…te idáig rollerral jöttél? Mondtam, nem, közben felszálltam a villamosra. Még jobban csodálkozott: te fölszállsz a villamosra?

2018. szeptember 22-én a Katona József Színházban Veiszer Alinda beszélgetett Hernádi Judittal, Scherer Péterrel és Ónodi Eszterrel. 

Veiszer Alinda: Kevés ember van, aki elismert művész tud lenni, miközben népszerű, eladható branddé is válik – az itt ülő vendégeinknek valamiért sikerült ez. Minderről egyszer Kern András azt mondta, hogy benne kell lenni a „dobozban”. Megnéztem a magyar tévénézési szokásokat, nagy meglepetés nem ért, naponta átlagosan több mint három órát töltünk ezzel. Hernádi Judit tegnapelőtt vette át a Színházi Kritikusok Díját, ami azért is érdekes, mert amikor megtudta, hogy jelölték, azt nyilatkozta, már ez is nagyon megtisztelő, de arra készíti fel a lelkét, hogy milyen lesz nem megnyerni. Ez abszolút szakmai elismerés, más, mint a közönség elismerése. Melyiket hova teszed?

Hernádi Judit: Valóban van különbség. Én igyekszem mindent lelkiismeretesen csinálni. Azt is, amit bulvárnak neveznek – úgy, hogy annak is legyen valami tartalma, különben engem nem szórakoztat. Magam miatt próbálok valami nívót produkálni. Lehet, hogy sikerült néha. Azt jobban szeretem, ami izgalmas, ami feladat, amiben van valami más. Ez általában olyasmi, ami nem mozgat meg nagy tömegeket. A Happy Endingről, ami rákos betegekről szólt, például felálltak és kimentek emberek, de nekem fontos munka volt. Az mindig érdekes, ha egy előadás bevállal valamit. Kedvencem volt régebben Márton László Lepkék a kalapon című darabja is, amit Verebes István rendezett a Radnótiban, és a szünetben lottót töltöttünk ki, hányan fognak elmenni. Lehet persze mondani, hogy egy előadásról azért mennek el, mert az annyira rossz – azonban ami annyira rossz, azon szoktak maradni.

Fotók: Éder Vera

Veiszer Alinda: Volt olyan, amit nem csinálnál még egyszer?

Hernádi Judit: A vidám kísértetben például a halálba szenvedtem magam, de aztán levették – és nem azért, mert nem nézik.

Veiszer Alinda: Pepe, te az Arvisuráról és a Bárkából indultál, majd a Jancsó-filmekben lettél nézettebb, de nagyon sokan az RTL-klub sorozatából ismertek meg. Eszter, te kijöttél a főiskoláról, a Katonába szerződtél, egy nagyon kemény szakmai műhelybe, közben pedig jöttek olyan filmek, mint a Meseautó. Judit, te pedig az ország első szabadúszója voltál, amikor ’86-ben elmentél a Vígszínházból.

Hernádi Judit: Egyszer, rövid időre.

Veiszer Alinda: Pepe, te mikor érezted, hogy kiléptél abból a szűk körből, ami az alternatív színházakat jelenti?

Scherer Péter: Az én életemben az igazi csoda nem az, hogy népszerű lettem, hanem az, hogy egyáltalán sikerült színésznek lennem. Nem végeztem színművészetit, a műszaki egyetemen diplomáztam ’87-ben. Az Arvisura éppen akkor kapott egy kis Soros-ösztöndíjat, ahogy a fél kormány – a mostani – ugyanezzel volt Oxfordban: azért tudom, mert játszottunk ott és találkoztam velük. Nekem ez nagyon boldog időszak volt, de szakmailag nem volt exponált: kritikusdíjat nem lehetett ott kapni. Még jó kritikát se nagyon. Aztán jött egy előadás, a Szentivánéji álom Mucsi Zoltánnal, Szabó Győzővel és másokkal – kettejüket azért emeltem ki, mert ez a mi hármunk életét változtatta meg a legjobban. Az egy nagy áttörés volt, akkor kaptam színész oklevelet is Jordán Tamáséktól. Már korábban is úgy dolgoztam, mint egy színész, de az önbizalmammal akkoriban kerültem egyensúlyba. Megy az ember előre, csinálja, és kiderül, mi lesz belőle. Néhány filmtől, illetve ettől a bizonyos sorozattól, a Válótársaktól eltekintve én ma is marginális helyeken marginális dolgokat csinálok. Bár korábban is ismertek minket – Kapa-Pepeként – többen, a Jancsó-filmek rajongói, de az áttörést alighanem a sorozat jelentette.

