Félelmeink egyszerre korlátoznak és tartanak minket biztonságban – erre a libikókára ülteti fel a nézőket a bodylotion co-dance. (…) A világvége érezhető Duda Éva koreográfiáján is, ám sokkalta távolibb, még korántsem bizonyos eseményként.

Apokaliptikus planetáriumi piknikkel indul, rituális-digitális pörzsszeánszként folytatódik, ám a Nagy Átlépés végül kimarad a Lábán-díjas bodylotion co-dance új darabjából. Vagy úgy jártunk volna, mint akik annyira várták a világvégét, hogy inkább elébe mentek, így beteljesítve önmaguk számára a jóslatot?

Permanens vég előtti időket élünk. Egymást érik a profetikus katasztrófák, támad a műanyagszemét, a túlnépesedés, a vírusok, GMO-k és a rabszolgatörvény. Egyesek szerint elkélne egy kiadós kozmikus nagytakarítás bolygónkon. Ha lenne hozzá elég bátorságunk… Vagy jobban féltjük magunkat a változástól?

A jelszó: Fear No More– akár egy sportcipő reklámszlogenje vagy egy Jézuspop-zenekar legújabb slágerének címe (a Google szerint beletrafáltam). Az indulatkezelési csoportterápia (Párbaj) után az életünket megbéklyózó félelemnek üzen hadat az Arany Virág–Hadi Júlia punkrock alkotóduó egyestés ön- és közérzetjavító „gyász-örömszertartásával.”

Digitális pörzsszeánsz

A kreatív társulás vantafekete (a fény 99,96%-át elnyelő) humora már a színházterem ajtajában üdvözli a nézőt, mikor segítőik a kezünkbe nyomnak egy-egy védőszemüveget, hogy jobban élvezhessük a világégés soha vissza nem térő látványát. A MU Színházban nem ritka, hogy a nézők nem a szokásos széksorokban ülnek, s nem egy irányban néznek arccal. Ezúttal egy plusz csavarral mi vagyunk színpadon, és azt figyeljük, ami épp körülöttünk zajlik. Mert valami mindig mozgásban van, emiatt folyton pozíciót és szemszöget is kell váltanunk. Mintha egy elvarázsolt kastély tükörlabirintusában bolyonganánk, amitől egyszerre törhet ránk a kiszolgáltatottság érzése és a bizalom kényszere/vágya. A láthatatlan alkotók azonban épp csak annyira irányítanak bennünket, hogy érezzük a törődést, a komfortzóna akolmelegének búcsút inthetünk.

Fear No More. Fotók: Juhász András

Előttünk egy orbitális LED-falon kivetítve az épp végzetesen kihűlő napkorong vagy egy felénk tartó, lángoló meteorit – amilyent a dinoszauruszok csodálhattak utoljára –, esetleg a földgolyó a nemzetközi űrállomásról nézve, amint az emberiség épp tucatnyi atomrobbanással elemészti önmagát. Ki-ki beleláthatja kedvenc világvége-forgatókönyvét és elmeditálhat a megkapó fényjátékra. Nincs is már mit tenni, csak felvenni a védőszemüveget, hátradőlni és ellazulni. Hiszen azért vagyunk itt, hogy megszabaduljunk a félelmeinktől, nemde?

Lenne erre kereslet, ha csak arra gondolunk, mennyiféle fóbia létezik, például a mobilunk lemerülésétől való állandó rettegés, poétikusabb alkatoknak pedig a félelem, hogy valahonnét egy kacsa bámulja őket. Az ismeretlen dolgokkal szembeni logikus, egyben evolúciós válasz, ha „visszahúzódunk a csigaházunkba.” Félelmeink egyszerre korlátoznak és tartanak minket biztonságban – erre a libikókára ülteti fel a nézőket a bodylotion co-dance. Közben mintha azt próbálnák kipuhatolózni, hol az a pont, ahol a valósággal való kapcsolatunk megszakítható, akár az érzékelésünk, akár a tudatunk, akár ezek együttes befolyásolása által.

Vascsőopera, avagy az élet értelme

Biczók Anna, Furulyás Dóra és Vadas Zsófia Tamara mutatják be a rituálét; mintha egy láthatatlan bűvész csinos, ámde rafinált asszisztensei, egy titkos kultusz avatott papnői, vagy a Mennyország Touristbájos, de kimért stewardessei lennének, akik utolsó utunkra kísérnek bennünket. A bolygóolvasztás után agyzsibbasztóan sokáig molyolnak a LED-panelek tologatásával, kábelek birizgálásával, a tér át- és berendezésével. A várakozás tapinthatóvá sűrűsödik, hogy kezdődjön végre valami, csakhogy valójában ez már a szertartás, amiben mindennek megvan a pontos helye, ideje, szerepe, még ha mindez pusztán önmagáért való is.

