„Cipelünk magunkkal örökölt mintákat”

Börcsök Enikővel Szentgyörgyi Rita beszélgetett
interjú
2018-11-27

Kilátástalan, küzdelmes sorsok, sokat tapasztalt nőalakok megformálója. Minden „színtéren” és műfajban a minőséget, a mélységet képviseli. A megújulás folyamatos igényével és képességével játszik, rendez, forgat, tanít a Színművészeti Egyetemen. És nem mellesleg kétszáz gyerekkel van kapcsolatban a Nemzeti Vese Program nagyköveteként és a becsvölgyei nyári táborban. A Radnóti Színházban beszélgettünk Börcsök Enikővel, aki A művésznő és rajongóiban vendégként remekel.

– Osztrovszkij komédiája görbe tükröt tart a színház elé. A lányát kiárusító színházi mama mindent tud életről, karrierről, érvényesülésről. Ez foglalkoztatott a szerepben?

– Domna Nyegina, a művésznő anyja, egyben öltöztetőnője, nagyon vicces figura.  Imádja a lányát, a lehető legjobbat akarja neki azzal, hogy menjen minél előbb férjhez egy gazdag pasihoz. Jó szerep, szeretem játszani. Nem csak a színházra, de mindenféle művészeti ágra érvényes, hogy kellenek mecénások, mert anélkül a   művészet elpusztul.

– Ez az évadod, úgy tűnik, hogy a kalandozásokról, új utak kereséséről szól: Veszprémben a Kurázsi mamát játszottad, a Pinceszínházban rendeztél, Szabó István és Gothár Péter új filmjében is forgattál…

Fotók: Szarka Zoltán

– Valóban, eléggé kalandos és szerencsés a mostani időszak, sok különleges feladatban volt részem. Van, amikor évekig nincs ennyi munkám egyszerre. A két film meg a Radnóti felkérése miatt is nagyon összesűrűsödtek a dolgok. A Kurázsi mamából már a tavalyi évad végén lement a húsz bérletes előadás, nem hozták át az idei évadra. Sajnos kifújt az a kör, amelyik Budapestről érdeklődött iránta, a vidéki közönség meg a nézőbarátabb, szórakoztató előadásokra kíváncsi; úgyhogy közepest kap tőlem a veszprémi közönség.

– A Szász János rendezte vígszínházi előadásban a néma lányt játszottad. Milyen volt sok év után Kattrinból Kurázsi mamává változni?

– Oberfrank Pál, a Veszprémi Petőfi Színház igazgatója találta ki, hogy játsszam el Kurázsi mamát. Különösen jó találkozást hozott a rendezővel, Funtek Frigyessel ez az előadás, barátok lettünk. Nyilván a saját sorsomat próbáltam meg annak idején Kattrinban keresni, mint ahogy most Kurázsi mamában, a találkozási pontokat az életemmel, amiből meríthetek a szerephez.  Annyi minden történt húsz év alatt, hogy most nagyon érdekes volt idősebb fejjel nézni ezt az asszonyt.

– Paradox személyiség Kurázsi mama, egyfelől a mindent kibírás példaképe, másfelől az üzlet érdekében, a saját hibájából feláldozza a gyerekeit. Milyennek látod őt?

– Szerintem bármi áron nem kell életben maradni. Inkább negatív szereplőnek tartom, mint pozitív hősnek. Kurázsi mamának a túlélés részével tudtam azonosulni. Az összes többi rossz döntések sorozata. A gyerekeit egyoldalúan tanítja meg arra, hogyan viselkedjenek bizonyos helyzetekben, de azt már nem tanítja meg nekik, hogy ellenkező esetben mit kell tennünk. Stüsszinek azt mondja, hogy minden áron legyél becsületes, Eilifnek pedig azt, hogy te pedig fiam, mindig legyél bátor. Arról már megfeledkezik, hogy amikor béke van, nem ölünk embert, csak a háborúban.

– Mennyire szűrődött be a gondolataidba a menekültek, a hontalanok képe?

– Rengetegszer eszembe jutott, miközben próbáltam és játszottam, hogy hány és hány anya lehet a világon, aki hurcolja a világon át a gyerekeit, és fogalma sincs arról hogyan éli túl.

– Az előadás „pikantériája”, hogy a saját, ötödéves növendékeiddel játszol együtt.

– Kértem, hogy szerepelhessenek az előadásban, a színháznak is jól jött, amikor fiatalokat castingoltak, hogy van egy osztályom. Kurely László, Bajor Lili és Konfár Erik lett kiválasztva, Erikkel a Radnótiban is játszom A művésznő és rajongóiban.

– Milyen jövőképet tudsz továbbadni a növendékeidnek ebben az egyre szűkülő kulturális, színházi térben? Azt mondtad, nem szeretnéd elengedni a kezüket.