Veiszer Alinda: Szóval már nehezebb bevásárolni?

Scherer Péter: Igen, rohadt drága minden. Egyszer a Hajóssal beszélgettem, aki csodálkozva megkérdezte, idáig rollerral jöttél? Mondtam, nem, közben felszálltam a villamosra. Még jobban csodálkozott: te fölszállsz a villamosra? Néha valaki kérdez valamit, és időnként mosolyognak, de ez nem zavaró. De megkérdeznélek, Judit, amíg a Heti hetes dübörgött, akkor is felszálltál a villamosra?

Hernádi Judit: Föl. A villamosra fel lehetett szállni, a metróba nem, más a közönsége: a metróban mindenki haragszik. Liftbe nem volt szabad akkoriban beszállni, mert ott valaki mindig rákezdett: hogy képes maga…

Veiszer Alinda: Mi volt a fő dilemmád, amikor a Meseautót elvállaltad?

Ónodi Eszter: Akkor még nem tudtam, hogy a filmnek majd ekkora nézettsége lesz. Inkább az volt bennem a dilemma, hogy szakmailag lesz-e annyira nívós, mint amennyire szeretném. Ez éppen abban az időben volt, amikor a kollégám, Stohl András választás elé lett állítva – persze nem a film, hanem a műsorvezetés miatt –, és én ezért is óriási közvéleménykutatást végeztem a Rácz-kertben, ahol éppen azokkal szoktam találkozni, akik az ízlésemet pallérozták és akiknek meg is akartam felelni, és akik akkor kivétel nélkül mind azt mondták, vállaljam el, hiszen ezzel nagy rutint lehet szerezni.

Veiszer Alinda: Kellett hozzá ez a bátorítás?

Ónodi Eszter: Kellett, mert bár művészfilmekben szerepeltem, de már akkor is visszahallottam, hogy a csapból is én folyok.

Veiszer Alinda: Örülök, hogy elmesélted ezt a dilemmát, mert az egy valós probléma lehet, hogy adott színház azt mondja, tagként bizonyos színvonal alá nem mehetsz. Azzal, hogy hol vannak a határok, neked kellett foglalkoznod?

Ónodi Eszter: Nem volt ez ügyben társulati ülés, hogy ilyet nem lehet csinálni. Andrásnak ez például saját döntése volt, amit én nagyon sajnálok, mert emberként és színészként is olyan színfoltja volt a társulatnak, aki azóta is hiányzik. Az élet pedig őt igazolta, hiszen a Nemzetiben később bizonyított.

Veiszer Alinda: Ez nektek akkoriban egyébként egy felkiáltójel volt, hogy ilyesmiben ne is gondolkozzatok?

Ónodi Eszter: Nem tudok arról, hogy bárki másnak ez valós dilemmája lett volna. Korábban, a Glamour forgatása után engem is megkeresett egy potentát, nem is tudom, melyik csatornától, és azt mondta, bármilyen műsort megcsinálnak, amire igent mondok. Bennem akkor azonnal megszólalt valami, hogy én ezt nem tudom, nekem ehhez nincs képesítésem, érzékem.

Veiszer Alinda: Judit, te miért gondoltad, amikor a Heti hetesbe hívtak, hogy érdemes menni? Azt lehetett sejteni, hogy megosztó lesz.

