Elvileg minden a szerelemről szólna. Gyakorlatilag már a szövegkönyvekből csurog a vér. Dermesztő macska-egér játék az alapja mindkét produkciónak, a Christopher Hampton tollával átigazított Choderlos de Laclos regénynek, a látványosan tálalni szándékozott, nagyszínpadi Veszedelmes viszonyoknak és a Sediánszky Nóra által írt, parányi térben pihegő A név: Carmen  című, vegyes technikájú előadásnak.

Az egyik estén többször, a másikon csak egyszer hallja a közönség a „Nem vagyok a magam ura!” kiáltást. Aztán lehet töprengeni, hogy a mindent legyőző szerelem, a megveszekedett hatalmi téboly, esetleg egy sajnálatos, gyógyításra váró állapot okozza-e az így jelzett problémát.

Christopher Hampton: Veszedelmes viszonyok

A még ma is bámulatosan friss, XVIII. századi levélregényt, mely nálunk Örkény István fordításában is hozzáférhető, racionális kegyetlenséggel műtötte meg Hampton. Darabja az 1985-ös londoni premier és az 1987-es Broadway bemutató után, az 1988-as, Stephen Frears által rendezett filmmel együtt, be is söpört minden szakmai díjat. A cselekmény megmaradt csontváza tehát – bármily csupasznak is tűnik, ha mint most, kissé „alul van világítva” – működőképes, ha elegendő tehetség mozgatja.

Fotók: Körtvélyesi László / PNSZ

A pécsiek előadása szertartásjátéknak indul, aztán társalgási színmű lesz belőle. Valaki, talán maga a fényes köpönyegben nekünk háttal álló Valmont vikomt (Köles Ferenc), operai hangzatok közepette készül bevetésre, de alighanem elmegy egy másik történetbe, mert ez a stilizált mesélési mód aztán nem folytatódik. Az első, szöveges, ám nagyon is üldögélős jelenetben, a felénk forduló szoba körcikkelyében már a szerelmi kudarca miatt bosszúszomjas márkinőt, a feketébe öltözött Madame Merteuil-t (Herczeg Adrienn) látjuk, aki a Stubendek Katalin által érzékletesen alakított, tyúkeszű Volanges-néval és annak zárdából frissen szabadult, izgága kamaszlánykájával, Cécile-lel (Mentes Júlia Virginia e.h.) cseverészik unottan. Megjelenik a szintén fekete ruhás vikomt, kisöprik a hölgyeket, s csak a két ördögien sötét cselszövő készíti elő a későbbi bonyodalmakat. A történet – a sok színpadi és filmes feldolgozásnak köszönhetően – annyira ismert, hogy elegendő összefoglalnunk azzal, hogy e nő s e férfi, mint sátáni páros, akit és amit csak lehet, meg kíván rontani, és ez sikerül is neki. Fogadásokat kötnek a kiszemelt vadak elejtésére, majd végül magukat is látványosan elveszejtik.

Horgas Péter díszletének meghatározó eleme a forgóra állított, hatalmas, háromágú csillag, melynek mindegyik ága keskeny, magas folyosó egyben, ahol a szépen világított, titkos, személyes történéseknek (például Cécile líraian megoldott, magányos vetélése) lesz helye, míg a falak által befogott körcikkek a cselekmény változó helyszíneit mutatják. A márkinő szobája, Rosemonde-né (Sólyom Katalin) vidéki szalonja, a vikomtnak sokáig ellenálló, majd elbukó, s a Merteuil márkiné által megparancsolt szakításba belehaló Tourvelné (Győrfi Anna) környezete és Valmont hancúrozásainak vörös bársonypárnái mind-mind vetített hátteret kapnak. A falrepedések és fülkék vonalai mind nagyobb mértékben torzulnak el az idő előre haladtával, így mutatva képileg is a lelkek romló állapotát. Illúzióvesztéssel jár viszont minden alkalom, mikor változáskor a falak a maguk kopárságában mutatkoznak meg.

A szereplők térbeli mozgatása korrekt, de viszonylag szokványos megoldásokat  mutat. A tervelfogadás során talán nem látszott előre, hogy ezek a Bujdosó Nóra által tervezett, a korabeli szabásvonalakat híven követő ruhák a kiválasztott anyagokból megvarrva mennyire „farnehéznek”, súlyosnak tűnnek majd a színpadon, a szokványos pozíciókban álldogáló bútorok között. Van néhány érzékeny fényváltás a játék során, ezek jók, de képileg mégis a baloldali művirágok s a jobboldali templomrész papundekli szobra marad hangsúlyos.

