Ennek a szerkesztőségi beszélgetésnek az volt a célja, hogy kicsit magunkba tekintsünk: kritikusként (és most elsősorban kritikusok vagyunk, nem szerkesztők) hol hibázunk/hibáztunk, milyen határaink, elfogultságaink, kétségeink, előítéleteink vannak. Vajon tudunk-e magunkba nézni? Boros Kinga, Herczog Noémi, Králl Csaba, Rádai Andrea és Tompa Andrea beszélgetése.

Tompa Andrea: Ha tudom, hogy bizonyos írásaimnak az a következménye, ami – például úgynevezett politikai botrány, a nevem meghurcolása és felmosóronggyá változtatása –, nem írom meg őket. Még akkor sem, ha többszöri visszaolvasás után is úgy látom, pontos voltam, „igazam volt”, kvázi még csak be sem perelhettek (nem is történt meg), sőt, helyreigazítást sem publikálhattak (mert ami tényt leírtam, az úgy is volt, ami véleményt, az viszont vélemény, és nem tény). Nem írom meg, mert nem akarok a fejemre ekkora bajt hozni, és ha megfélemlítenek, akkor félni is fogok. Ehhez nincs kedvem. Lehet, hogy ezt hívják újságírásnak, de én voltaképpen nehezen viselem a következményeket.

Ebből az következik, hogy írás közben mégiscsak törődöm a következményekkel, és bizonyos következmények nyomasztanak, így aztán elkerülöm őket. Meggyávultam, hogy pontos legyek. Nyilván nem vagyok vak, látom, hogy a megfélemlítés eszköz az elhallgattatásra, és ez sikerül is. Engem nem nehéz elhallgattatni.

Králl Csaba: Bármennyire is szeretek írni, a táncról gondolkodni, értelmezni és véleményt formálni, minden áldott alkalommal azt érzem, hogy belebukom. Hogy nem, nem és nem tudom jól (helyesen? pontosan? lényegre törően? nem maszatolósan? világosan? élményszerűen?) visszaadni azt a bennem gyakran nagyon is pontosan kikristályosodó, már-már kézzelfoghatóan éles képet, amit egy előadásról, táncműről gondolok. Ez nyilván műfajspecifikus is, de most nem erről beszélek. Nem is arról, hogy ne lenne véleményem: van, gyakran éles (bár ahogy korosodom, érzem, puhulok). Hanem arról, hogy jobban szeretem az írást közvetlenül megelőző (még szűz) állapotot, mint a már leírt szavakat. Abban a szűz állapotban még benne van a győzelem lehetősége. A szavakra, a szavaimra, szövegeimre már haragszom, hogy (soha) nem tudnak azok lenni, amit én elvárnék tőlük. Ami kész van, azt nem jól viselem. Sokszor húzom is az időt, csak dédelgetem magamban a még ki nem mondottakat, nehogy valamit elrontsak. De persze elrontom. És ez független attól, ki mit mond róla, jót vagy rosszat. Mégis ez a bennem élő folyamatos vereség- és bukásérzés visz előre. Hogy egyszer tán csak megnyer az ember egy csatát. Önmagával szemben, önmagában.

Rádai Andrea: Ezzel én is mindig megküzdök: eleinte legyőzhetetlen akadálynak tűnik minden egyes cikk. Ráadásul sokszor a saját véleményemet sem érzem kereknek, egésznek, véglegesnek: ahogy elmélyülök egy előadásban, úgy formálódik a fejemben (és egyébként általában megengedőbb, megértőbb leszek az idő múlásával), más érdekel belőle (már ha elég anyag van benne) vasárnap, amikor futok a délutáni napsütésben, és kedd reggel, amikor felszállok a metrópótlóra. És persze olyan is van, hogy egy kolléga írása nyitja fel a szemem valamire. Amúgy nem gondolom, hogy ez baj lenne, tulajdonképpen párbeszédhelyzet ez is.