Hernádi Judit: Azt gondoltuk, meg is bukik, mert miután felvettük az első három részt, meg is beszéltük, hogy ez borzasztó. És egyszercsak svungja lett. Nem tudom, én az ilyenben bátor vagyok, akkor is, ha az nagyon negatívnak néz ki. És én nem hallgatok meg másokat, sőt, kíváncsi sem vagyok rájuk. De nem azért, mert nem érdekel, hogy ki mit mond, hanem mert tudom, hogy mit mondana. Szeretem azt, ami kicsit merész. Akkor pedig még azt sem lehetett tudni, hogy a nőknek annyira nem megy ez a dolog, én pedig igazság szerint elég férfias vagyok, férfiasan gondolkodom. Ráadásul mindegyiküket ismertem, és valahogy megtaláltam ezt a hangot. Azt pedig eleinte nem lehetett tudni, hogy politikailag olyan éles lesz. Amikor lement az első időszak, jöttek a választások, a szocialisták nyertek, és megköszönték nekünk – én akkor annyira szégyelltem magam… Egyáltalán nem kedveltem őket. Őket se.

Veiszer Alinda: Azt mindannyiótoktól szeretném kérdezni, hogy az egy téves feltételezés-e, hogy ma már kerülni kell a politikai megnyilvánulásokat annak, aki népszerű, mert akkor kap teret, ha nem foglal állást? Ezzel ti mindhárman szembe mentek. Például emlékszem arra, Pepe, hogy amikor megszűnt a Népszabadság, utána csináltak egy lapszámot, és ti azt osztogattátok az előadáson, aminek aztán híre is ment.

Scherer Péter: Nem szeretem a politikát. Van véleményem, lesújtó, de ha lehet, kerülöm, hogy beszéljek róla. Aki ebben a témában megszólal, az beszéljen okosan, szakmaian és hozzáértően – nekem ebből a háromból egyik sincs meg, akkor minek. Közéleti dolgokban persze megnyilvánulok, így például, ha egy régi lapot bármilyen okból megszüntetnek, az nekem nem tetszik. Ez a darab egyébként három hajléktalanról szólt, akik kukából ettek, úgyhogy ehhez szervesen illett is az emlegetett gesztus.

Veiszer Alinda: Az, hogy valaki beleálljon ügyekbe, lehet személyiségfüggő is, de ha valaki népszerű, akkor tudja, hogy nagyon hangos, ha ő megszólal, illetve éppen azért érzi úgy, hogy bele kell állnia ügyekbe, mert azzal fel tudja hangosítani azokat. Eszter, te melyik vagy?

Ónodi Eszter: Én azért nem tudok beleállni ügyekbe, mert nincs az a formáció, ami mellé én oda tudjak állni teljes mellszélességgel. Az pedig senkit nem érdekel, hogy azt mondjam: szar.

Hernádi Judit: Most tényleg nincs ki mellé állni, borzasztó az egész. A demokrácia szeretete valószínűleg mindhármunkban benne van, mégsem tudtuk, hogyan kell csinálni ezt a demokratikus ügyet – én se tudtam. Most már tudom, hogy én hány helyen hibáztam, és nagyon fáj. Ezután pedig tisztán kell majd tudnunk, ha lesz valami olyan, amit érdemes támogatni, akkor támogassuk is.

Veiszer Alinda: Akkor úgy kérdezem, kinek mennyire nő a felelősségtudata azzal, hogy egyre többen ismerik. Vagy az ember teszi a dolgát, és aztán az eljut oda, ahova kell.

Scherer Péter: Maga a színházcsinálás is felelősség, amihez a legjobb tudással kell odaállni.

Ónodi Eszter: Én is ezt osztom, hogy elsősorban a munkámmal tudok állást foglalni – ez a színház egyébként, amelynek a tagja vagyok, elég markánsan foglal állást. Ezen kívül energia kérdése is, és nekem nincs erre energiám. Ha pedig valaki azzal kel és fekszik, hogy milyen ismert vagyok, akkor egy hét alatt megbolondul.