Újabb felvonulási tárgyak a szélről betolt, gigászi vascsőorgonák, amikkel megint hosszasan pepecselnek, fura szerszámaikkal nehezen értékelhető hangokat kinyerve a méteres csövekből. Az egész jelenet abszurd és zavarba ejtő, olyan, mint véletlenül beülni egy kortárs operára, amit a Monty Python rendezett. Groteszkek a kimódolt gesztusok, de az is, ahogyan a közönség megbabonázva figyeli a misztériumjátékot, ha besétált a csapdába. Az alkotók alaposan elmélyedtek a rituálék koreográfiájában, ami már a Párbajban is megjelent, mert minden szertartáselem azonosítható és működik, akár vastag filccel karikaturizált, akár teljesen absztrakt, akár olyan egyértelmű, mint a nézőtérre bocsátott misztikus füst és túlvilági fényjáték.

Miközben a fekete kezeslábasba öltözött, szépen sminkelt és frizírozott „asszisztensnők” a vascsöveket kocogtatják, majd újra a LED-falakat tologatják – akár a feldarabolós bűvészdobozokat – valójában tudatmódosítást végeznek rajtunk. A teljes látvány-, hang- és mozgáskompozíció, plusz a megkérdőjelezhetetlen magabiztosságuk igyekszik kioltani minden kétkedést, elég csak mennünk a nyájjal. Bizonyítékképp az előadás legszórakoztatóbb része, mikor a kis csoportokba osztott nézőkkel nevetségesen abszurd feladatokat végeztetnek, a kartonpapír-pengetéstől a művészi nejlonzacskó-reptetésig. Ilyen könnyen manipulálhatók vagyunk, mi több, készségesen vetjük alá magunkat az irányításnak, ami előbb-utóbb parancsba adja azt is, kitől és mitől kell félnünk. Vajon azt is így elfogadnánk, ha ezután nem szabadna félnünk semmitől?

Halál és banalitás

A virtuális színpadi térbe vagyis a digitális képernyőkre vetített félelem-monológok részben kilógnak az eddigi szertartás-narratívából, inkább az önsegítő terápiás csoportok megosztós beszélgetéseit idézik, bár ezeket is tekinthetjük rituáléknak. Az előadók felváltva beszélnek titkos félelmeikről, leleplezve azok banalitását és szürreális természetét (például attól félni, hogy a vécécsészénkben egyszer felbukkan egy kígyó – vajon Freud mit mondana erre?). Ha tudunk is egyik-másikkal azonosulni, attól még nem oldódnak instant a saját félelmeink, de ez a libikóka magasra emelt vége, amikor fent ülve rájöhetünk, hogy mindez más szemszögből nézve nem is olyan vészes.

A banalitás egyben a kulcs, ami visszavezet a szertartások lényegéhez, hiszen minden rituálé a legbanálisabb gesztusokból építkezik, mint egy teljesen hétköznapi tárgy felmutatása vagy a felöltözés ünneplőbe, amit az előadók meg is tesznek. Úgy tűnik, ők már készen állnak a színlapon megelőlegezett Nagy Átlépésre, avagy annak celebrálására. A stroboszkóp előtt mozogni tűnnek, pedig egy helyben állnak. Majd mégis mozogni kezdenek, teljes kavarodást okozva az érzékelésünkben, egyben valamiféle interdimenzionális kapunyitást előkészítve. Itt már a legnagyobb, legmasszívabb félelmünk a tét, mivel a halál az utolsó határátlépés, amit nem követ semmi, illetve nem tudhatjuk, jön-e bármi utána. Hogy az átlépés (átlényegülés?) végül mégsem történik meg, talán csak az elvárásainkról szól: valami kivételeset, lehengerlőt és katartikusat várnánk, miközben megint a banalitással szembesülünk. Egyben a halálnak azon sajátosságával, hogy csak szubjektíven megélhető, és csakis a maga idejében.

Utópia. Fotó: Dömölky Dániel

Utópiaesztétika

A világvége érezhető Duda Éva koreográfiáján is, ám sokkalta távolibb, még korántsem bizonyos eseményként. Az Utópianem köldöknézős előadás; egyén/csoport és társadalom viszonya, a kooperáció hiánya, az agresszió, a gúny és a felgyülemlett feszültség ábrázolása pontos látlelet korunkról, környezetünkről. Az előadás belső ideje a jelen, az utópia (vagy amit annak éreznénk) csupán pillanatokra jelenik meg, elsősorban metaforikusan, leginkább a testek és a mozdulatok szépségében és harmóniájában, mint amikor Kálid Artúr a hátára veszi Lőrinc Katalint és szinte átlebegnek a színpadon.

