Szvetlana Alekszijevics kora ifjúsága óta készít interjúkat, mesterségének és művészetének alapja az érzékeny kommunikáció, az alanyokkal való együtt rezgés, a kimondott és kimondatlan üzenetekre való fogékonyság. Ő maga a lehető legnehezebb – ne kerteljünk, legrosszabb – interjúalany, nem egy hírneves showmannek, sztárriporternek tört bele a bicskája a vele való beszélgetéskísérletbe. Alekszijevics ilyenkor nem sziporkázik, nem szereti a kamera, többnyire kissé unottnak és fáradtnak látszik. A banális udvariassági kérdések felháborítják és kizökkentik, a közhelyekre pedig olyan tekintettel válaszol, hogy a média hercegeibe és hercegnőibe belefagy a szó.

Az idén hetvenéves Szvetlana Alekszijevics 2015-ben kapta meg az irodalmi Nobel-díjat. Művei azóta több mint négymillió olvasóhoz jutottak el. A könyvei iránti érdeklődés tulajdonképpen meglepően magas, tekintve, hogy Alekszijevics nem kimondottan népszerű műfajban alkot. Művei nehéz olvasmányok, mélyinterjúk alapján művészi szöveggé formált sorsmonológok sorozatai a szovjet múlt legtraumatikusabb csomópontjairól: a Nagy Honvédő Háborúról, Afganisztánról, Csernobilról és a rendszerváltás Szovjetunió-Oroszországáról.

Alekszijevics néhány hónappal a Nobel-díj átvétele után egy interjúban őszinte elkeseredéssel panaszkodott az ismertséggel járó időhiányra, amely a lehetetlenségig nehezíti aktuális munkáit. Ez nem a váratlanul hírnévhez jutó ember szeszélye: Alekszijevics könyveinek talán legfontosabb komponensei a befektetett idő, a figyelem és a türelem. Pályáját újságíróként kezdte, ám munkamódszere inkább emlékeztet elhivatott antropológuséra, mint riporterére: alanyaihoz többször visszamegy, többórás anyagokat rögzít, és előfordul, hogy heteket vár egy-egy kulcsmondat elhangzására. Az így gyűjtött anyaghoz azonban már íróként, nem dokumentátorként viszonyul: az eredeti hosszú monológokból néha csak néhány bekezdésnyi kerül a végleges szövegbe. Ezt nem is minden beszélgetőtársa értette és tolerálta: Alekszijevicset az évek során többen vádolták szavaik elferdítésével, ami minden kellemetlensége, sőt fájdalmassága mellett alkalmat adott az írónőnek arra, hogy elmagyarázza e hibrid műfaj mibenlétét, tisztázza, hogy ő művészi szöveget alkot.

Alekszijevics hősei – elbeszélői – épp olyan változatosak és különbözőek, mint mindennapjaink szereplői. Azon kívül, hogy ugyanazon a szovjet-orosz univerzumon osztoznak, egyetlen dolog köti össze őket: ólomnehéz a múltjuk. Nem is tudnak szabadulni tőle. A tajgában, a kitelepítettek lakógödreiben eszmélő egykori kisgyerek, a metróban, terrortámadásban megsérült fiatal lány, a fiát lehegesztett fémkoporsóban visszakapott anya számára megfagyott az idő, a létük kettős lét: két idősík, múlt és jelen osztozik rajtuk életük végéig. Nem emlékeket beszélnek el: betekintést nyújtanak e számukra nagyon is releváns, párhuzamos világokba. Mint ahogy Csernobil sem pusztán emlék. Ha Csernobilról beszélünk, nem a múltról beszélünk, magyarázta egyszer Alekszijevics: minden barátja, aki az elmúlt tíz évben meghalt, rákos volt. Csernobil a jelen, mivel a katasztrófát követő gyors halálok után elérkezett a lassú halálok ideje, és ez még sokáig tartani fog.

Secondhand (Örkény Színház). Fotó: Horváth Judit

A már nem egészen fiatal kelet-európai (de nem orosz, ukrán vagy belorusz) olvasó számára Alekszijevics történetei elég közeliek és elég távoliak ahhoz, hogy átélhetőek és megrázóak legyenek. A közös és az idegen, a ráismerés és a megdöbbenés elegye és aránya révén talán éppen mi lehetünk Alekszijevics ideális olvasói. A Szovjetunió utódállamaiban sokan azért nem érzik relevánsnak a művek sikerét, mert – érvelnek – a saját családjuk padlásán még sokkal „ilyenebb” történetek hevernek. Tőlünk nyugatabbra pedig groteszk haláltáncnak tűnhetnek az eszme árnyékában töltött szovjet mindennapok.

Pedig az Alekszijevics-mű nem groteszk, és nem abszurd. Ha eltávolítjuk magunktól, kiürül. A felidézett történetek és képek bővelkednek ilyen elemekben: abszurd lehet a Sztálinnak boldogan levelet író kisdiák, groteszk a Gulag-ítéletvégrehajtó ravasztól megfáradt ujjainak járó kézmasszázs, vagy a csenobili zónában a hátrahagyott háziállatokra vadászó különítmény. De a történetek médiumokon keresztül érkeznek hozzánk, személyiségeken, akik számára minden mozzanat motivált. Ez nem jelenti azt, hogy érthető is, még kevésbé, hogy menthető és megbocsátható. A megszólalók jelenét kínpadra vonja a múltjuk, a szavaikat szétfeszítik a szellemi, érzelmi és a legmélyebb értelemben vett morális ellentmondások. Alekszijevics egy pillanatra sem kecsegteti az olvasóját azzal, hogy a történelmi kataklizmáknak valaha, valahogyan „jó vége” lehet. Még csak azzal sem ámít, hogy vége lehet egyáltalán bárminek. A feldolgozási folyamat is végtelennek látszik, csak elkezdeni lehet.

