Végül csak a közönségtalálkozón kerültek szóba olyan dolgok, hogy miket éltek át az átalakulás során a munkahelyükön, milyen érzés tükörbe nézni, őriznek-e a „korábbi” testükről képeket, milyen szavakkal lehet őket a nemükkel kapcsolatban megsérteni…

Bár nem ismerem, úgy gondolom, hogy Ónodi Adél kivételesen bátor ember lehet. Gyerekkorában férfiként határozták meg a nemét, ő azonban annyira rendíthetetlenül tudott hinni abban, hogy nő, hogy végigcsinálta a tranzíció hosszú és emberpróbáló folyamatát. Ezalatt nem csupán a környezetével, de magával is meg kellett birkóznia, ki kellett tartania az elhatározása mellett. Hősiessége – akárcsak  a többi transzneműé –, nem csak a hasonló problémákkal küzdőknek, de minden embernek példaértékű lehet. Ugyanakkor amennyire bátor a művésznő, annyira bátortalannak hat az első előadása, a Dear Future Me.

Fotó: Reviczky Zsolt (HVG)

A monodrámában Ónodi elsősorban egy helyben állva beszél a közönséghez, és a szöveg nagyobb részét egy mese teszi ki egy virágsziromból lett kislányról, akit kiközösítettek az iskolában és csupán álmában találja meg újra és újra önmagát. Az alkotók, derült ki a közönségtalálkozóból, így szerették volna eltávolítani a transzneműség konkrét nehézségeitől egy általánosabb irányba Ónodi élményeit, hogy mindenki azonosulhasson velük. Túl azon, hogy a saját nemiségével, nemi szerepeivel mindenkinek meg kell küzdenie az élete során, tehát az azonosulás nem hiszem, hogy különösebb nehézséget okozott volna, a gyermekkori kiközösítés traumája különösebb konkrétumok nélkül tényleg annyira általános és sokszorosan feldolgozott, hogy önmagában már-már unalmas. A Dear Future Meben ráadásul ez kiegészül egy egészen kacifántos szimbolikával, amely elsősorban Ónodi gyerekkori élményeire utal, ez azonban különösebb előismeretek nélkül megint kissé érdektelennek hat.

A korábban a TÁP Színházas BajuSSt is jegyző rendező, Göndör László komikus túlzásokkal, a világítással és a zenével való játékkal, valamint a negyedik falat megtörő kiszólásokkal igyekezett feldobni a hosszas monológot. A fehér, zsákszerű jelmezből való fokozatos kibújása Ónodinak szintén valamiféle dinamikát és feltárulkozást visz az előadásba, ahogyan a közönség lassanként megpillantja a sok szempontból középpontba állított nőies testet. Ám Ónodi, habár kétségkívül erősebb színpadi jelenléte van, mint egy átlagos embernek, messze van attól, hogy megbirkózzon a monodráma jelentette kihívással. Nagyjából két, kifejezetten mesterkélt stílusban beszél, feszülten vagy fennkölten, és bár a túlzás része a játékának, nem világos, hogy mikor alkalmazza azt szándékosan. Nyelvbotlásai, elakadásai pedig szintén zavaróak.

Fotó: Kővágó Nagy Imre

Ugyanígy a félénk távolságtartást éreztem az előadáshoz kapcsolódó fényképkiállításon is. Szabó Csilla művészin beállított fekete-fehér fotóin Ónodi teste jut a főszerephez. Erotikusabb képek, az elsődleges és másodlagos nemi jegyek kendőzetlen megmutatása, valamint egyebek mellett fürdőző képek változatosságukban érdekesek, és ünneplik az új, immár a lélekkel összhangba került, ráadásul a társadalmi elvárásoknak megfelelő (nőiesen vonzó) külsőt. Ami azonban kisebb szerephez jut különösen a nagyobb, központibb képeken, az Adél maga, a személyiség, ami egyszerűen nem látszik a beállított pózok, a művészi kivitelezés mögött. A fotók sokkal inkább méltatják az Adél nemének jogi elismerésében közreműködő orvosok munkáját, mint azt a rendkívül érdekes és izgalmas lányt, akire a közönség kíváncsi lenne.

