A Brüsszelben élő Carly Wijs Mi és ők című darabja a 2004-es beszláni túszdrámáról mesél két gyerek, egy fiú és egy lány nézőpontjából. A szerző által Brüsszelben rendezett első előadást gyerekeknek szánták az alkotók, az Orlai Produkciós Iroda által színpadra állított verzió felnőtteknek szól. A szerző, CARLY WIJS – akinek egyébként nagyon tetszett az előadás – GÓCZA ANITÁnak mesélt a darab születéséről, arról, hogy a Mi és ők miért nem túszdráma, és hogy miért a jövő miatt fontos a múlt.

 – Meglehetősen meredeken hangzik gyerekeknek írni színdarabot a terrorizmusról…

– 2013-ban kért fel az ifjúsági darabokat játszó brüsszeli BRONKS színház, hogy írjak nekik valamit. Amúgy is szeretem a vitákra ingerlő témákat, szerintem a színháznak feladata reagálni a társadalmi változásokra. Ráadásul abban is hiszek, hogy ha megtaláljuk a megfelelő nyelvet, a legkomplexebb, legkevésbé sem fekete-fehér témákról is lehet, sőt kell is beszélni a gyerekekkel.

Elkezdtem tehát gondolkodni, mi legyen a téma, és eszembe jutott a kenyai bevásárlóközpontban 2013-ban végrehajtott terrortámadás, illetve főképp az, ahogy az akkor nyolcéves fiam – aki a gyerekhíradóból értesült a történtekről – mesélt nekem a tragédiáról: a tárgyilagos, szenvtelen hangja, ahogy részletezte a támadást, a halottak számát. És miután elmondta, amit tudott, minden átmenet nélkül megkérdezte, használhatja-e az iPadet. Ez a „laza váltás” már önmagában is megmutatja a különbséget egy felnőtt és egy gyermek világa között.

– Ez úgy hangzik, mintha a gyerekek érzéketlenek lennének.

– Én inkább úgy fogalmaznék, hogy egy gyerek nem tud kilépni a saját világából, nem foglalkozik azzal, amit „nem ér fel ésszel”. Érzelmi bevonódás, ítélkezés nélkül, objektíven tud beszélni egy ilyen tragédiáról, eszébe sem jut, hogy ő is ott lehetett volna abban a bevásárlóközpontban. Ez az objektív távolságtartás nyilván megkönnyíti számukra a borzalmak „eltávolítását”. Ugyanez a száraz, személytelen hang köszönt vissza egyébként a BBC dokumentumfilmjében is, amelyben a beszláni terrortámadást túlélő iskolások szerepeltek. Jó példa erre az „érzéketlenségre”, ahogy a fiú a darab végén elmeséli, hogy a lányt még Amerikában is látták a tévében, ahogy vérben úszva viszik ki a terrortámadás után. A felnőttek a fejüket fogják, amikor ezt hallják, a gyerekek pedig elismerően csettintenek: ez igen, bekerült a tévébe.

– Miért fontos mégis beszélni nekik ezekről a számukra „megemészthetetlen” témákról?

– A különböző internetes felületeken ma már rengeteg hír eljut hozzájuk. Fontos tudatosítani bennük, hogy a hírekben mindig egy mások által megkonstruált, szerkesztett történetet látnak, hogy amikor azt hiszik, „a valóságot” nézik, csak egy másik ember verzióját kapják az igazságról.

Mondok egy példát: rengeteg tudósítást, videót végignéztem a beszláni terrortámadásról. Biztos, hogy több ezer hozzátartozó állta körül az iskolát, hiszen benn is több mint ezren voltak. Mégis a felvételeken mindig ugyanazokat a fotogén arcokat lehet látni, amint sírnak. Pedig három napig nem sírhattak egyfolytában, biztos voltak fásult pillanatok is, de ezekről nem készültek képek. Vagy ha igen, akkor sem ezeket mutatták a tévében.

– A darab végén a szemtanú gyerekek szájából többféle lehetséges verzió is elhangzik arról, hogyan fejeződött be a túszdráma. Ez is azt sugallja, hogy többféle igazság létezhet.

– Ezeket a lehetőségeket nem én találtam ki. Egy oknyomozó újságíró három év kutatás után könyvet írt a terrortámadásról, amelyben azt állítja, egyszerűen senki nem tudja, mi történt pontosan, miért robbant fel a bomba a tornateremben. A túszszabadítás során a rendőrség speciális különítményéből is huszonegy férfi meghalt. Ez a kiugróan magas szám arra utal, hogy a rendőrök nem készültek fel megfelelően a támadásra, valószínűleg hirtelen döntöttek úgy, hogy behatolnak az épületbe. Beszlán környéke vadászati terület, ezért nagyon sok embernek volt otthon fegyvere. Van egy olyan elmélet is, amely szerint az intézmény körül várakozó szülők közül valaki tört be először az iskolába. De az is lehetséges, hogy egy terrorista ügyetlensége miatt, véletlenül robbant fel a bomba benn a tornateremben. Ezekbe a részletekbe persze nem megy bele a darab, nem az volt a cél, hogy a néző megismerje a támadás részleteit. De a könyv olvasásakor jött az ötlet, hogy ezek a változatok a színházban is elhangozzanak.