T. A.: A legnehezebb kifejezni azokat az életre szóló, vagyis életet megváltoztató (life changing) élményeket, amiket őrzünk. Azokat a találkozásokat – emberi találkozásokat –, amiket megéltem, amikor egy színészt néztem a színpadon. Ha visszanézem az ilyen előadásokról írott kritikáimat, semmit sem találok bennük, ami erről a radikális hatásról számolna be. Valamilyen időtávlatból ezeket az előadásokat, élményeket újra elő kéne venni, és összegezni: ezektől a művektől – reményeim szerint – jobb ember lettem.

Boros Kinga: Ó, felsorolni nem tudnám, mi mindent írnék másképp! Egyet csak. Pont a kritika volt a téma, interjúsorozatban jártam körül a színházi alkotók és a kritika viszonyát, hogy „mi a baj” a kritikával, mert hiszen ez derült ki folyton, hogy csak a baj van vele (velünk). Egyik alkalommal ott ültem az erdélyi színház doyenjének kávéasztalánál (na, például ez baj, hogy ilyen közhelyeket írunk, „az erdélyi színház doyenje”), ő megengedett magának egy ordenáré hímsoviniszta poént egy nálam húsz évvel tapasztaltabb kritikusról, majd sietett leszögezni, hogy ki ne merjem szerkeszteni, mert akkor nincs interjú. Nekem pedig kellett az interjú, azt hittem, a doyen megszólaltatása legitimálja a sorozatot. Szeretek eljátszani a gondolattal, milyen lett volna kávéstul, diktafonostul felborítani akkor azt az asztalt.

Herczog Noémi: Nekem is volt hasonló, sőt, lehet, hogy ezért lettem kritikus: a gimnáziumi történelemtanárunk rendkívül ügyesen csöpögtette a MIÉP-matricás tolltartója és az időnként az órára behozott Vasárnapi Újság-rádiófelvételek mellől a lappangó antiszemita megjegyzéseit és az aktuálpolitikát, így én a durván hiányos történelmi tudásommal sosem tudtam megfogni. Csak vágtam a pofákat. Azóta is bánt, hogy ha már felkészülni nem tudtam, egyszer legalább nem álltam fel, és mentem le az igazgatóhoz (aki nyilván tudott az egészről). Azóta nagyon kikívánkozik a véleményem (bár nem mindenki szerint mindig jó pillanatban).

K. Cs.: Amikor egyszer Keveházi Gábor, a Magyar Nemzeti Balett korábbi igazgatója az Operaház szent épületében rácsapott a diktafonomra, és felszólított, hogy távozzak, mert interjúhelyzetben megismételtem egy kérdést, amire nem kaptam kielégítő választ, csak mellébeszélést, akkor azért én is erősen elgondolkoztam azon, mi értelme folytatni ezt az egészet, mi értelme komolyan venni a szakmánkat, ha egy hatalomban lévő személy úgyis azt csinál, amit akar.

B. K.: Színházban nőttem fel, mindenevő lettem, ugyanazzal a feltétel nélküli figyelemmel néztem a Janikát és az Alkésztiszt. Huszonévesen a Marosvásárhelyen szerkesztett A Hét című hetilap szerkesztősége volt az első munkahelyem, hetente kellett megtöltenem a színházi rovatot úgy, hogy külső szerzőt nemigen volt pénzünk fizetni. Megjegyzem, mégis ez volt az egyetlen orgánum, amely mindig állta az útiköltségem. Úgyhogy hetente utaztam, főként erdélyi városokba (egy nap hányódás oda, egy nap hányódás vissza), és megnéztem, megírtam mindent. Persze nem mindent, de úgy éreztem, hogy mindent, mindent is. Bírtam gyomorral, hiszen továbbra is mindenevő voltam. Csakhogy évi 50+ előadást összeutazni embertelen. Egy-egy fesztivál javít ugyan a mutatón (ám ront is – mármint a mutatón, mert egyébként kifejezetten finom –, ha épp román vagy nemzetközi), mégsem jött össze nekem soha a 90 új magyar bemutató, ami a kritikusdíjra való szavazáshoz szükséges. Magyarán akkor sem voltam echte kritikus, amikor abból éltem, abba döglöttem bele, hogy az vagyok. Most, tizenöt évvel és két gyerekkel később nem akarok több embertelen feladatot. Megnézem, amire kíváncsi vagyok (meg ahonnan este 11-re hazaérek/ahová vihetek gyereket és pesztrát/ahová el bírok vezetni/ami belefér a munkanapba stb.). Ennek nyilván ára van. Nem láttam még Újvidéken újvidéki előadást. Sosem fogok élőben látni Peter Brookot. Lemaradok arról, amit előítéletesen nem találok elég érdekesnek. Beszűkülök, tájékozatlan maradok, és sosem leszek (olyan) kritikus, ahogyan azt a szakma elvárná.