Szép, ahogyan az első rész végén Sólyom Kati a túlságosan is sokat tudó nagynéni hangján belesúgja a vergődő Tourvelné fülecskéjébe, hogy meneküljön, de azonnal. Győrfi Anna is képes olykor megvillantani az áldozat fájdalmát és zavarodottságát. A játék főalakjain múlik azonban minden egyéb.

Teljességgel elfogadható, hogy ha egy színház csapatához tartozik Herczeg Adrienn, mindenkinek eszébe jut, hogy milyen erős Merteuilné lehetne belőle. S valóban. Bár kissé darabos ez az alakítás, Herczegben megvan az a megsebzett nőstényoroszlán, ami vagy aki ebben az asszonyban munkál. Éppen ezért okoz gondot, s teszi egyenlőtlenné és bicegővé ezt a párviadalt Valmont vikomt alakjának Horgas Ádám általi felfogása. Köles Ferenc igen jó színész. Aligha maga találta ki, hogy Valmont mint édeskés, puha kandúr, mint gyűrődékeny, lusta, macskatalpú hedonista legyen csak jelen a jelenetek nagy részében. Minden bizonnyal megállapodtak ebben a figurában. Csakhogy ezzel lehetetlenné vált a nagy háború lejátszása, hisz egy ilyen alakot egy ilyen vasból való nő úgy pöccent ki az életéből, mint legyet a levesből. Akkor meg hol a dráma?

Valmontnak Danceny lovag (Fekete Gábor e.h.) adja meg az írók által előírt kegyelemdöfést, de előtte még hallunk néhány idegborzoló énekbetétet az általa vezetett énekórákon. Sőt, a szereplők olykor a Marseillaise dallamát próbálgatják dudorászni, elég óvatlanul. (Mint azt Stefan Zweigtől is tudhatjuk, azt majd csak 1792. április 25-ének éjszakáján írja meg egyetlen napra felvillanó tehetséggel egy nagyon más osztályból származó,  Rouget nevű százados, a rajnai hadsereg indulójának szánva. A regény egyébként hét évvel a forradalom előtt jelent meg.)  Mind ez a zenei utalás, mind Delacroix nevezetes festményének vetítése az utolsó pillanatokban mint a helytelenkedőket elsöprő, jogos népharag erejének jelzése, inkább csak okoskodó, semmint igazán szervülő motívum.

Kísérő és összekötő zeneként sokszor hangzanak fel tágas, romantikus melódiák. Ettől aztán végképp olyan az egész, mint mikor valaki egy szerény ajándékot túlságosan is mutatós, cifra papírba csomagol. De legalább összegződik az élmény: ez az előadás nem a cselekmény vázát építi meg, hanem csupán a sztori héját képes – úgy, ahogy – összerakni.

Sediánszky Nóra: A név: Carmen

Érteni vélem, hogy mi akar ez lenni, láttam is már hasonlót, s másokkal együtt én is értékelem a színészek példamutató odaadását, miközben el is ijeszt kissé, hogy olyasminek támaszkodnak neki, ami roppant bizonytalan építmény. Műfajilag is alig sorolható be, bár ez legyen a legkisebb baj, hiszen ha egy előadás meg tudja teremteni a saját nyelvét, akkor jöhet benne bármilyen „cross over” akció, meg lehet érteni, mit akar az alkotó. S ez az alapvető kifogásom az érezhetően nagy odafigyeléssel előállított, mégis omlékony produkcióval szemben: nincs igazi nyelve ennek az előadásnak.  Mozaikos szerkesztett játék ez, melyben ötletek és indulatok, sőt, véleményezések váltják egymást.

Fotók: Sipeki Péter

Vannak benne zárt időszigetek, amik lényegében szépen kivitelezett folklórbetétek. Két kiváló muzsikus, Bíró Péter és Olajos Gábor szolgáltatja a zenét, s a zeneszámokra olykor autentikusnak tűnő táncbetétek, máskor próbán kitalált, mimetikus mozgássorok épülnek. A fölhangzó énekszámok spanyolul vagy talán katalán nyelven kanyarognak az ég felé, a végén pedig mintha még valami héber ima fájdalmas szövege is hallatszana.  Egységesebb lenne tán az élmény, s nem lenne ennyire ismeretterjesztő jellegű, ha az élőbeszéd se magyarul futna előttünk. (Amúgy is alig lehet hallani a megszólalások egy részét, bár ez alighanem az eredeti helyszíntől alaprajzban és nagyságban is különböző, vendégfogadó térnek köszönhető.)

