II. Edwardban. Az előadás legnagyobb erénye számomra ismét a színészi játék, ám ezúttal az, amit a színészek NEM csinálnak: nyoma sincs a homoerotika sztereotipikus ábrázolásának. Nincs affektálás, páváskodás, eltartott kisujj, nem lehet ránézésre tudni, hogy ki meleg, és így a buziskatulyán kívül lehet elgondolni a szerelmes királyt, Edwardot, kedvesét, Gavestont, és a vigaszkegyencet, Spencert. Ráadásul az utóbbi kettőt Mészáros Árpád és Ozsvár Róbert játssza, az Urbán-előadás két lehengerlőn macsó megjelenésű színésze. (Óhatatlanul „egymásra nézem” a két előadást.)

II. Edwárd

Lénárd Róbert rendezésében a szexuális orientáció széles skálának mutatkozik, amin vágy és érdek szerint történnek a mozgások férfitól nőig. Ebből az én kíváncsiságom többet is elbírna, különösen Gaveston figurájáról lenne jó többet tudni, hogy szereti Edwardot, vagy kihasználja a királyi ágy (az előadásban: zuhanyfülke) közelségét a királyi trónhoz? Szereti Lady Margaretet, és ha igen, jobban, mint Edwardot? Egy ponton túl viszont az előadást mintha jobban érdekelné a Marlowe-n túli történelmi kontextus, az évtizedeken át tartó polgárháború, mint az ahhoz vezető személyes konfliktusok. És ebből a krónikából az látszik kiderülni, hogy akkora az öldöklés, hogy abban egy király ellen elkövetett hate crime már fel sem tűnik. (BK)

Burok

Augusztus 7.

(szegedi négykezes a Tünet Együttes Burok – a táguló idő összehúzódásai című előadásról)

BK: A színházban az a különleges, hogy ott bármikor meghalhat valaki, mondja Heiner Müller. A Burok színpadán bármikor megszülethet valaki: a négy táncos egyike, Dányi Viktória várandós, a hasát elnézve a harmadik trimeszterben lehet.

Azaz volt. Csak később olvasom, hogy a próbafolyamat közben lett állapotos, az előadást és benne a szerepét ennek megfelelőn találták ki. Ami szintén rém szimpatikus, hiszen ilyen esetben legtöbbször lecserélik a színészt.

RA: Ami szintén különös, hogy nekem sem jutott eszembe: egy szülésről szóló előadásban a pocak lehet mű is — persze ha utánaszámoltam volna, talán rájöttem volna, hogy ez nem lehetséges –, vagyis “becsapott” az előadás.

BK: Akárhogy töröm a fejem, nem jut eszembe, hogy láttam volna valaha olyan előadást, amelyben a terhesség nem műhas, illetve nem rejteni való, kvázi testi hiba lett volna. Amiben a várandós nő önjogán lett volna jelen.

RA: Ebből akkor az is következik, hogy várandós nő csak úgy lehet önjogán jelen egy előadásban, ha az az előadás a várandósságról vagy a szülésről szól?

BK: Attól tartok, sem a drámairodalom, sem a kortárs szerzői színház nem ad arra lehetőséget, hogy a szülés-születés a színpadon érdemben tematizálódjon. Mármint nem úgy, mint például a Hedda Gablerben, amelyben Hedda rosszkedvének oka Ibsen szerint a koraterhességgel beköszöntő hormonvihar, hanem mint a Tótferiben, ami történetesen a születendő gyereklélek szemszögéből beszéli el a világrajövetelt. Dányi szerepeltetése a Burokban egyébként nem öncélú, övé az előadás egyik kulcsmondata: azt mutassátok meg, milyen az, amikor kicsusszan a gyerek? Az előadásnak ezen a pontján erősen úgy érzem, szül(et)ésről hitelesen, érzékletesen szólni talán nem is lehet szavakkal, csak a test nyelvén, tehát tánccal.

RA: Erről eszembe jut, hogy azért egy előadás, ami a szülésről szól, önjogán még nem lehet jó. Sőt lehetne – ez persze akkor merülne fel, ha sok ilyen előadás készülne – nagyon rossz, például giccses is. Az előadás elején egy darabig azt figyeltem magamban, hogy vajon csak azért vagyok meghatva, mert a szülésről van szó, amit magam is átéltem? Próbáltam alaposan lefolytatni ezt a vizsgálatot, hiszen a valóság is jól beélesített minket az előadásra: épphogy beestünk rá, miután 8, 6, 5 és 4 évvel ezelőtt született gyerekeinket otthagytuk a Kisszínház előtérében Papp Timivel, akinek örök hála, hogy vállalta a felügyeletüket.