T. A.: A 2000-es években nagyon sokat utaztam, főleg külföldre, de vidékre is. Hozzáteszem, sosem jártam Avignonban, Edinburghban vagy a Theatertreffenen. Ebből mára szinte semmi vagy nagyon kevés maradt – de nemcsak az életem változott meg, hanem az is, hogy már nem vagyok (és többé sosem leszek) főállású kritikus, aki ekkora áldozatokat hoz. Akkor nem éreztem áldozatnak.

H. N.: Túl sokat vállalok, bár ez nem csak rajtam múlik, mentegetem magam azonnal. A megélhetés nyilván elsősorban nem a kritikából jön ebben a pillanatban, de az irgalmatlan mennyiségű bemutatót bárkinek lehetetlen teljesíteni, főleg az utazásokkal együtt: a szelekció alapfeladat ma mindenkinek, főleg, hogy az ezekről való gondolkodásra is kell idő, és azt szeretem magamnak megadni, sőt követelem. Közben kell írni a „fontos” színházak „fontos” bemutatóiról, mert az ember csak látszólag teljesen szabad, részben legalábbis köti sok tőle független tényező, és most nem politikaira gondolok, de van a piac: ott az olvasó, és ha őt elveszítem, miközben csak és kizárólag a nekem izgalmasról írok, a kritikusi munkának nem sok értelme marad. A rohanásban sokszor elfelejtem átvenni a jegyem (joggal szidnak le bizonyos színházaknál, ezúton is bocs), de olyan is van, hogy megvásárolt jegy megy pocsékba. Kapkodás van. A slow movement híve vagyok, ebben hiszek, de nem ezt gyakorlom. Hány előadás maradt ki a különböző igények kielégítése közben a végkimerülés határán, amiről igazán írni kellett volna, és persze igazán jól: ne haragudj, Fekete Ádám, hogy nem írtam meg a Jedit! Sosem készült el Pintér Béla első drámakötetéről a recenzióm, megvan a kezdemény, a példányt is felvettem (ez különösen kínos), és a cikket végül nem adtam le, mert nem éreztem elég jónak, és nem volt időm jobbá gyúrni. Ha végignézem a kritikáimat, az eredmény kettős: a világszemléletem, azt hiszem, kirajzolódik legalábbis eddig a pontig, de NEM biztos, hogy össze tudnám belőlük rakni a nekem legfontosabb előadások kritikai gyűjteményét, olyan koltaisan. Mármint azt, ami az én ízlésem szerint ma a magyar színházi best of. Egyszerűen mert azt hiszem, egyre távolabb kerül ez a régi kritikusi szerep attól, amit én gondolok színháznak, közel saját magamhoz, szemben azzal, amit, hát igen, leginkább a kőszínházak programjában tapasztalok, és amit kritikusként szintén kötelező ímmel-ámmal követni. És ez is egy létező, de belőlem hiányzó – vagy szebben: fejlesztendő – skill: egy negyvenkettedik Három nővérről izgalmasan írni, hisz ebben a műfajban végképp felülprezentált a mintha, az ugyanolyan. De azt hiszem, én nem ez a típus vagyok, és százszor inkább nehezemre esik, mint a hol jó, hol rossz in between műfajokat figyelni. Utóbbiakról el szoktuk mondani, hogy kifognak a kritikán, hogy „nincs rájuk nyelv”, előbbiről meg igazságtalan módon nem, pedig lehet, hogy erre sincs nyelve mindenkinek: és tisztelem annak a tudását, aki ebben jó. Csak olyan jó volna a kettő között kicsit bemozgatni az erődinamikát a rétegműfajok javára, és ez nem eléggé sikerült mostanáig, pedig elég szerencsés és áldott helyzetben vagyok ahhoz, hogy akár jobban is mehetne. Rajta vagyok az ügyön.