Már inkább az irónia eszközeinek érezhetők az olyan popkulturális utalások, mint a Somewhere over the Rainbow, vagy a Jézus Krisztus Szupersztárnyitánya – előbbi az idealizmust és a reményt idézi meg, utóbbi annak módszeres és ciklikus elpusztításával szembesít. A közösségi médiában mutatott vágyott, illetve vonzóra filterezett énképet is felfedezhetjük a (majdnem) vogueing és a showtánc-jelenetekben, miközben az egyszerű törzsi táncmotívumoktól indulva végigjárjuk az evolúciót egészen a táncos esztrádműsorok és tehetségkutatók mozgásszlengjéig. A csoportos koreográfiákat megszakító és ellenpontozó mikroepizódokban pedig a személyes konfliktusok és egymásra találások láthatók – mint ahogy a vízcseppek aránylanak az óceán tömegéhez.

A váltakozó szűk és tágabb fókusz azt mutatja, ha általában képesek is vagyunk az összefogásra egy magasabb cél vagy a közös előre haladásunk érdekében, óhatatlanul lesznek járulékos áldozatok, a rendszer működése okozta károk és veszteségek. Főszabály szerint megyünk a tömeggel, tesszük a dolgunkat, és ha vannak is ellentétes irányú mozgások, hamar felaprózódnak, elsimulnak az árral szemben.

Közös emberi nevező

Duda Éva – bár az egyik legfiatalabb, legtechnikásabb táncosokból álló kortárs társulatot vezeti – ezúttal nem csupa aszketikus felépítésű, hajlékony, izmos, fehér bőrű, a balettszínpadok etalonját megtestesítő előadóval dolgozott. Korosztály, bőrszín és termet szerint is változatosak a közreműködők, ami üdítően friss és egyszerűen hiteles. Magában hordozza a könnyebb azonosulás és befogadás lehetőségét, még azzal együtt is, hogy a darab absztrakt táncnyelvet beszél, amit minden előadó lefordít a saját képességeire és alkatára.

Fotó: Dömölky Dániel

A számos egyéniség különböző mozgásenergiáját és jelenlétét a koreográfus harmonikus esztétikává olvasztotta össze, senki sem lóg ki túlzottan a sorból, ellenben számos virtuóznak ható egyéni villanást láthatunk. Bravúrosak a „törzsi” arcfestések és Kiss Julcsi jelmezei; a belső szervek röntgenkép-szerű megjelenítése a ruhákon, a nyakra, derékra és csuklóra tekert vörös vérerek súlyt adnak és drámaiságot kölcsönöznek a karaktereknek. Az eszmékről és érzelmekről folyó társadalomkritikai diskurzust lehozzák és belegyökereztetik a fizikai valóságba, folyton emlékeztetve bennünket sebezhetőségünkre, egyben közös emberi nevezőnkre.

Egy aprócska monológban még a műanyagszemét konkrét globális problémája is beszivárog – szimbolikájában ez is hordozza részvétlenségünket, a természet, egymás és a jövő iránti közönyünket. A bolygónk is csak egy a feltörekvő emberiség kárvallottjainak listáján, ahogy a túlélésért vándorló tömegek és más, részben szimbiotikus vagy kirekesztett kisebbségek. De itt sem kapunk direkt üzenetet, sem didaktikus kinyilatkoztatást, ránk van bízva, mit fogadunk meg, mit viszünk haza ebből.

Fotó: Szedő Iván

Az előadás érzelmi íve, bár koherens, mégis meglehetősen hullámzó, majd egyszer csak vége szakad a darabnak, a befejezetlenség érzését és számos kérdőjelet hagyva a nézőben. Talán nekünk kell magunkban befejezni ezt a nyitott mondatot, mialatt egy nagy közös öntudatra ébredésre várunk. Ahogy Gandhi is mondta: „a változás te magad légy, amit látni szeretnél a világban” – és csupa ilyen, amúgy jól hangzó közhely juthat az eszünkbe. Semmivel sem vagyunk beljebb, mint egy átlagos szépségkirálynő-jelölt, aki bár jóhiszeműen és komolyan gondolja, nem tud mást kinyögni, csak hogy legyen világbéke!

Hol? MU Színház
Mi? bodylotion co-dance: Fear No More
Kik? Koncepció: bodylotion co-dance / Arany Virág, Hadi Júlia. Rendező: Hadi Júlia. Előadók: Biczók Anna, Furulyás Dóra, Vadas Zsófia Tamara. Videó: Juhász András, Maruscsák Dávid. Zene: Mándli Endre Vazul. Látvány és jelmez: Izsák Lili. Konzultáns/dramaturg: Ardai Petra. Fény: Dézsi Kata.

Hol? Trafó
Mi? Duda Éva Társulat: Utópia
Kik? Alkotók/előadó-művészek: Csuzi Márton, Gaál Júlia, Ivanov Gábor, Kálid Artúr, Lőrinc Katalin, Rácz Réka, Sessi Krisztina, Taba Benjámin, Tóth Laura, Vitárius Orsolya, Weinemer Ádám Zénó. Zene: Kunert Péter. Zenei producer: Kovács Jeromos. Jelmez: Kiss Julcsi. Fénytervező: Kovács Gerzson Péter. Konzultáns: Veress Anna. Tér, koncepció, rendezés: Duda Éva.

Facebook Comments