– Ki tudja, hogy döntenek majd az életük felől? Onnantól, hogy végeznek, a saját választásuk, hogy milyen értéket akarnak képviselni. Amiben csak tudok, segítek nekik. Jóval nehezebb a dolguk, mint a mi korosztályunknak volt, amikor végeztünk. Rettenetesen beszűkültek a pályakezdők lehetőségei, már akkor sem volt könnyű kitartásra biztatni őket, amikor felvételt nyertek az egyetemre. Ha nem lesz munkájuk, még csak ki sem próbálhatják, miként tudják a tehetségüket kamatoztatni.

– Annak idején Székely Gábor látta meg benned a pedagógiai vénát, ő szorgalmazta, hogy kezdj el tanítani. Mi vonzott benne?

– Gálffi Lászlóval és Ács Jánossal volt az első osztályom, tőlük is rengeteget tanulhattam. Szerettem volna kipróbálni, hogy amit a színpadon csinálok, azt hogyan tudom megfogalmazni, sűríteni, másoknak átadni. Emellett az is fontos volt számomra, hogy egy értékrendet is közvetítsek.

– Mit újat tanultál meg magadról a tanítással?

– Az a típus vagyok, aki, ha valamit már tud, menne előre. Az, hogy tanár lettem, rendkívüli türelemre tanított magammal szemben is. Arról is szól a tanítás, hogy hogyan tudom százféleképpen elmondani ugyanazt, ha esetleg nem értik, milyen hosszú idő kell ahhoz, hogy bizonyos dolgok valakiben megérjenek. Vagy mondjuk, akiben én tehetséget látok, lehet, hogy csak évek múlva fogja valaki más is meglátni benne. Ki kell várni azt az időt, és olyan feladatokat keresni számára, amiben minél jobban megmutathatja magát.

– Zsótér Sándorral közösen vezettek osztályt. Kettőtök közül kinek mi az erőssége?

– Zsótér nagyon lobbanékony hozzám képest. Pont kiegészítjük egymást. Folytatjuk egymás mondatait, amit az egyikünk elkezd, azt a másik biztosan befejezi. És ez már harminc éve így van. Barátok vagyunk.

– Tudatosan kerülitek mostanában a közös munkát?

– A legnagyobb szívfájdalmam, hogy nincs rá lehetőség. A Vígszínházba nem hívják Zsótért rendezni.

– Eszenyi Enikőhöz szoros alkotói barátság fűz, Marton Lászlót a mesterednek tekinted. Hogyan élted meg, amikor az ismert ügy hatására a Vígszínház menesztette Martont?

– Természetesen nagyon nehezen, hiszen Marton nem csak a tanárom, az osztályfőnököm, az igazgatóm volt. Nagyra tartom és szeretem őt. Nem tudtuk megvédeni, mert nem kaptunk rá engedélyt. A színházunk érdekeit kellett nézni, tudomásul vettük az igazgatói döntést.

– Jövőre lesz huszonöt éve, hogy a Vígszínházhoz szerződtél. Nyilván közben hívtak máshová is. Abban, hogy maradtál mennyi a hűség, a változástól való félelem, a kényelem?

– Imádom a Vígszínházat, és nem akarok máshova menni. Vígszínházi tag vagyok, nagyon szeretem a társulatot, az itt dolgozó embereket a műszaktól a különböző tárakig. Ők a barátaim, mindent megtesznek értem. Szeretem magát az épületet is, a színpadot, a nagy teret, és természetesen az előadásokat, amelyekben benne vagyok. Nagyon sok lehetőségem van másutt is játszani, sokfelé kipróbálhatom magam. A hosszú évek alatt gondolkodtam már rajta, mi lenne, ha váltanék. Több helyről is kaptam ajánlatokat. Ha eljönnék a Vígszínháztól, nem szerződnék másik társulathoz, hanem vidéken laknék a kis házamban.

– Ez az érzelmi kötelék mindent felülír, még az is, ha a színház által képviselt irányvonal nem esik egybe az elképzeléseiddel vagy a foglalkoztatottságoddal? A negyven pluszos színésznők parkolópályán vannak, téged sem halmoznak el az anyaszínházadban komoly feladatokkal.

– Valóban nem voltam elkényeztetve nagy szerepekkel az utóbbi időben, de valószínűleg azért, mert a fiatalokat kell többet játszatni. Nekem pont elég, ha két bemutatóm van egy évadban. Örülök, hogy vannak szabad estéim, amikor másutt játszom vagy másokat nézhetek. Nincs okom berzenkedni. Nemrég láttam A diktátort. Boldogság volt nézni, hogy milyen klassz fiatalok vannak nálunk ifj. Vidnyánszky Attilától Wunderlich Józsefig, és milyen klasszul játszanak.  Büszke voltam rájuk a nézőtéren ülve.