BK: Timi a nap hőse! Elmondhatatlanul jólesett a szolidaritása. Ő volt az egyetlen, aki bekapcsolódott a kezdeményezésünkbe. Felvetettük, hogy mi magunk vállalunk más fesztiválgyereket, amíg a szülő előadást játszik vagy néz, de nem akadt ilyen.

RA: Gyerekkel jönni fesztiválra azt is jelenti, hogy roppant intenzív a jelenlétük — így persze az anyaság megélése is. De rájöttem, hogy nem csak ezért voltam meghatódva, vagy legfeljebb csak az elején, az előadás meggyőzött erről, és persze nem a meghatottság volt az egyetlen reakció bennem.

BK: Abban, ahogy én érzékelem és elgondolom a világot, benne a színházat is, mióta megszülettek, meghatározó része van a gyerekeimnek. De nem egyszerűsíteném le ezt arra, hogy könnyebben meghatódom. Inkább azt mondanám, hogy magától értetődőn helyezem ki a figyelmem egy másik emberbe. Neked milyen reakcióid voltak előadás közben a meghatottságon kívül?

RA: Szívből tudtam kacagni az önirónián — van benne az a rész, amikor a három táncosnő azokkal az óriási nejlonokkal rohangál körbe-körbe, beindul a szélgép, és majdnem fellibbennek a levegőbe, olyan habkönnyűek — és amikor felcsendült a Jégvarázs című Disney-rajzfilmből a Let it Go című szám (aminek kiszűrődő dallamát a kislányom nagy örömmel ismerte fel az előtérben), akkor lettem biztos benne, hogy az előadás itt nem veszi komolyan önmagát, illetve deheroizálja a szülést, a szülő nőket, vagy ha úgy tetszik, leleplezi az anyává válást övező rózsaszín ájtatoskodást.

BK: Az ideológia próbája az önirónia, és a Burok kiállja ezt. Az egyik táncos szüléstörténete egy otthonszülés, és az otthonszülők azok, akiket a leginkább elvakultnak tart a közvélemény: ők a hibbant hippi ősanyák, akik veszélyeztetik a gyerekük életét. Nagy Csilla előbb elismeri, hogy ő tényleg túl komolyan vette magát (ti. fekve vajúdott, és közben azon aggódott, hogy akkor ő most nem elég alternatív), majd a sztereotípiára is reflektál: konkrétan fejen állva szülést mutat be.

RA: És az előadás még egy csapdát kikerült azzal, hogy többféle szülésélményt dolgoz fel. Szerintem sok nő érzi, hogy valamiféle elvárásnak kell megfelelnie, amikor szül, a Burok viszont nem tesz különbséget a különböző szüléstípusok között. Annyi közös van a szereplőkben, hogy mindannyian táncosok, vagyis sokkal testtudatosabbak, mint egy átlagos néző. Az elején például, ahogy mozognak, elmondják, hogy közben milyen mozdulatra gondolnak, hogy hol feszülnek az izmaik: tudják, mi történik a testükben, és ők irányítanak. A szülés folyamata viszont ugyanúgy lehengerli a testüket, átveszi az irányítást, és ők átadják magukat ennek az erőnek.

BK: A vajúdás jelenetét nézve gondolom újra azt, hogy Szabó Rékáék megtalálták az ideális nyelvet a szülés elbeszélésére: a pár másodperces szünetekkel újra és újrainduló dobszólóra a három táncos látszólag kaotikus mozdulatsorokat végez, ráng a testük. A mozdulataik mintha nem az agyból indulnának, hanem a test egy rajta kívülről érkező erőnek engedelmeskedne. Ez hihetetlenül plasztikusan fejezi ki, milyen érzés a “fájás”.

RA: Említetted azt a jelenetet, amikor Dányi Vica megkérdezi, hogy milyen érzés, amikor kicsusszan a baba. Az egyik “válaszban” Virág Melinda és Nagy Csilla ölelésében vonaglik, siklik, lebeg Virág Melinda, és amikor kicsusszan, a két lány pár másodpercig megmarad az ölelésben, a születés sorsközösségében – számomra az volt az előadás csúcsa.