R. A.: Régen én is a színházi programjaim köré szerveztem az életemet, most az életem köré szervezem a színházi programjaimat. Jóval kevesebbet látok így, megfontoltabban is választok, viszont sokkal kisebb helye van a meglepetéseknek, a nagy felfedezéseknek.

A #metoo kapcsán gondolkodtam el azon, hogyan viszonyul a kritika a bántalmazás problémaköréhez. És azt hiszem, nemcsak a szexizmus vagy a sovinizmus tartozik ide (de erre még vissza fogok térni), hanem az a kérdés is, hogy bánt-e a kritika, vagy ha úgy tetszik, joga van-e a kritikának bántani. Milyenek azok a mondatok és megfogalmazásmódok, amelyekkel a kritikus belegázol egy másik ember lelkébe, amelyek semmibe veszik egy alkotó munkáját? Én magam vajon hány ilyen mondatot írtam le? Sokat, bár hajlamos vagyok azt gondolni, hogy fiatal kritikusként többet. (És azon is érdemes töprengeni kicsit, hogy vajon egy kritikára nyitottabb, kritikát konstruktívabb módon adó és kapó, párbeszédképesebb közegben leíródna-e ennyi bántó mondat? Csak kicsit mellékvágány: eszembe jutnak a középiskolai fogalmazásaim, amelyekre a magyartanár kapásból kiosztott három jegyet (fogalmazás, helyesírás, külalak), míg az angolszász gyakorlatban az ember azért kapja az írására a pontokat és megjegyzéseket, hogy ezek segítségével javítson műve minőségén.)

Igaz, ahogy öregszem, egyre óvatosabb vagyok, egyre inkább ilyen a kritikusi habitusom, ami miatt viszont gyakran lubickolok a semmitmondás langyos vizében. Ezt egyáltalán nem úgy értem, hogy ha a kritikus nem bánt, akkor unalmas (bár valószínűleg vannak, akik így gondolják) – az olyan óvatoskodó, elkenős, őszintétlen mondatokra gondolok, amikről már akkor tudom, hogy értelmetlen volt megszületniük, amikor leírom őket, és amiket elsősorban a félmondatokba, jelzős-határozós szerkezetekbe sűrített, színészi alakításokról szóló passzusok környékén kell keresni.

Nem vagyok elég bátor, amikor nőként rosszul érint egy előadás. Sokkal többször feszengek a székemen, mint ahányszor írok erről, egyszerűen mert már leírni is unom, hogy mennyire unalmas, amikor egy előadás süket és vak az emancipációra, amikor teljesen reflektálatlanul hagyja benne a nőket a kurva/áldozat szerepkörben – pedig ez még akkor is fájni szokott, ha egyébként a kiindulópontnak tekintett darab vagy szöveg sem tesz mást.