Hernádi Judit: Úgy tényleg nem lehet élni, hogy azzal foglalkozzak, ki ismer és ki nem, de nekem az benne van ebben, hogy magamnak meg akarok felelni. Másoknak nem.

Veiszer Alinda: És mi az elvárásod magaddal szemben?

Hernádi Judit: Hogy észrevegyem, ha tévedek és ezt meg is tudjam magamnak bocsátani, és az, hogy érezzem, tiszta a lelkiismeretem. Vállalok pénzért olyan munkát, amiről tudom, hogy szar, de majd vége lesz. Élek a pénzből, muszáj, ez van. És ma már igyekszem mindenkivel szóba állni, mert arra is rájöttem, ez egy hiba, nem szóba állni: hiba.

Veiszer Alinda: Tudom, senki nem szeret erre példát hozni, de jó lenne, ha mégis mondanátok egyet-egyet, amire azt mondtátok, hogy nem fér bele.

Scherer Péter: Engem a sorozat óta mindkét kereskedelmi televízió hívott hülyéskedős-főzős műsorba. Nincs semmi bajom persze ezekkel a műsorokkal, csak nekem ne kelljen ott lennem. Biztos jól fizet pedig.

Hernádi Judit: Nem fizet olyan jól.

Scherer Péter: Te már főztél?

Hernádi Judit: Nem, nem főztem, csak tudom.

Scherer Péter: De tényleg semmi baj ezekkel, csak magamat nem szeretném látni bennük. Egyébként reggeli beszélgetős műsorba elmegyek, mert ott egy kicsit lehet arról is beszélni, éppen mit csinálunk a színházban.

Veiszer Alinda: És te, Eszter?

Ónodi Eszter: Csak olyasmit vállalok el, ami konkrétan kötődik valami szakmai dologhoz. Engem is hívtak már főzőműsorba, és zsűrizni is, de én őszintén tudom, hogy alkalmatlan vagyok az ilyesmire. Nem vagyok olyan profi, mint Juci, aki élőben is flott tud lenni – ez más képesség, mint amit a színházban használok. De vannak olyan lapok, akik felhívnak, és ha éppen semmi újat nem tudok mondani a szakmával kapcsolatban, akkor elzárom a csapot és azt mondom, hogy később térjünk vissza rá, amikor lehet miről beszélni – és ha azt érzik, hogy korrekt vagyok, nem egyszerűen elküldöm őket, hogy velük nem állok szóba, akkor együtt lehet működni velük. És lehet, hogy lesz olyan konstrukció, hogy be fogom engedni őket a lakásomba, hogy megmutassak egy részletet, ami érdekes.

Scherer Péter: Én a balatoni hátsó kertemet egy kert-tervező műsornak nagyon szívesen megmutatom.

Hernádi Judit: Én mostanában két helyen mondtam nemet: az egyik Mundruczó volt, azóta megnéztem azt az előadást, amibe hívott, jó is. Egy olyan munkában kellett volna részt vennem, ahol egy fiatal fiú a szeretőm. És ha Mundruczó, ha nem, ha híres, ha nem, nekem ehhez nincs kedvem. Ez a helyzet. Ez nem érdekel már. És nem hiányzik, hogy nézzem a Mundruczó arcán, hogy azt hittem, ez a nő tudja. Nekem ez nem kell már. A másik egy furcsa nem volt. Felhívott Schell Juci, aki egy édes nő, imádom, és azt mondta, most csinálják a szilveszteri műsort…

Veiszer Alinda: … a Tháliában? mert ő a Thália Színház művészeti vezetője.