– Az elmaradt A vadkacsa után megint Ibsen lesz „terítéken” a Pesti Színházban, Valló Péter rendezésében a John Gabriel Borkman.  Ibsen ebben a darabjában arról moralizál, hogy súlyos vétkek vissza lehet-e jönni, helyre lehet-e hozni tönkretett kapcsolatokat…

– Egyelőre Ella Rentheim, az elhagyott nő figuráját igyekszem megérteni a próbákon.  Van a darabban egy mondat, a Bibliában is szerepel, egy titokzatos bűnről, amire nincs bocsánat. Ez pedig nem más, mint amikor az emberben megölik a szerelmet, vagy saját magában öli meg azt valaki. Az én szerepem erről szól. Ez a halálosan beteg nő egy életen keresztül viseli, hogy eladták a szerelmét egy bankigazgatói állásért. Mindhárman, Borkman, a felesége, a szerelme is tönkrement, eltékozolt életek, amikből nem lehet kilépni.

– Gyakran megtalálnak a nehéz fizikai, lelki terheket cipelő karakterek. Min múlott, hogy a tragédiák, a betegséged hatására nem keményedtél meg, hanem egyre több ajtót nyitottál a  sorstársaid, a nehéz helyzetű gyerekek felé?

– A betegségem arra tanított, hogy sokkal pozitívabban gondolkodjak a világról, a mindennapok örömének éljek. Rendkívül sok erőt adott a körülöttem lévő nagyon sok szervátültetett gyerek. És ha bennük ilyen fantasztikus erő, életbírás van, akkor bennem is kell, hogy legyen az adásra, a segítésre, ahogy rajtam is segítettek annak idején.

– Hányan vannak a  „gyerekeid”?

– Kétszázan, a gyerektáborunkban két-, háromévesek is vannak. Bármikor megkereshetnek. Nemrég egy májátültetett kisfiú, Kántor Petike jött hozzám Kecskemétről, aki megnyerte a  nyári táborunkban rendezett Ki mit tud-ot.  A jutalom az, hogy elviszem színházba, A Pál utcai fiúkra, és meghívom ebédre. Sokszor a lépcsőre szerzek jegyet a szervátültetett gyerekeknek, ebben a színház a lehetőségekhez képest segíteni szokott.

– A Pinceszínházban A Gézagyerek anyaszerepében annyira belemerültél Háy János világába, hogy A Herner Ferike faterjával már kikívánkozott belőled a rendező?

– Korábban már többször is rendeztem gyerektáborokban, diákoknak, az egyetemi osztályomban. Eredetileg úgy volt, hogy a Pinceszínházban egy másik darabban játszom, de az végül elmaradt.  Soós Péter megkérdezte tőlem, hogy nincs-e kedvem rendezni valamit, mert már A Gézagyereknél is sok mindenben beleszóltam. Úgy gondolta, talán menne nekem a rendezés, én meg szerettem volna az ottani kollégákkal dolgozni. Elolvastam egy csomó darabot, végül A Herner Ferike faterjánál kötöttem ki, ami nagyon illik oda.

– Mi fogott meg az egyszerre szívszorító és mulatságos istendrámában, a falusi nyomor közepén az élet értelméről, a túlvilágról filozofáló karakterekben?

– Az érdekelt a három közmunkás sorsában, hogy mennyire kilátástalan, determinált az életük, és hogyan lehet ebből valami pozitív dolgot kicsiholni. Sok ilyen mintát látok Becsvölgyén, ahol nyaranta lakom. Az is nagyon izgalmasnak tűnt, hogy az ember végig izgul, hogy kiderüljön, ki az a Herner Ferike, és mit követett el.

– Hiszel egyfajta determináltságban?

– Cipelünk magunkkal örökölt mintákat a felmenőinktől. A kérdés az, hogy milyen erő az, ami megtart minket az életben, és ami mindenkiben benne van. A Háy darabban is arról van szó, hogy Isten bennünk van, de ez nem a Jóisten, hanem saját magad. És te döntöd el, hogy a magad istene vagy, vagy odaállítasz magadnak valamit, egy bálványt.  Sajnos ateista vagyok, nem tudok a Jóistenbe kapaszkodni, de bizonyára vigyáz rám. Azt mondják, mindenkit szeret.

– Tóth József festőművész, aki egyben a párod, egy meseszerű képeslap-díszletet tervezett az előadáshoz.

– Azért találtunk ki egy színes világot háttérnek, hogy legyen valami ellenpontja a feketeségnek, ne süllyedjünk bele. A párommal sok közös dolgot csinálunk, a Transzplantációs Alapítvány önkéntesei vagyunk, nyolc éve gyerektábort vezetünk Becsvölgyén, ő készíti a díszleteket, aztán gyerekekkel közösen építik fel. Kedvem lenne ahhoz, hogy létrehozzak egy színházat, lennének is hozzá segítőim, akik szívesen jönnek. De várok vele még egy kicsit, amíg idősebb leszek.

Ha teheted, támogasd a munkánkat bankkártyás fizetéssel vagy átutalással, hogy az 55 éves Színház folyóiratnak ne csak múltja, hanem jövője is legyen.