Fotó: Takács Attila

– Azért az elég ijesztően hangzik, hogy „nincs igazság”, hogy hiába vagy szemtanúja az eseményeknek, még akkor sem lehetsz biztos abban, hogy tudod, mi történt.

– A görögök óta keressük a választ arra a kérdésre, hogy létezik-e igazság. De nehogy azt higgye, hogy ez csak egy elvont filozófiai probléma, a hétköznapi életben is gyakran előkerül ez a dilemma: ha például a barátaim válnak, a férj és a feleség is másképp fogja elmondani a házasságuk történetét, és általában a két beszámoló között valahol „félúton” találom meg az igazság számomra elfogadható verzióját. Az emberek hajlamosak elfeledkezni erről, és megingathatatlanul hinni az egyféle igazság kizárólagosságában. Pedig ez abszurd.

A tévéfelvételeket nézve egyébként azon is elgondolkodtam, miért van az, hogy kizárólag szép embereket látok. Volt egy érdekes vita Hollandiában egy ikonikussá vált kép kapcsán, amelyen egy hatalmas katona cipel egy vérző orrú kislányt, akin mindössze egy bugyi van. Tényleg drámai fotó: a halottsápadt, kicsi test és az erőtől duzzadó hős. De volt egy bökkenő: a katona szájában cigaretta füstölt. A Hollandiában publikált képekről viszont hiányzott ez a cigaretta.

– Kiretusálták a cigarettát a fotóról?!

– Pontosan. A holland média számára nem fért össze a gyerekmentő hős képével, hiszen nem szép dolog gyerekek előtt dohányozni. Egy barátom írt is erről egy cikket, amelyben elképzeli, vajon hogyan játszódott le mindez a gyakorlatban. Lehet, hogy valaki berakta a szájába az égő cigarettát? Vagy a hős egy pillanatra letette a lányt a földre, hogy rágyújthasson? Ez a példa is azt tükrözi, mennyire konstruált a kép, amelyet a média közvetít. Ezzel már a gyerekeknek is tisztában kell lenniük.

– Miért volt fontos, hogy minden dokumentumnak utánanézzen, ha ezek a részletek nem kerültek bele a darabba?

– A valóság inspiráló. Nekem egyébként mindig ez a munkamódszerem: a tényekből, a részletekből indulnak el a gondolataim, támadnak az ötleteim. Sokat gondolkoztam azon, hogyan szerkeszthették a beszláni terrortámadásokról mutatott felvételeket: miért van szükség arra, hogy egy tragikus eseményt még drámaibbá tegyenek a fotók segítségével? Mintha a valóság nem lenne elég drámai. Az emberek szeretnek borzongani, ez a horror pornográfiája: ülni, és szörnyülködni mások szenvedésén. Erről is akartam beszélni ebben a darabban.

– A budapesti az első felnőtteknek szánt változata a darabnak?

– Igen, sőt ez az első, amit nem én rendezek. De a közeljövőben Tokióban és Stockholmban is mások fogják színpadra állítani. A mi előadásunk tényleg olyan, hogy tízéves gyerekek is megnézhessék, nincs benne üvöltés, az elejétől a végéig tartottuk magunkat egyfajta dokumentarista megközelítéshez, tárgyszerű hanghoz. A budapesti változat teljesen más: vannak nagyon intenzív, érzelmileg túlcsorduló pillanatok. Úgy láttam, hogy a két zseniális színésznek köszönhetően (László Lili és Vilmányi Benett) erős hatással vannak a nézőkre ezek a jelenetek, de ez már sok lenne egy gyereknek.

A halál különben a gyerekek többsége számára ugyanolyan absztrakt, mint azok a számok, amiket a táblára ír a darabban a két gyerek. A legtöbben igazán csak felnőttként találkoznak a halállal.

– A nagyszüleiket azért sokan elveszítik gyerekként.

– Igen, de az más, mert a nagyszüleit többnyire már idős emberként ismeri meg egy gyerek. Akkor szembesülsz igazából a halállal, amikor elveszíted egy barátodat, vagy fiatalon a szüleidet.

A BRONKSban készült előadást Nyugat-Európa számos országában bemutattuk, és tényleg rengeteg gyerek látta. Az angolszász közegben viszont hiába hirdetjük meg gyerekelőadásként, szinte csak felnőttek jönnek. Több mint százszor játszottuk Amerikában, Angliában sokfelé, a harmincötezer nézőből jó, ha ötven volt gyerek.