Hernádi Judit: … igen, én meg mondom neki, nem jó, mert én már két előadásban is le vagyok kötve, amire azt mondja, nem baj, ez felvét lesz, a királyi tévében adják majd le. Mondom neki, te Juci, megkérdezted, hogy én abban részt vehetek? Mondta, nem. Akkor megkértem, hogy tegye már meg, hívja fel őket, és szóljon vissza. És volt olyan helyes, hogy vissza is hívott – mert nem mindenki hívna vissza –, és azt mondta, ne haragudj, én szégyellem magam. Én ebbe már bele vagyok szorítva: ez ilyen politizálás. Az is, hogy ezt most elmeséltem. És valószínűleg mindez nem lenne, ha mögöttem állna valaki, aki rám szólna, ne mondd ezt és ne mondd azt.

Veiszer Alinda: És ilyenkor azért dühös vagy azokra, akik részt vesznek az ilyesmiben és nem szolidárisak?

Hernádi Judit: Dehogy. Egyáltalán nem vagyok dühös. Nekem már régi az élmény, hogy háborgunk valamin egy társulatban, majd eljutunk odáig, hogy menjünk fel, mondjuk meg az igazgatónak, és amikor fölérek, már egyedül vagyok. Sőt, lázítani sem akarok másokat, én csak saját magamért tudok felelősséget vállalni, sajnos.

Veiszer Alinda: Az imént azt mondtad, Eszter, hogy néha elzárod a csapot. Mikor?

Ónodi Eszter: Amikor úgy érzem, már túl sok címlapon látom magam viszont. Időnként besokallok, hiszen az egy skizoid állapot, hogy elmegyek az utcán a plakát előtt, amin szerepelek.

Veiszer Alinda: Az Aranyélet körüli hype például sok neked?

Ónodi Eszter: Nem mondanám, hogy sok, mert eloszlik, illetve ez eddig egy prémium csatornán ment. Ugyanakkor ez nagy közönségsiker és nagy szakmai siker is, ami ritkán fordul elő az ember pályáján. Néha persze kell kompromisszumot is kötni, hiszen be kell fizetni és ki kell fizetni, de kevés olyasmiben vettem részt, amit már nem vállalnék el.

Veiszer Alinda: Mikor húzod be a féket, Pepe? Vagy te nem vagy az a fékező típus?

Scherer Péter: Az idei nyaram teljesen jó volt, nyaralás, biciklizés, kis munka, valamire való készülődés. És nem volt negyvenöt napos, napi 10-12 órás forgatás, ami azért sok, és el is kaszálta az előző három nyaramat.

Veiszer Alinda: Judit, ha a színészi pályádat nézzük, akkor az utóbbi években mintha újra visszajöttél volna a kritikában, és nem úgy írnak rólad, mint egy bulvárszínészről, de ezt óvatosan kérdezem, mert amikor végignéztem, mikor, mit játszottál, abból ez nem tűnik ennyire hullámzónak.

Hernádi Judit: Én ezt elengedtem. Csinálom. Aztán más meg azt gondolhat, amit akar. Ez nem elhatározás kérdése, hanem szerencséé. Persze az is megalapozza, hogy mit vállalok el és mit nem. Most például egy Menopauza című előadásra készülök a Játékszínben, ahol négy éve mondok nemet.

Veiszer Alinda: Volt-e benned fájdalom a mellőzöttség miatt, amikor nem írt rólad annyit vagy úgy a kritika, ahogy mostanában megint?

Hernádi Judit: Ne haragudj, nem. Ez egy választott út volt: tudtam, hogy ezen már elindultam, ezt választottam, tudtam, hogy majd lesz egy kanyar, és akkor ez az egész majd lecseng, és jön más is. Ezeket én mind tudtam, mit csináljak.

Veiszer Alinda: Amikor az ember folyamatosan teljesít színpadon, és ezt respektálják is, majd amikor bevállal olyasmit, ami rengeteg emberhez eljut, akkor ezt fogadja némi kritikai fanyalgás is. Kell ezzel foglalkoznotok? Rosszul esik?

