Földeáki Nóra a Forte Társulat alapító tagja, két gyermek édesanyja: nem „mindenáron színésznő”. Szikár, inas alkatával is megrendítően játszik például a Bűn és bűnhődés kettős szerepében.

Fotók: Éder Vera

– Mikor vált bizonyossá, hogy színésznő akarsz lenni?

– A vágy, hogy ezt csináljam, a gimnáziumban bontakozott ki igazán: az az érzés, hogy ez a pálya nemcsak arról szól, hogy az emberben van valamilyen képesség, amit másoknak is meg tud mutatni, és erről pozitív visszajelzést kaphat, hanem hogy színésznek lenni egy életre szóló tanulási folyamatot, fejlődési utat jelent. Ezt persze csak így utólag látom ilyen tisztán, akkor nem tudtam megfogalmazni. Elektrát játszottam 16 évesen egy drámás vizsgán. Ott valami történt, valami eldőlt, mert azt a szöveget, sőt a partneremét is azóta is hibátlanul és kitörölhetetlenül tudom. Zavart minden megtett lépés a színpadon, mégis önazonos voltam. Lehetőségem nyílt arra, hogy feloldódjak, mert pont a félelem volt a felszabadulás előszobája. Akkoriban inkább ösztönösen tereltem magam változatos szorongásaim közepette a színészet irányába: sokáig zárkózott, szorongó kislány voltam, később kíváncsi és nyughatatlan. Nem megmutatkozni akartam, hanem végigrugdosni magamat azon a korántsem kellemes helyzeten, hogy csinálok valamit, amit mások néznek és véleményeznek. A környezetem számára sem volt magától értetődő, hogy olyan felnőtté válhatok, aki örömét leli abban, hogy kiáll emberek elé. Elég egyetlen momentum, egy tanító néni, egy edző, egy film, egy új barátság, ami egy más, egy új irányt ad. Versmondó versenyekre jártam, imádtam versekkel foglalkozni, rajzoltam, atletizáltam, családi vetélkedőket szerveztem 8-10 évesen az akkori tv-műsorok mintájára: a panelban a szomszéd gyerekekkel minden sorozatnak elkészítettük a paródiáját, átírtuk a kötelező versek szövegét. A parodizálás kulcsfontosságú volt. Irodalmi-drámai tagozatra jártam a Debreceni Ady Endre Gimnáziumban, ahol rengeteg impulzus ért, beleszerettem ebbe az egészbe. A kamaszkor küszöbén jókor voltam jó helyen. Aztán az első főiskolai felvételin koppantam, a másodikon is, és így tovább. Hatodikra vettek csak fel.

– Ez is mutat valamit, hogy nem adtad fel…

– Igen, de nem is tudom, hogy a kitartást mutatja-e, a dacot vagy valami teljesen mást. Olyan érthetetlennek tűnt, hogy az ember nagyon szeretne csinálni valamit, mégsem teheti intézményesített formában. Nem diplomás színész akartam én lenni, hanem dolgozni komoly emberekkel, mesterekkel. Főiskola nélkül is megy ez, de előfordul, hogy diplomával sem sikerül.

– Miért próbálkoztál mégis ilyen kitartóan?

– A debreceni Csokonai Színházban nevelkedtem, ahol sok szerepet eljátszottam, míg felvettek, a szakma csínját-bínját akkor tanultam meg. Nyilván nagyon erősen akartam ezt csinálni. Büszke voltam arra, hogy én főiskola nélkül vagyok színész, a saját utamat járom. Azt gondoltam, hogy a Színművészetin modellezik a mesterséget, a színházban meg csinálják. Az utóbbi hitelesebbnek tűnt, mégis volt bennem valami megmagyarázhatatlan vonzódás a Színművészeti felé.

Azután amikor megérkeztem Jordán Tamás és Lukáts Andor osztályába, már tudtam, hogy ezért kellett ilyen sokat várnom: ebbe a közösségbe kellett kerülnöm, és akkor, nem korábban.

– Az a szorongó kislány mikor tűnt el?