A homályból előtűnő deszkapalánkok – Vereckei Rita látványtervező szépen érvényesülő terve szerint – a bikaviadalok kerítéskapuiként jelzik az emberi mérkőzések életveszélyes kifutóit. A délutáni időpont kijelölése, az elhangzó „negyed öt” is a viadalok közelgő, mágikus időpontjára utal. Az Ibériát finoman idéző jelmezek és a fekete csipkelegyezők egy pillanatra még García Lorcát is eszünkbe hozzák. Szerelmi balladának hívja magát a játék, s rendben is lenne ez, ha rendelkezne a produkció azzal az ébrentartó feszültséggel, amit a balladákra jellemző homály, a kihagyott, de sejthető események sora csak erősíteni tud. Itt viszont a megszólalások olyan aprólékos, mindent kimondó, sokszor naplóbejegyzés szerű, túlmagyarázó szövegek, amik egészen más tükrözési viszonyban vannak a valósággal, mint a balladák. A szakaszosan megjelenő, stilizált mozgás – s itt meg kell említeni Túri Lajos Péter koreográfus nevét – vonzaná a stilizált megszólalást is. De a meglévő mondatok úszdogálnak csak az események felszínén, s nem csuklik egyet senki, mikor az egyik dohánygyári asszony humánumról(!) ejt szót, vagy egyéb, a mai közbeszédbe illő kifejezést használ. De az elvont mozgásjeleket alkalmazó játékot rossz ízűen töri meg például az a naturális gesztus is, amikor a főmaffiózó kicsikét megszimmantja a dekoratívan elomló szoknya alól – asszonya öléből –  kihúzott kezét, majd tovább áll.

Elismerésre méltó a több figura képében is megjelenő Szegezdi Róbert m.v. és a José-t alakító, kivételesen férfias, s mindvégig erős jelenléttel bíró Nagyidai Gergő játéka. Széles Zita, Horváth Réka és Munkácsi Anita alkotják a dohánygyári munkásnők karát, színesen, élettelien, s közben aggodalmasan figyelve minden jel betartására. Mindenkinek van egy kis szólója is, s ez is a sokszor észrevehető, lágy és szeretetteljes rendezői hozzáállást sejtteti. Csakhogy ez nem elég.

A rendezői elképzelésnek legjobban kitett főalak, Carmen, a dúlt lelkületű, saját életében is ön- és közveszélyesen imbolygó cigánylány szerepében Kosik Anitát látjuk. Megbecsülendő az elszánás, ahogy a szép és tehetséges színésznő hozzátöri testét-lelkét ehhez a figurához, táncolja a kopogós flamenco-t, sziszegi a fáradt közhelyeket, énekli a képzett hangot igénylő betétdalokat, s felesel illetékes partnereinek egy nehéz életű, Pest környéki intézeti szökevény stílusában.

Egy leánykollégium saját bűnöktől még nem háborgatott, ám a garázda külvilágtól okkal rettegő, tiszta lelkű csapata lenne tán az optimális közönség e produkció számára. S van az az ezoterikus babonásdival színezett, míves ponyva, amit még az igazgatónő is engedélyezne számukra.

Hol? Pesti Magyar Színház

Mi? Christopher Hampton: Veszedelmes viszonyok
Kik? Pécsi Nemzeti Színház
Szereplők: Herczeg Adrienn, Köles Ferenc, Györfi Anna, Stubendek Katalin, Mentes Júlia Virginia, Fekete Gábor, Sólyom Katalin. Kállai Gergely, Tandi Zsófia.
Rendezte: Horgas Ádám. Fordította: Várady Szabolcs. Díszlet: Horgas Péter. Jelmez: Bujdosó Nóra. Rendezőasszisztens: Kiss Hédi.

Mi? Sediánszky Nóra: A név: Carmen
Kik? nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház
Szereplők: Kosik Anita, Nagyidai Gergő, Szegezdi Róbert m.v., Széles Zita, Horváth Réka, Munkácsi Anita, Bíró Péter, Olajos Gábor.
Rendezte: Sediánszky Nóra. Látványtervező: Vereckei Rita. Koreográfus: Turi Lajos Péter.

Facebook Comments