BK: Már az is rendkívül szép, ahogy Virág Melinda magzatként hosszan küzd az őt körülfogó szorításban, oldalra, felfelé, lefelé, mint aki nem tudja, hogy mi történik vele, merre kell tartania, maradni akar vagy menni inkább, és hogy kijut-e valaha. Ahogy a két egymásba kapaszkodó táncos a kicsusszanó test feszítésétől megkönnyebbülve egymás ölelésében megpihen, na, akkor hatódtam meg menthetetlenül.

RA: De vajon ez mond valamit annak is, aki még nem szült? Gondolkodtam ezen, és szerintem ez az előadás nem csak azokat szólítja meg, akik már szültek (vagy szülni fognak), vagyis nem csak a nőket. Főleg ahhoz képest, hogy – talán észre sem vesszük, de – rengeteg olyan előadás van, amiben a férfiak férfiként szerepelnek. Példáult azt, hogy a férfinak farka van, és azzal gondolkodik, nagyon sokszor nézi a nő a színházban, anélkül, hogy felmerülne benne, hogy ez férfi-téma.

BK: A Terminus – színház a szül/et/ésről egyik jelenete egy férfi nőgyógyásszal készülő ál-doku interjú, amelyben az megkérdezi tőlem, hogy ugyan kit fog érdekelni egy előadás a szülésről. Amire azt felelem, hogy a dán királyi család élete sem érdekel senkit, mégis megnézik a Hamletet. A Burok után valaki, akinek nincs gyereke, elmesélte, az előadás hatására megköszönte az anyukájának, hogy a világra hozta őt. Szerintem ez a döbbenet az ideális reakció erre az előadásra: a ráeszmélés, hogy a szül(et)és, tetszik, nem tetszik, mindannyiunk elidegeníthetetlen élménye.

(Az előadásról lásd még a Színház cikkét.)

Augusztus 8.

A nőknek ma már mindent szabad, de semmihez sincs kedvük – summázza a Tágra zárt szemek próbája című előadás egyik szereplője, hogy mi a baj manapság a világgal, a színházzal, a nőkkel vagy minimum a házasságával. Incel, jut eszembe az internet feminista szubkultúrájából a szó, ez a férfi akaratán kívül cölibátusban él, de legalábbis bennerekedt egy “komoly” kapcsolatban, amelyben ha van is szex, az messze nem olyan, mint amiért szexelni érdemes. Akárcsak a színház, amit csinál: tolja, de minek. Pedig tényleg mindent megtesz érte, nem sajnál extra éjszakai próbát tartani, becsmérelni az alkotótársakat, felpofozni és a színészkollégával felpofoztatni a sztárszínésznőt, ha nem kedvére való az alakítása, kicsit meg is rugdosni. Mily meglepő, a nő mellesleg a felesége, és mintha a készülő előadás – amelynek próbája adja a Dollár Papa előadásának kerethelyzetét – kísértetiesen hasonlítana sztorijában a kettejük kapcsolatához. Áthallásos, mondanám.

A Tágra zárt szemek próbája

Döbbenetes a DPGy 2015-ben bemutatott előadását 2018 nyarán nézni, hogy mást ne mondjak, pár nappal a Hasszán Aga felesége után, amelyben az újvidéki színészek szétparodizálták a színházi világ #metoo kiállásait. Ebben az értelemben a Tágra zárt… legnagyobb értéke, hogy elfogulatlanul, ítélkezés nélkül érteti meg velünk a Nagy Fehér Férfi rendező és az őt lekisfaszúzó színésznő működésmódját. Hogy ilyen az establishment, így tartjuk fenn. Kötelező jelleggel nézetném minden kőszínházzal a Vígszínháztól Kolozsvárig és még azon is túl.

(Az előadásról lásd még a Színház cikkeit: itt és itt.)

A Cenci-ház

Ha elég távolról tudjuk szemlélni, ugyanerről szól a k2 előadása, a Cenci-ház is: mit szabad a Nagy Fehér Férfinak elkövetni a nő rovására státusa, kora, pénze felmentő oltalmából? Avagy a patriarchátusról és annak fenntarthatatlanságáról. Shelleynél még inkább ókori görög istenek kéjes-kegyetlen háborúzásának látszik a történet, Alföldi Róbertnél a proli hétköznapok hangulata kúszik be, ezen az estén Tótújfaluhoz közelebb vagyunk, mint az Olümposzhoz vagy Rómához. A családban van még impozáns ebédlőasztal, de alatta a szőnyeg szörnyen kopott. Középen, a belógó lámpa fénykörében ebédjét költi a gyerekei eltiprását tervelő apa – a kép megidéz egy másik apát, másik zsarnokot, a Radnóti Színház Lear királyát. Az ahhoz hasonló élménnyel viszont – nekem – adós marad az előadás. Szinte banális, hogy ez min múlik, elszavalt verssorokon, rossz dikción, erőltetett nézői interakción, egyenetlen társulati munkán. A Cencit játszó Domokos Zsolt alakítását viszem magammal. (BK)

Az előadásról lásd még a Színház cikkét.

