A Magyar Képzőművészeti Egyetem látványtervező hallgatóinak vizsgaprodukciója annyi alkotó-előadó munkájából áll, hogy alig férnek a csoportképre, de végig szavak nélkül zajló összjátékuk több, mint puszta látványexpó: ha egyenetlenül is, de sikerül előadássá válnia.

 Az E. T. A. Hoffman írásai alapján létrejött Hoffmann, avagy a megátalkodott felvilágosodás egy fiú története a születéstől a bukásig. Nem fejlődéstörténet, inkább egyfajta népmesei vándorút, a hős már kezdetben is birtokában van egy kiforrott személyiségnek. Ez az eleve meghatározott értékrend itt az egyén és egyéniség köré szerveződik, az individuális kiteljesedés eszközeként pedig a megismerést, a tudományt és a technológiát jelöli ki a darab. Az élet megszokott fejezeteinek bejárása nemcsak ürügyet ad számos különálló epizód és karakter bevonására, hanem azt is lehetővé teszi, hogy az előadás saját világot teremtsen magának, saját törvényekkel.

Fotók: a másik Kiss Gabriella

Ennek a világnak mintha önálló tudata, személyisége, akarata lenne. Ezt a benyomást keltik a testtelen, ezüstkesztyűs kezek, melyek eleinte intuitív módon irányítják az események alakulását, majd a konszenzust vagy autoritást nyíltan megtestesítve egyenesen a végrehajtó hatalomként működnek. A színpad is élő, szerves közeg, csak kezdetben látszik üres háttérnek, valójában folyamatosan alakul és alakítható. A hagyományos grafikai és animációs elemekkel is dolgozó, dinamikus mapping kaméleonként veszi át az előtte álló zebra csíkjait, és lehetséges például az is, hogy a szereplők egy szivárványszínű esernyőről átrázzák a színeket a díszletre. A hátteret strukturáló függöny funkciója is képlékeny, működik vetítővászonként, de megtestesül benne a tömeg, vagy akár egy adott báb testét is adhatja – és ugyanez a szövet képezi a vízfestékszerű vérrel festenyződő anyaméhet is, amelyből mindjárt az előadás kezdetén két mozgatójával együtt világra jön a báb.

Megszületik, öntudatra ébred, felfedezi saját fizikai valóját: óriási csecsemőfej, tömzsi gyerektorzó. Észreveszi, hogy karja és lába van, ezekkel a bábozók saját végtagjai egészítik ki a bábot. A fej mindvégig teljesen szabadon, a törzstől és a tagoktól függetlenül mozog, olykor a színpad másik felére távolodik, vagy doppelgängerként helyezkedik szembe a teste szándékaival. A rész-egész viszonya és a kettősségek, kontrasztok az előadás meghatározó témáját adják, ez a tudathasadásos szabadság test és fej között azonban kizárólag a fiúé. Hamarosan találkozik a lánnyal, és a párt az analóg bábtechnika és a bábok kidolgozásbeli hasonlósága azonnal férfi-nő archetípussá avatja őket – a lehető legbiztonságosabb leosztásban. A fiú fellázad, mikor szembesül a társadalom megnyomorítóan uniformizáló intézményeivel, a lány gondolkozás nélkül belesimul a rendszerbe. A férfié a ráció, a technológia, a tanulás, a nőnek marad az emóció, a természet, az otthon. Amikor a fiú ott hagyja a lányt a tudás hajszolásáért, a lány az, aki sóvárog utána, keresi, üzen neki.

A bábjáték maga persze összességében változó színvonalú, vannak erős alakítások és kevésbé sikerültek, a technika pedig annyira vegyes, amennyire csak egy vizsgaelőadástól várhatjuk. A lány esetében eleve nagyon izgalmas a két bábozó eltérő habitusa, és ezt használja is a rendezés, egy ponton megcseréli a pozíciójukat, és onnantól az addig a fejet mozgató lány viseli a torzót és adja a végtagokat. Annak reverzeként, ahogy a bábjáték az anyagot eleveníti meg, itt az élő test válik valamiképpen anyaggá, és ebben van valami nagyon zavarba ejtő, szinte obszcén.

A saját testtel való „bábjáték” megjelenik az egyetemről szóló stáció professzorának alakjában is: két-két kéz formál szemet, szájat, egy játékos pedig előrefésült haját szakállként simogatva teszi teljessé a stilizált arcot. A másik szélsőértéket a pók- és madárbáb jelenti. Ezeket a kisméretű kesztyűbábokat a megformálójuk szinte csak az ujjaival játssza, és ez a direkt játék paraván nélkül megejtően naivan hat, és kimondottan az teszi ütőssé, hogy mennyire jól illeszkedik ez a fajta játék az előadója kiállásához (vagy fordítva).