Az is sokat elárul a kétféle látásmódról, hogy milyen kérdések merülnek fel a felnőttekben és a gyerekekben előadás után. Utóbbiak általában arra kíváncsiak, hogy a fiút és a lányt játszó színészek tényleg szerelmesek-e egymásba, vagy hogy ki a híres futballista, aki a darab szerint meglátogatja a fiút a kórházban stb. Ezért is izgalmas, amikor életkorilag vegyesebb a közönség: ilyenkor olyan, mintha két párhuzamos előadás menne egy időben. Ha a szülők nevetnek, a gyerekek biztos nem, és ez fordítva is igaz. És amikor a felnőttek nevetnek előadás közben, az soha nem vidámság, hanem pillanatnyi megkönnyebbülés, „gőzkieresztés”, míg a gyerekek akkor nevetnek, ha valami vicceset látnak a színpadon.

A magyar verzióban ez nem egy hangsúlyos jelenet, de a mi előadásunkban az egyik „leghorrorisztikusabb” pont az, amikor a lány leveszi a pólóját, mert már nem bírja elviselni a hőséget. A kilenc-tíz éves nézők számára elképzelhetetlen, hogy ott áll valaki egy szál melltartóban a többiek előtt. A darabbeli fiú nem is hajlandó levetkőzni. Ezt a részletet is a dokumentumfilmnek köszönhetem: a túszszabadításról készült fotókon jól látszik, hogy a lányok egy szál bugyiban vannak, a fiúk pedig teljesen felöltözve. A visszaemlékezések is megemlítik, hogy a fiúk nem voltak hajlandók levetkőzni vagy a tornateremben pisilni. A lányoknál hamarabb eljött az a pont, amikor már nem érdekelte őket semmi.

– A címben szereplő „mi és ők” akár a szimbóluma is lehetne az elmúlt néhány évünknek. Mi vagyunk az oszétok, ők a csecsenek, vannak a fiúk és vannak a lányok, lesznek áldozatok és túlélők, szinte végtelen számú kategória mentén lehet szembeállítani az embereket.

– Ráadásul a gyerekek még rá is erősítenek ezekre a szembeállításokra a maguk abszurd túlzásaival: elmondják, hogy az ő hazájuk meseszép, de amint átlépjük a csecsen határt, a táj is unalmassá válik, a csecsen apák drogfüggők, az anyák pedig bajszosak. Már ennyiből is nyilvánvaló, hogy ezek a gyerekek semmit sem tudnak arról, mi van a határ túloldalán, csak visszhangozzák a szüleiktől hallott mondatokat.

– Sokak számára ez nyilvánvaló, mások meg lazán mondanak hasonlókat felnőttként is. A magyarországi plakátkampányra fogékony százezrek is azt mutatják, elég sokan fogadnak el gondolkodás nélkül akár ilyen abszurd mondatokat is.

– Egy ilyen előadás görbe tükrében könnyű felismerni, mennyire irreális mondatok ezek. Hollandiában is hallatszódnak néha olyan hangok, hogy így az arabok, úgy a marokkóiak – számomra egyszerűen nevetséges, amikor valaki általánosságban beszél különböző csoportokról. Molenbeekben laktam egy ideig, a muzulmán negyed közepén, és pontosan láttam, milyen sokféle ez a közösség. Bízom abban, hogy Európában mi már megtanultuk a leckét, a 40-es években már egyszer kipróbáltuk, hova vezet mindez.

Nemrégiben barátokkal sétáltam Milánóban, és arról beszélgettünk, hogy 20 évvel ezelőtt, ha elmentem egy másik európai országba, lenyűgözött a sok apró és nagyobb különbség, az egésznek a „mássága”. Mára ez megváltozott: mindenhol ismerősek a dolgok, az emberek egyforma ruhákban járnak, a telefonjuk se különbözik, és enni is ugyanazt esszük. Vannak, akik szeretik a változást, mások számára viszont – és ők sincsenek kevesen – ez a gyors átalakulás félelmetes és rémisztő. Az ő félelmüket komolyan kell venni, foglalkozni kell vele, reagálni kell rá, de nem gyűlölettel, nem azzal, hogy lehülyézzük, alacsonyabb rendűnek tartjuk őket. A másik lenézése sehová sem vezet. Vitatkozni kell, érvelni, semmiképpen sem szabad csendben maradni.

Én úgy látom, Hollandiában a virágzó szélsőjobb időszaka már leáldozóban van, és ebben Trump sokat segített: az amerikai történéseket látva az emberek többsége azt gondolja, hogy nem, ezt mi már végigcsináltuk, köszönjük, nem kérünk belőle. Egyre erősödik az igény arra, hogy visszaüljünk a közös asztalhoz, ahol érvekkel lehetett vitázni egymással. A párbeszéd, a félelmek hangos kimondása mindig segít megszabadulni a fóbiáktól.

– Egy ilyen előadásnak az is a feladata, hogy megóvja ezeket az eseményeket a felejtéstől?

– Számomra az a fontos, hogyan emlékezünk. A horror pornográfiáját szerintem nem szabad életben tartanunk. Az emlékezésnek soha nem a múlthoz van köze, hanem a jövőhöz. Ha biztosak lehetnénk abban, hogy a borzalmas múlt nem ismétlődhet meg, megtehetnénk, hogy egyáltalán nem foglalkozunk vele.

Facebook Comments