A múltunkban sok van, ami érthetetlen, de hibát követünk el, ha az eltávolítás során az érthetetlent a hihetetlennel, vagy még inkább, ha a lehetetlennel rokonítjuk. Ereje, súlya minden történetnek csupán a narrátor, a – szenvedő – személyiség hitele által van. Az elbeszélő keretet, realitást adó személyisége nélkül Alekszijevics szovjet múltja közönséges freak show lenne, amely elrettent, de a maga sötét módján szórakoztat. És ennek nyoma sincs. A háborúk, az apokaliptikus csernobili katasztrófa és a paranoid diktatúra története számtalan olyan eseményből áll össze, amely látszólag ellentmond a józan észnek, amelynek nem kellett volna megtörténnie, s amelynek megtörténtében mégsem kételkedünk egyetlen pillanatra sem, mert a történeteiket felénk nyújtó elbeszélők nem csak a történelmi zsákutcák, kényszerpályák és holtvágányok tanúiként lépnek elénk. Másról is tanúskodnak: a történelem névtelen szereplői révén munkálkodó Jó és Rossz nyugtalanító határtalanságáról, amit kizárólag az egyéni sorsok – a saját sors és a szomszédos sorsok – szintjén lehet tetten érni. Ha nem hatná át Alekszijevics könyveit ez a baljós valóságérzet, menthetetlenül belecsúsznának a giccsbe, a szentimentalizmusba, a hatásvadászatba; talán megborzongatnának minket, de hamar elfelejtenénk őket. Így viszont brutálisak ezek a szövegek, felpeckelik az olvasó szemhéját, jeges vizet loccsantanak a fülébe.

Alekszijevics mélyen hisz abban, s gyakran hangoztatja, hogy a történelemnek nevezett idővihart csak az egyes ember történetére „kicsinyítve” lehet megközelíteni, már csak azért is, mert az olvasó számára ott válik érdekfeszítővé, ott támad fel benne a vágy, hogy megértse, vagy legalább képpé formálja az eseményeket a maga számára. Könyvciklusának filozófiai alapkérdése mégsem az egyén szintjén fogalmazódik meg. Hosszú kirándulása végén visszajut az orosz kultúra egyik megkerülhetetlen problematikájához, az eszme és a mindennapi lét, a „bit” háborújához és héjanászához.

Alekszijevics gondolatmenete szerint a homo sovieticus, a kollektivista eszme és a hiány társadalmában felnőtt ember azért gyökértelen, mert soha nem élt magáért és „magában”, mert nem boldogulásra nevelték, hanem önfeláldozásra, nem életre, hanem halálra. Az ember, ha megfosztják egyéni léte kibontakozásának lehetőségétől és a szabadságtól – amelynek képzete a szovjet ember gondolataiban összefonódott a bőséggel, a reáliákban való tobzódással –, másban keresi a kielégülést, a vélt teljességet. Tapasztalati tény, hogy eszmék árnyékában az ember inkább tűri, amit egyébként nem tűrne: nélkülözést, megaláztatást, lélekölő tevékenységet, s mindezt azért, mert ilyenkor nincs egyedül – az eszmében – és a szenvedésben – találkozik és egyesül másokkal. Ugyanakkor a szövegeket olvasva megfigyelhetjük, hogy az elbeszélt világ a legkevésbé sem éteri, az élmények tengelye mindig a tapintható és szagolható lét, és a lényegi üzeneteket éppen a reáliák, az anyagi szint változásai közvetítik. Semmi sem érzékelteti úgy a rendszer bűneit, mint a kivégzőosztag öltözőjébe vitetett egy vödör kölnivíz és egy vödör vodka – semlegesíteni a lemoshatatlan vérszagot, és elzsibbasztani az agyat –, vagy a háborús évek súlyát az a tény, hogy a harcoló kamaszlány több centit nőtt a katonaévek alatt.

Törvényszerű, hogy az így nevelkedett emberek nem tudnak mit kezdeni a rendszerváltás nyújtotta, számukra kétes értékű „szabadsággal”, és a csak a győzteseknek járó bőséggel sem. Alekszijevics azt érzékelteti, hogy ha valaki már élt az egyéni lét kategóriáit meghaladva (még ha ez a meghaladás tökéletesen bűnös és tökéletesen torz formában valósult is meg), annak számára már nincs visszaút – azaz van, de az lealjasodás, barbarizmus, ahogyan ez a kilencvenes években látható is volt. De más baj is van, olyasféle, ami nemcsak az egykor volt utópiát diszkreditálja, de minden utódját is, előre.

Ugyanis az „eszmében élés” paradox módon ahelyett, hogy felemelné, abszolutizálná, átszellemítené a lét reáliáit, inkább az eszmét szennyezi be „bit”-tel, izzadság-, vér-, vodka- és ecetszagúvá zülleszti, az embert pedig beleköti ebbe a kulimászba.

Nincs élet a „bit”-ben, de nincs élet a „bit”-en kívül, az eszmében sem, egész egyszerűen azért, mert az eszme nem élettér – el lehet benne vegetálni, de csak ha telebűzöljük a lét excrementumaival. És ez az ellentmondás feloldhatatlan.

Épp ezért Alekszijevics legjobb olvasói nem azok, akik az írónő könyveiben ráismernek a történelmi törvényszerűségekre, levonják a tanulságot, elemeznek és emésztenek, lamentálnak és fejtegetnek. Alekszijevics legjobb olvasói bőgnek, mint a zálogos tehén, mert nyitottnak találtattak az együtt szenvedésre. És ha másból nem, ebből talán még kijöhet valami.

Facebook Comments