Visszatérve a színpadhoz, az előadás egyedüli érdekes pillanatai azok voltak, amikor pár mondat tényleg Ónodi életéről szólt, minden elvontság nélkül. Arról például, hogyan bizonytalanodott el, hogyan nézték „buzinak”, hogyan került Berlinbe. Itt végre valóban elhangoztak sokat sejtető és erős kijelentések, ám számomra az este a közönségtalálkozón vált igazán érdekessé, amikor Ónodi még ezeknél is személyesebb és fontosabb gondolatokat osztott meg a szintén transznemű beszélgetőtársával közösen. Miket éltek át az átalakulás során a munkahelyükön, milyen érzés tükörbe nézni, őriznek-e a „korábbi” testükről képeket, milyen szavakkal lehet őket a nemükkel kapcsolatban megsérteni stb.

A legfőbb problémám az, hogy egy-egy kisebbségi csoport önreprezentációjára már számtalan hatásosabb színházi megoldás született, függetlenül attól, hogy civilek vagy profi színészek vettek-e benne részt. Például a meglepő élettapasztalatok, mint amikor egy kerekesszékes színész mesél arról, hogy milyen érzés mindig alulról látni az emberek arcát és ismerni az orrszőrüket, vagy amikor a Baltazáros színészek vallanak arról, hogy milyen nehézségekkel szembesülnek Down-szindrómásként a szerelmi életükben. Emellett az érzékenyítő előadásoknak bevált eszközkészlete van arra, hogy különböző korosztályok és közösségek számára feldolgozzanak egy-egy problémát vagy közelebb hozzanak egy-egy csoportot (lásd pl.: Káva). A Dear Future Me mindezzel nem igazán élt. Az pedig megint egy másik kérdés, hogy egy előadó akarva-akaratlanul miként képviselhet egy egész kisebbséget: Ónodi – bár önmagáról beszél – azzal, hogy kuriózumnak számító transznemű előadóként határozza meg magát, egy egész közösséget helyettesítve áll ki a színpadra.

Fotó: Kővágó Nagy Imre

Ugyanakkor az előadás a Bakelitben érezhetően alkalmat adott egy szubkultúra tagjainak a találkozásra, az önkifejezésre, valamint egy olyan beszélgetésre, amire becsábítottak olyan embereket a színházra hivatkozva, akik amúgy nem feltétlenül foglalkoztak volna a transzneműséggel (és így ott maradtak a közönségtalálkozó utolsó részére is, amikor kifejezetten erről volt szó és nem az előadásról). Ráadásul az alkotók turnéztatni szeretnék a produkciót, elvinni olyan helyekre, ahol az emberek kevésbé nyitottak a transzneműség jelenségére. Innen nézve a Dear Future Me akár emberi életekre is befolyással lehet, hiszen nézők jöhetnek rá, hogy problémáikkal nincsenek egyedül (a transzneműek 58%-a gondolt komolyan az öngyilkosságra, amit legalább ugyanennyien egyszer meg is kíséreltek egy felmérés szerint). Ezt a hatást azonban a színházkritika klasszikus eszközeivel nem igazán lehet felmérni.

Mindenesetre érdekes lenne Ónodi Adélt hallgatni az életéről és arról, hogy mit gondol a transzneműségről. ’95-ben született, és már annyi dolgot élt át, amit mások ötven év alatt sem. Remélem, hogy lesz olyan előadás, amely tényleg erről és róla szól.

Hol? Bakelit Multi Art Center
Mi? Horváth Lili Olga: Dear Future Me
Kik? Előadó: Ónodi Adél. Dramaturg: Daoud Dániel. Zene: Preiszner Miklós. Jelmez: Szabados Luca. Fény és hangtechnika: Mosóczi Bálint. Produkciós vezető: Fátyol Hermina. Produkciós asszisztens: Ladányi Cleo. Rendező: Göndör László. Fotókiállítás: Szabó Csilla.

Facebook Comments