Scherer Péter: Én egyáltalán nem haragszom a kritikusokra, mindenki teszi a dolgát és kész. Előtte se szerettek annyira, most se utálnak, persze én nem tartozom a Katona társulatához. Dolgoztam persze a Krétakörben hosszabban, illetve két évet a Bárkában, és akkor a bemutatókon ott volt mindenki. Azóta aztán azt is megtanultam, hogy megfeszülsz, hogy valami jól sikerüljön, és a kutyát sem érdekli. De most, mindezeken túl már jól érzem magam.

Veiszer Alinda: Estél már kétségbe, hogy mi lesz, ha soha többet nem érdekli őket?

Scherer Péter: Nem, ez így nem jutott eszembe, de volt egy nagyon kedves kritikus lánnyal egy beszélgetésem, és akkortájt mutattuk be a Centrál Színházban A kutya különös esete az éjszakában című előadást, ami egy autista fiúról szólt, Kovács Krisztián játszotta. Ez a kritikus lány azt is kérdezte, olvasok-e kritikát, amire én azt feleltem, nem, mert előítéletesek vagytok. Vannak pozitív és negatív előítéletek. És akkor fogadalmat tettem, hogyha Krisztián erre a szerepre megkapja a legjobb alakítást a Színházi Kritikusok Díjátadóján, akkor előfizetek a Színház című lapra egy évig és elolvasom az összes cikket – mert a Színházban jelent meg velem ez az interjú. Ez a rész egyébként nem volt benne, de azt mondta ez a lány, hogy nem fogja megkapni. De miért nem, kérdeztem. Azért, mert nem szeretik a Centál Színházat. És nem is kapta meg, amiért rohadt szomorú vagyok. Krisztiánnak ezt meg kellett volna kapnia.

Veiszer Alinda: Most odamondtál. Jó helyen.

Scherer Péter: De biztosan van olyan is, hogy pici dolgot is észrevesznek. Ezt nem vették észre.

Ónodi Eszter: Sok mindenben egyetértek Pepével, nem először. Akit utoljára nagyon szívesen olvastam, kritikust, az Molnár Gál Péter volt, pedig mindig a lehető legrosszabb dolgokat írta rólam. Lehet, hogy mazochista vagyok, de én ezeket az írásokat is nagyon szerettem olvasni, mert azok egyszerűen szenzációs stílusérzékkel voltak megírva. Na, ez ma már nincs. Amikor nagy ritkán olvasok kritikát, akkor sok esetben borítékban előre le tudnám tenni, mit írnak bizonyos előadásokról bizonyos kritikusok, és innentől fogva már nem is érdekel. A kritikát egyébként ugyanúgy egy ember véleményének tartom, mint az anyukámét. Semmivel nem tartom fontosabbnak a kritikus által leírt kritikát, mint a mezei nézőét.

Veiszer Alinda: Jó, ez egy másik beszélgetés témája lehetne. Arra vagyok most végezetül kíváncsi, hogy a népszerűség mit hoz, és mit visz.

Hernádi Judit: Arról nagyon nehéz beszélni, hogy mi lenne. Arról lehet, hogy mi van.

Scherer Péter: Én egy ajkai, vidéki srác vagyok, és a kollégium óta – ami egy nehéz hely volt – van bennem egy törvénykerülési ösztön. Ezt elvitte. Nekem már nem lehet a Margit-szigeten egy jót pisilni, pedig az olyan jó a csillagos ég alatt. Vagy kibontani egy csokit a Sparban – ilyen kis hülyeségekre gondolok.

Ónodi Eszter: Hoz például olyat, ha elmegyek egy étterembe és rendelek egy zöld salátát, de kiszagolja a szakács, hogy ott vagyok, akkor kapok hozzá egy répát is, amit szívecske formára kifaragtak. De visz is, valóban, mert reggel, amikor borzalmasan nézek ki, mert már borzalmasan nézek ki reggelente, de el kell vinni a gyereket az iskolába, akkor kerülöm a fiatalabb és energikusabb szülőtársakat – persze ez már nem érdekel, felveszek egy napszemüveget és már nem látszik a táska a szemem alatt.

A beszélgetést lejegyezte: Proics Lilla

Facebook Comments