K. Cs.: Nemcsak a #metoo-mozgalom, de az egyre inkább eldurvuló hazai politikai környezet is teszi, a permanens ellenségképgyártással és annak újabb hozadékával, a mérgező kultúrkampffal, hogy a szakkritika ma lépten-nyomon olyan etikai és morális kérdésekbe botlik, amilyenekbe meggyőződésem szerint a rendszerváltás óta nem botlott. El lehet ezt egy kézlegyintéssel intézni, hogy a művészet esztétikai kérdés, és nem kell foglalkozni vele, de a dolog nem ilyen egyszerű, mivel a művészet társadalomformáló erő is (lakmuszpapír, tükör és még sok más), és ezeket nem lehet egymásról bármilyen éles szikével sem sérülésmentesen leválasztani. Nem akarok zsákbamacskát árulni, mert nekem bizony – tánckritikusként, de szerkesztőként is – gondot okoz olyan ügyeket kezelni, mint az, amelyről például Vincze Balázs, a Pécsi Balett művészeti vezetője-koreográfusa híresült el, hogy a Zsolnay Negyed vezetői minőségében letiltott (nem önként, hanem vélhetően parancsra, de ez a dolog lényegét illetően mindegy) egy Pécsett meghirdetett színházi előadást, mert a főszereplőt (vö. Alföldi Róbertet) nem színésznek, hanem politikai aktivistának tartja. Ezek után én hogyan viszonyuljak Vincze művészeti-koreográfusi tevékenységéhez? Csináljak úgy, mintha mi sem történt volna? Vegyem tudomásul, hogy egy demokráciában (sic!) minden szakmai indok nélkül le lehet tiltani egy előadást? Megtehetem ezt? Ez normális? Nem szembeköpése ez azoknak a táncosoknak, koreográfusoknak, akikben van gerinc? És az ellenkezője vajon elfogadható, hogy – tiltakozásképp – nem írok-íratok Vincze-koreográfiáiról? Ez nem kiszúrás, szemétség azokkal szemben, akik a Pécsi Balettnál dolgoznak? Hiszen a Pécsi Balett nem egyedül Vincze Balázs, hanem még sokan mások, akik csak elszenvedői a kialakult helyzetnek. De ha fordítok a dolgon: meddig és mit lehet és kell elszenvedni alkalmazottként, táncosként? Nem hiteltelenedik-e el az a társulat, amelyik ilyen esetben hallgat? Vagy ha írok róla, róluk, de belemegyek a dologba, és felvállalom, hogy nekem ez piszkálja a csőröm, és szóvá teszem, hogy ez így nem comme il faut – annak van értelme, azzal elérek valamit? Az a szakmaisághoz tartozik? Egyáltalán: moralizálhatok egy kritikában? Vagy csak eleven szenet gyűjtök a fejemre, ha ezt teszem? Csak kérdéseim vannak. És nem tudom a válaszokat. A jó válaszokat. Mert egyértelműen jó válaszok ez esetben, úgy tűnik, nincsenek.

T. A.: Az óvatosság, gyávaság, az elkerült és megúszott egyenesség állandó (ön)tapasztalatom. Imádtam, ahogy Koltai kivont karddal, fulminánsan tudott írni. Én nem tudtam, vagy már nem tudok. Koltait a dühe is fiatalon, frissen tartotta (ahogy ezt a róla szóló írásomban el is mondtam az ÉS-ben). Én inkább elszomorodom, keserű leszek a látottaktól, és kevésbé van kedvem színházba menni.

Nagy probléma a tanítás is. Aki tanít (színházzal kapcsolatos tárgyakat), tudja, hogy a színháztörténet, kortárs színház nagyjait, avantgárdját, fontos gondolkodóit, úttörőit tanítjuk. Ez nagyon inspiráló egyrészt. A kritikusi gyakorlatom viszont ehhez képest langyos színházakba vezet estéről estére, miközben épp Joseph Beuysról vagy Christoph Schlingensiefről álmodozom, vagy (most épp) Bagi Zsolt disszenzuális kultúrafogalmáról. Beszélgetünk a nagy színházi utópiákról az egyetemen, miközben nézem a tucatműveket. Vagyis a kultúripar termékeit nézzük, és egy kritikai vagy – hogy Bagit idézzem – emancipatorikus kultúráról álmodozunk… Egyre jobban értem, hogy nagy, remek kritikuselődeim közül miért szakadtak le sokan a kritikaírásról.

A kritikáim jelentős része visszhangtalan (leszámítva a családtagok nem szűnő támogatását). Ez eléggé kedvét szegi az embernek.

