Tágabb értelemben a patriarchális világ erőszakkultúráján siklik végig a darab szövege mint valami gördeszka pályán, ahol is a deszka maga a „düh”.

A dráma letölthető INNEN

A „Wutbürger” (dühös v. dühöngő polgár) elnevezés a német sajtónyelvben teljesen mindennapi ma már. Azt jelzi vajon, hogy az ingerküszöb egyre lejjebb száll? Hogy a kontrollálhatatlan feszültség egyre több mindenkit átjár? Hogy egyre több az indulatkitörés? Lehet, hogy mi, európaiak egyszerűen kifáradtunk mentálisan? Vagy ez külső okokra vezethető vissza?

Jelenet a Müchner Kammerspiele Düh-előadása Nicolas Stemann rendezésében

A terrorizmusban mind a kettő benne van: az európai integráció és a világ „nyugatosításának” fenyegető kudarca. És persze benne van az iszlám belső merevsége, megújulásidegensége, hatalmi ressentimentje. De mielőtt politikába fulladnék, mint lassan egész kultúránk, sietek előrebocsátani, hogy Jelinek Dühe ugyan minden ízében politikus darab, ám egy darab politika sincs benne úgy, hogy ne lenne művészetté átalakítva. Jelinek darabjaiban a politika többnyire olyan torpedó, amely végzetesen halad a víz alatt, de valahogy mégis kézbevehető és bizonyos értelemben vissza is fordítható, legalább arra a néhány órára, amíg jó alaposan ki tudjuk nevetni (magunkat), igaz, a politika vészes jellege ettől nem változik. Más a művészet hatalma, és más a hatalom művészete.

2015 januárjában két merényletet követtek el Párizsban iszlám terroristák. Az egyik közismert, ekkor a Charlie Hebdo karikaturistái voltak a célpont, a másik egy kóser boltban történt, itt köznapi zsidó vásárlókat gyilkolt a merénylő, aki a promócióval is törődött: filmre vette a bolti eseményeket, valamint egyszerű, de világos érvelésű traileren hadüzenetet küldött a nyugati világnak, mintegy megrendezve a maga vérfürdővel körített, dzsihádista mennybemenetelét.

E két merénylet indította útjára a darab megírását, ám az igazi háttértörténet amolyan színháztörténeti „ősjelenet”, Az őrjöngő Héraklész Euripidésztől. Héraklész az istenek által elborított elmével – abban a hiszemben, hogy életét elrabló „munkaadójával”, Eurüszthenésszel és annak családjával végez – kiirtja három szép kisfiát és feleségét. Az antik félisten ámokfutása mintegy „null szériája” a monoteizmusok cégére alatt végbement értelmetlen öldökléseknek.

Tágabb értelemben a patriarchális világ erőszakkultúráján siklik végig a darab szövege mint valami gördeszka pályán, ahol is a deszka maga a „düh”. A trójai háború (Akhilleusz és Agamemnón viszálya) a kiinduló lejtő, időnként egy Goethe-vers, a Tantalosz bukását megéneklő Párkák dala mutat be hátraszaltót azért, hogy a sorsszövő olümposzi istenek kegyetlen haragjában felismerjük a hamisítatlan emberit. Majd egy meredek ívelésű drámaszakasz Prométheusz kaukázusi sziklájához röpít minket, ez voltaképpen a darabbeli nagy Freud-huppanó, itt tárul fel előttünk némi mélylélektani billegés után, hogy a Tűzlopó mája a megújuló szenvedélyeket, a májzabáló keselyű a vágyainkat jelképezi. Szédületes piruetteket mutat be a düh: hol az idegenellenesség éles fordulataival él, hol szerelmi csalódásból, hol egy kommentelő önkívületéből csap ki.

Közben háttérvillanások formájában a párizsi merénylők helyszíneit is végigdeszkázza a szöveg (érdekes, hogy a darabnak van valami roadshow jellege is): a terroristák nyugatgyűlölő dühe fokról fokra ölt kórusszerű, apokaliptikus jelleget. Idővel, bármerre száguld is velünk a deszkánk, bármire irányul is a kameránk, a gyilkos indulat egyre kevésbé lokalizálható: ez már nem a 2015-ös Párizs, nem is a bronzkori Thébai vagy Trója, hanem a nyugati civilizációt elborítani készülő indulatcunami. Nem véletlen, hogy a darab Dávid zsoltárait próbálja pajzsként szembeszegezni vele, bár az utójáték végkicsengése még a darabénál is sötétebb, mert mi van, ha mindezt – emberi csököttségünket – a Teremtőnek köszönhetjük?

Kicsit technicizálva az előbbi hasonlatot, ha a düh a nyelv guruló „alváza”, a karosszériát a stílus adja. Az pedig végig ironikus, helyenként szarkasztikus, a legbrutálisabb helyzetben is a komikum eszközével élő, ily módon a feneketlen civilizációs szakadékokon könnyedén átugrató. Ez azonban a gyilkosságok súlyából semmit el nem vesz, sőt azok abszurditását csak még jobban kirajzolja. A Düh is azon darabok sorába tartozik, amelyek rövidebb-hosszabb szövegegységeket sorjáztatnak, sehol sem jelölve meg szereposztásszerűen, hogy ki beszél. Ez a posztdramatikus sajátosság – kiegészítve azzal a szerzői felhatalmazással, hogy a rendező azt csinál a szöveggel, amit akar – meg is nehezíti és meg is könnyíti a színházak dolgát: szabadságuk birtokában könnyebben formálhatják a darabot saját képükre, ugyanakkor meg is kell küzdeniük vele, főleg a dramaturgoknak.

Jelinek alig tagolt, eredeti szövegfolyamát teljes egészében lefordítottam, ez vélhetőleg jövő tavasszal jelenik meg könyv alakban magyarul egy méretes esszé és sok-sok lábjegyzet kíséretében. 2017 őszén azonban a Színházi Dramaturgok Céhe konferenciájának keretében a PIM-ben szerencsére elhangozhatott a Düh felolvasószínházi előadásban. Erre az alkalomra készítettem azt a kb. 80 perces, húzott, „szereposztással” ellátott változatot, amely itt olvasható. Ez mintegy ötödrészét jelenti az egész szövegnek. Ezúton is szeretném megköszönni Máté Gábor és Radnai Annamária nagyvonalú segítségét, enélkül aligha született volna meg a magyar Düh.

Facebook Comments