– Hál’ istennek nem tűnt el. A szorongás és a megmutatni vágyás a mai napig pulzál bennem: a vágy, az izgalom, hogy jó legyen egy előadás, hogy bátran és érzékenyen próbáljak, hogy ne hiába találkozzunk esténként a közönséggel, stb. Az önostorozás, az állandó önvizsgálat és a stressz már nem bénítólag hat rám, mint korábban, inkább üzemanyag. Nem is tudnék stressz nélkül dolgozni, és nem is akarok. Nem álltatom már magam azzal, hogy a színház szerelem, terápia vagy megtisztulás. A színház munka, küzdelem. Nem akkor vagyok alázatos, ha misztifikálom a szakmát, hanem ha megtanulom a szöveget, és felveszem a próbaruhát.  Azt viszont tudatosítani kellett magamban, hogy a színpadi létezés átitatódjon valamiféle örömmel, kedvvel, különben kényszeredetté válik az egész. A másik üzemanyag pedig a közösség.

– A Forte Társulat, gondolom, különösen intenzív módja a csapatban létezésnek…

– Igen. Ha nem tartoznék hozzájuk, hozzájuk akarnék tartozni. Ez egy kis létszámú, „fiútúlsúlyos” társulat, a férfi-nő arány: 7:2. Van fegyelem és lazaság, van humor, bizalom, és persze vannak természetesen olykor feszültségek, mint bárhol máshol. A Forte indulását megkönnyítette, hogy négyen már a főiskolán is osztálytársak voltunk, onnan kerültünk Debrecenbe, ahol együtt éltünk szinte. Az első közös munkánk Horváth Csabával,  A Tavasz ébredése hatalmas élmény volt mindannyiunknak. Ott eldőlt a jövő, valami megfogant. Csabával szárnyalni tudtunk, természetes volt, hogy együtt csináljunk valamit. Intenzív és lényegi munka folyt a kezdetektől fogva, teljesen mindegy volt, hogy ezt most úgy hívják, hogy fizikai színház vagy máshogy. Alapvetően szeretet van, és ez nem csak lózung: nem kreált a lelkesedés, amikor elkezdünk egy új darabot, hanem valódi. Tényleg nagyon szeretünk együtt dolgozni.

– Ez a „szárnyalás” mit jelentett? Mitől lehetett ilyen revelatív?

– Csaba személyisége, a munkához, a zenéhez való viszonya, megszállottsága meghatározó volt. A fizikalitás, a mozgás nem választódott le a szerepről, a szövegről. Egy-egy mozdulat annyira megsegítette azt, amit a jelenetben el akartunk mondani, hogy eszünkbe se jutott azzal foglalkozni, milyen mozgásbéli hiányosságaink lehetnek, hiszen nem kaptunk klasszikus értelemben vett táncos képzést korábban. Evidens volt, hogy ezt kell folytatnunk. Ez a tanulási lehetőség sokat jelentett. Csaba formanyelve, stílusa, ízlése nagyon hatott ránk a kezdetekkor, és a mai napig erős mágnesként vonz magával minket a változásban is.

– Az fel sem merült sose, hogy mindez a nyelvi kifejezés erejének rovására megy?

– Láttam olyan prózai színházat, ahol csak ültek a színészek, mégsem értettem egy szavukat sem. Nem ezen múlik. Tapasztalatokat kellett szereznünk ezen a téren, és persze voltak kevésbé jól sikerült próbálkozások is a beszéd és a mozgás ötvözésekor. Nem minden munka simult bele az útba, voltak, amik kilógtak. Zsákutcák. Meg kellett tanulnunk azt is, hogy milyen hangképzés, beszédstílus, fogalmazásmód társulhat egy adott mozgássorhoz, hogy érthető legyen, amit mondunk, hogy a mozgás és a szavak együtt alkossanak egy örvénylő valamit, amiben nem lehet elválasztani egyiket a másiktól, összeolvadva hozzák létre a színpadi formát, a nézőnek pedig jó esetben a színházi élményt. A Thomas Bernhard-szövegeknėl, a Vaterland című előadásunkban például végeláthatatlanküzdelmet éreztem a hosszú repetitív monológokkal. Semmilyen korábbi tapasztalat nem volt érvényes.

– Az előadásokat nézve többször eszembe jutott, milyen elképesztő fizikai igénybevételt jelentenek. Egy egészen prózai dolgot kérdezek: hogyan tudtok egy-egy intenzív mozgássor után lihegés nélkül megszólalni?