H. N.: Nemrég arról beszélgettünk egy nekem nagyon fontos kritikus lánnyal, hogy ma nem nagyon értelmezhető ez a forma, amit a kritika tud, és amely tudásra mi büszkék vagyunk, és hol jól, hol rosszabbul teljesítünk: hogy időt szánunk az elemzésre, gondolkozunk arról, hogy hatott ránk valami, mi az egyáltalán, és erről írunk egy szakfolyóiratban. Én nosztalgikusan, és azt hiszem, anakronisztikusan ragaszkodom ehhez a korszerűtlen életformához, miközben aki ma nálunk fiatalabb, az mintha nem állna már le elemezni, az csinálja úgy, ahogy ő gondolja: jobban. Nem tudom, de az biztos, hogy ha a színháztól elvárjuk, hogy változzon, akkor a kritikának is kéne. Csak hogy? A többhangú kritikára büszke vagyok, hogy megléptük a 2000 folyóirat nyomdokain, mert a kritika nem hozhat végső ítéletet: csak nézőpontok vannak, úgyhogy ez legyen tiszta és nyilvánvaló. De elég ennyi? Nem tett-e sokkal többet Proics Lilla és Varga Anikó az Éljen soká Reginá!-ért, egyik legkedvesebb előadásprojektemért azzal, hogy „beágyazott kritikusként”, sajtósként a többi kritikus és a „szakma” látóterébe hozta (mint én azzal, hogy ezt megírtam)? Mivel teszek többet az alig észrevett, de nekem fontos értékért: ha a kritikusdíjon próbálok egyért-egyért lobbizni, és a lassú kánonváltás érdekében eltekintek a legigazibb kedvenceimtől, mert úgysem hozhatom „valódi helyzetbe” őket? Vagy ha mindenkit szépen megnevezek a szavazólapomon annak biztos tudatában, hogy úgysem lesz esélyük a díjra, de talán még egy jelölésre sem, és a szavazatom gyakorlatilag elvész? (Egyelőre ezt csinálom, és elfogadom, ha valaki azt mondja, hogy gőgből. Igen, gőgből is. De nem csak azért). Viszont nem lenne-e huszonegyedik századibb, de legalábbis hasznosabb, ha kritikai gondolkodást tanítanék olyanoknak, akiknek ezt a közoktatás velem ellentétben nem adja vagy adta meg, mint az, hogy saját szórakozásomra és büszkeségemre egy szűk értelmiségi körben beszélgetek a színházról a Színházban meg az ÉS-ben? Hozzáteszem, most már az is megfordult a fejemben, hogy akár árthatok is egész egyszerűen azzal, hogy végzem a munkám: ha rosszul végzem, az nekem mindenképp rossz, és ezt semmiképp sem vagyok hajlandó bevállalni, ehhez túl büszke vagyok, vagy nárcisztikus, ahogy tetszik. Ha viszont leírom például, melyik politikusra emlékeztet az adott ördögbáb, istenem, egy MESÉBEN, abból lehet-e galiba? Egyelőre leírtam, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy jól döntöttem. Abnormális helyzetből elég nehéz jól kijönni: értelemszerűen nem is sikerülhet.

R. A.: Nekem is gyakran van az az érzésem, hogy eljárt az idő a fölött a kritikaíró helyzet fölött, amiben én magányosan leírok ötezer, azaz 5000 karaktert egy cikkben (amiben azért sok örömem is telik). És igen, én is hiányolom a visszajelzést, valahogy jobban kellene keresni a lehetőségeit annak, hogy közös térben tudjon megszólalni egy előadás és a róla alkotott vélemények. És azt gondolom, hogy bizonyos újfajta színházi jelenségekre a kritika – általában véve – egyszerűen még nem talált ki semmit, ilyenek például a részvételi/közösségi/színházi nevelési előadások. Jobb lenne többet és bátrabban kísérletezni szerkesztőként is a különböző műfajokkal, médiumokkal, struktúrákkal, és talán – még ha lassan, cammogva, de – próbálunk is, ugyanakkor persze mindig kényelmes visszatérni a jó öreg, bevált sémákhoz. De erről az is eszembe jut, hogy azt is meg kéne becsülnünk, ha megtartunk, működtetünk valamit.

T. A.: Valószínűleg legközelebb azt is le kell majd írnunk (talán e lapban), hogy miért csináljuk mindezek ellenére.

Facebook Comments