Augusztus 9.

A lázadás köti össze a fesztivál általam látott utolsó két előadását. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Felhő a nadrágban című produkciója ütősen indul: a szereplők Majakovszkij forradalomról szóló szövegét vágják az arcunkba. Nincs kecmec: csak tíz, világosan megfogalmazott mondat arról, hogy mikor tör ki / kellene kitörnie forradalomnak – a színpadon pedig a nézőtérre lerohangáló, kenyérrel dobálózó, mikrofonba ordító, köpködő színészek, á lá Urbán András, amúgy Kokan Mladenović a rendező.

Aztán fények ki, áramszünet, és annyi a forradalomnak: először néma csend, sötétség, és a következő jelenetben egészen más stílusban folytatódik az előadás, ami mintha onnan akarná meghatározni, körüljárni a forradalom fogalmát, hogy milyen az, amikor nincs forradalom. Eszerint a forradalom ellentéte az elégedettség, a kritikátlanság és az elfogadás. A Felhő a nadrágban ilyen értelemben a színházra és a színházi eszközökre is reflektál: a nem-forradalom rózsaszín szemüveg a nézőnek (amit ki is osztanak), bazsalygás, törleszkedés a fenntartóhoz, burleszk, bohóctréfa, a (jól megcsinált) színház paródiája.

Felhő a nadrágban

Kedvenc jelenetemben némafilmes eszközökkel játsszák el, hogyan gázolt halálra egy kislányt a gazdag, bekokózott úrifiú, és hogyan úszta meg. (L. „Forradalom tör ki, amikor nem létezik morális törvény, az írott törvények pedig csak a szegényekre vonatkoznak, és ti szegények vagytok, emberek!”) A színészek itt gumiabroncsok a gépezetben, ők alakítják ugyanis a gázoló jármű kerekeit is. Azon már gondolkodnom kell, hogy az előadás reflektál-e önmagára mint lázadó színházra, pontosabban a lázadó színház korlátaira, és azt hiszem, igen. (L. még a Színház cikkét)

Az éjszaka a nappal anyja

Önmagát kiüresítve lázad Az éjszaka a nappal anyja című darab főhőse, David. A Színház- és Filmművészeti Egyetem előadása, Fehér András rendezése rendkívül eszköztelenül jeleníti meg a svéd Lars Norén amerikai analitikus drámákra emlékeztető, nyolcvanas években íródott darabját. Négy szék, a színészek és egy zongora, melyet Józsa Tamás a megfelelő, szépen összesűrűsödő dramaturgiai pontokon szólaltat meg drámai erővel, a darabhoz írt saját szerzeményeit játszva. Az előadás olyannyira eszköztelen, hogy még az is „mindegy”: a családanyát férfi vagy nő játssza – itt történetesen Konfár Erik van Elin szerepében, aki nem nőt játszik férfiként magas hangon, ellesett mozdulatokkal, hanem saját, férfias nyugalmával árasztja el a nőalakot. A színpadi akció sokszor ellentmond a darab fikciójának (vagy máshol jár), ilyenkor néha önmagukat narrálják a színészek: felveszi az üveget, mondják, holott semmi hasonlót nem tesznek – alighanem a reprezentáció nélküli színházi szituáció megteremtése volt fontos a rendező számára.

A Vilmányi Benett játszotta amorf David, a tizenhat éves, valószínűleg meleg fiú, aki szenved alkoholista apjától, agresszív, homofób bátyjától és az adott helyzetből kitörni képtelen anyjától, saját személyiségének kiüresítésével lázad helyzete ellen. Az előadás – mely rettenetesen embert próbáló időpontban kezdődött a fesztiválon – mintha ennek az identitáskeresésnek, bizonytalanságnak, öngyűlöletnek a hangulatát, kiüresedettségét tudná megragadni – az olykor roppant banális szöveg és szituációk ellenére. (RA)