Érdekes az is, mennyire nincs egységesség báb és bábjátékos viszonyulásában. A fiút kimondottan faarccal játsszák, csak taglejtésükben vonódnak be a játékosok, abban viszont teljes intenzitással. Más bábozók egyenesen odaintenek a fiúnak, színészként is jelen vannak. A lovak alakjában összemosódik a jelmez és báb közötti határ, a mágikus találmány mozgatója pedig saját ördögi mosolyával teszi a tárgyjátékot a balvégzet eszközévé.

A sokszínűség ellenére a történet eleinte egyértelműen felfejthető. A hoffmanni világ klisészerű, iskolás hozadékait gyönyörűen lekerekítik a friss és eredeti technikai megoldások. Az előadás kifejezőerejéhez sokat hozzátesz a zene érzékletes, szoros illesztése is. A végjátékban válik ez a tiszta jelnyelv bábeli zűrzavarrá. Már a stáció címében is benne van az összemosás szándéka: mesterség, mágia, tudomány. A fiú tanulni szegődik a mesterhez, akinek az ő arcához hasonló, de ezüstszínű koponyájában a tudás és a hatalom szimbóluma ötvöződik. Hosszú munkájuk gyümölcseként rejtélyes találmány születik. Eközben lány hiába vár és üzen újra a fiúnak. Az üzeneteket hordozó madár végül már fonákára fordul a bábozó kezében, és élő, piros, lüktető szívvé változik, azonban ez az erőteljes dramaturgiai momentum sem elég ahhoz, hogy elfordítsa a fiú figyelmét a mester által szinte jutalomként felkínált menyasszony éteri, tündérszerű vonzerejétől. Az esküvőt a cserbenhagyott, hús-vér lány zokogása kíséri. Mégsem ez, hanem az ominózus találmány mozdulatlanul is színpadot uraló jelenléte árnyékolja be az eseményt. A csúcsponton a szerkezet aktiválódik, mozgatója letépi a menyasszony ruháját, és láthatóvá válik az alatta rejlő üres fémabroncs, amelynek belsejében egy ezüstkesztyűs kéz által megformált szív dobog. A fiú döbbenten járja körül a menyasszonyt, aztán először óvatosan érinti meg a szívet, majd önkéntelenül kezet fog az azt képező ezüstkézzel – a tökéletes lány pedig elpusztul.

Mintha nem is a hoffmanni elbeszélésekben, hanem a Prédikátor könyvének szavaiban csengene le az előadás: „a bölcsességnek sokaságában sok búsulás van, és valaki öregbíti a tudományt, öregbíti a gyötrelmet”. A délibáb kedvéért félredobott, valóságos nő az ölébe vonja a férfi fejét, és vigasztalni kezdi. A színpad elsötétül, magukra maradnak. A háttérben a felgyorsult ipari forradalom disztópikus városképének mélységi perspektíváját látjuk. A toronyházak és gyárak betonsivatagában szinte egy nukleáris apokalipszis rajzolódik ki, míg végül a szédítő ütemben pásztázó mapping örvényszerűen belebukik egy alagútba.

Az előadás alkotói

Tárnoki Márk rendezése összességében nemcsak felvillantja azt a lírai kifejezőerőt és az ezzel kontrasztban álló naturalista merészséget, amivel ezek a pályakezdő művészek berobbanhatnak a szcénába, hanem analízist is végez a rész-egész határaiból és kölcsönhatásaiból. Hiába szól maga a történet az individuumról, a produkció végül a közös egész, az egység, a csapatmunka sötét, romantikusan misztikus ünneplése lesz – és persze, ahogy az várható volt: az anyag ünnepe.

Hol? Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház
Mi? Hoffmann és a megátalkodott felvilágosodás
Kik? Báb: Auer Alexandra, Bleul Sophie, Bognár Eszter, Gindele Dzsenifer, Herman Anett, Hodován Mária, Jakab Rebeka, Kárpáti Panna, Lencsés Noémi, Márta Barbara, Mestyán Lili, Misku Dóra, Nacsa Lilla, Pajor Patrícia, Sántha Emese, Virág Vivien. Animáció és mapping: Jeli Sára Luca, Juana Marino, Lokodi Aletta, Nagy Eszter, Szelei Mónika, Vértesi Ferenc. Díszlet: Gúth Zsófia, Koncz Eszter, Kopp Krisztina, Slárku Anett, Varga Boglárka, Zubor Kata. Szöveg: Hajós Zsuzsa. Zene: Dargay Marcell. Fény: Szalai Dávid. Oktatók: Orosz Klaudia, Vella Péter, Kiss Gabriella. Rendezte: Tárnoki Márk.

 

Facebook Comments