– Ha az ember a feladatra figyel – érdekes, pont ugyanezt mondtam ma a kislányomnak –, és nem a nehezítő körülményekre, akkor eltűnik az, hogy mennyire embert próbáló egy helyzet. Addig gyakorolunk, amíg már nem nehéz. Légzéstechnika, koncentráció, rutin.

– Külsős előadásokban nagyon ritkán játszol, a Hajdu Szabolcs által rendezett Kálmán-nap talán az egyetlen kivétel. Nem vonz a kilépés a Forte Társulat világából? Olyan ez, mint egy burok, ami megvéd mindentől?

– A Forte nem egy kommuna, nincs felsőbbrendűségi érzés bennünk, és ugyanúgy aláaknázott terepen járunk, mint bármely más független vagy kőszínház. Ha van lehetőség, jó kilépni, másféle tapasztalatokat szerezni. A burok átlátszó, kilátunk belőle. A védelem inkább annyit jelent csak, hogy vissza lehet térni, hazamenni a „Fortéba”. Nekem Csaba a férjem is, a két gyermekem édesapja, tehát ez egy összetett dolog. Egyébként nem tilt el minket külső munkáktól, csak egyeztethető legyen. Hajdu Szabolcsékkal nagyon szeretek együtt dolgozni, ők is egyfajta családot jelentenek nekem, még Debrecenből ismerjük egymást. Ha van egy felkérés, mérlegelek a gyerekekkel töltött idő, a fortés elfoglaltságok és a kínálkozó munka minősége között. Pár éve Zsótér Sándor hívott a Stúdió K-ba a W.S. Othello című előadásba. Nem volt kérdés, hogy elvállalom, és nagyon szerettem.

– Eleve négy évet otthon voltál a gyerekekkel, ami ebben a szakmában nagyon ritka. Azt is mondhatom, hogy kevesen engedhetik meg maguknak…

– A két lányunk között kerek egy év van, így az a másfél év, amit eredetileg otthon töltöttem volna, hirtelen két és fél év lett. Nem úgy éltem meg ezt az időszakot, hogy négy év színház nélkül, hanem úgy, hogy négy év a lányokkal.

– Más ennyi időre se száll ki…

– Nagy szerencse, hogy megtehettem, és hálás is vagyok érte. A lányaink is. Pontosabban látszik is rajtuk. A férjemmel megbeszéltük, hogy a legfontosabb első pár évet itthon töltöm a gyerekekkel. Hát nem mondhatom, hogy ez idő alatt elolvastam például a kortárs irodalmat. Mindenről, amit hallottam a színház felől, gyerekdalok jutottak az eszembe.

Korábban több külső munkát elvállaltam, de a két lány mindent felülír. Vissza nem hozható pillanatok sora, amelyekből nem akarok kimaradni, ebben nem szeretnék hibázni. Lehet késni egy próbáról, előfordulhat, hogy egy előadás rosszul sikerül, de az nem lehet, hogy nem figyelek oda arra, amit a gyerek először az életében megkérdez. Most van az egyik legizgalmasabb időszak, hét és nyolcévesek, folyamatosan jönnek a nagy kérdések.

– Azt láttad előre, hogy a gyerekek ennyire megváltoztatnak majd?

– Igen, biztos voltam benne, hogy ez lesz, én nem vagyok az a „mindenáron színésznő”.

– Az állóképességed megőrzése kíván rendszeres erőnléti edzéseket? Egyáltalán jut ilyenre időd mostanában?

– Igen, elméletileg kíván, és korábban rengeteg tréning volt a próbákon túl is. Mostanában – szégyellem is magam emiatt – nincs erre időm és kellő akaratom sem. Elég ramaty állapotban vagyok, amit persze a néző nem feltétlenül lát, de én érzem, hogy mennyivel hamarabb elfáradok.

– Azon gondolkodtál, hogy meddig tudod ezt csinálni, meddig bírod fizikailag?

– A test nyilván kevesebbet bír, ahogy múlik az idő, de ha igazán akarja az ember, azért sokáig lehet ezt csinálni, mint minden mást is. Sokféle színházi nyelv van, mindegyikhez karban kell a színésznek magát tartani. Szeretem a munkámat, úgyhogy nem félek a jövőtől.

Facebook Comments