Angelus Iván, a Budapest Kortárstánc Főiskola vezetője az elmúlt 35 év tanúsága szerint mindig előre menekült, amire szükség is volt, hiszen Magyarországon a kultúr- és oktatáspolitika (már ha volt ilyen egyáltalán) sosem hordozta igazán a tenyerén a magánkezdeményezéseket. A jelenlegi kormányzat – a maga bölcsődétől a felsőfokú oktatásig kiterjesztett központosító, „államosító” akaratával – pedig egyenesen ellehetetleníteni igyekszik ezeket.

Angelus már akkor a kortárstánc-képzés és az azt kiegészítő pedagógiai szemlélet elterjesztésének „intézményesítésén” dolgozott, amikor itthon még nem is létezett ez a kifejezés. 1983-ban létrehozta a Kreatív Mozgás Stúdiót, 1990-ben a Budapest Tánciskolát, 1998-ban akkreditált alapfokú művészeti iskolát és táncművészeti szakközépiskolát indított, majd 2004-ben megalapította a Budapest Kortárstánc Főiskolát, ahonnan évről évre jöttek ki a saját hangon megszólalni képes táncalkotók, és amelyet 2014-ben kinyitott külföldi diákok felé. Miután 2010-től megszűnt a BA szak állami támogatása, a főiskola immár nyolcadik éve billeg a lét és a megszűnés határán.

Úgy tudom, késő ősszel volt egy államtitkári szintű megbeszélésed az iskola ügyében. Milyen eredménnyel zárult?

– Bódis József oktatásügyi államtitkárral találkoztam, akitől az iskola támogatását kértem. Azt ígérte, ősztől újra kaphatunk néhány államilag támogatott helyet a BA képzéshez. Így nőhetne a magyar hallgatók részvétele, mivel most sokaknak gondot jelent a tandíj, ami idén 3000 euró volt, jövőre pedig – ha lesz jövőre induló évfolyam – több kell legyen. Ez részben reményt ad, hogy rendszerszintű, és nem csupán alkalmi, kiszámíthatatlan támogatást kaphatunk, másrészt kötelezettséget jelent, hogy kénytelenek leszünk tovább evickélni a főleg financiális fuldoklás állapotában. Időközben olyan híreket kaptam, hogy mégsem lesz normatív támogatás – a magánok nem kapnak ilyet. Még akkor sem, ha kizárólag magánintézményben oktatják az adott szakot. Szóval várhatólag folytatódik a 35 éve megszokott létbizonytalanság.

A főiskolán 2008 óta kifutó rendszerben csökkent, mára megszűnt a BA szak állami támogatása, a csúcspont 100 milliójához képest a költségvetésetek most 30-40 millió forintra zsugorodott. Próbatermeket, tantermeket szüntettetek meg, csökkentettétek a munkatársak létszámát. Meddig lehet szorítani a nadrágszíjon?

– Én inkább úgy fogalmaznék, hogy megszabadultunk, pontosabban kénytelenek voltunk megszabadulni mindenféle ballaszttól. „Szakmaszerkezeti döntésnek” hívták, amikor megszüntették a szakközépiskolánk támogatását, így az most – ki tudja, meddig – szünetel. Az alapfokú képzést a normatív támogatások csökkenése mellett is megpróbáljuk olyan színvonalra és létszámra emelni, hogy fenntartható pályára álljon. Most kevesebb dolgot teszünk, de sokkal tisztább profillal. Egy metaforával élve: amikor felmerült a megmaradás vagy bezárás alternatívája, odaálltunk az ablakba, de nem ugrottunk ki. Megvárjuk, amíg kilöknek bennünket. Sőt, lehet, hogy tudunk repülni, és akkor akár lökhetnek is.

Ehhez az „ablakba álláshoz” gyaníthatóan köze van a Dobbantó programotokra kapott 50 millió forintos támogatás visszakövetelésének is annak megvalósulása után.

– A Dobbantót 2012-ben azért indítottuk el, mert azt gondoltuk, hogy a kreativitásfejlesztés módszerei, amiket tánclaboratóriumi helyzetben alakítottunk ki, átültethetőek más területekre is, így például hátrányos helyzetű fiatalok felsőoktatásba juttatásának segítésére. Kaptunk is erre  támogatást, a programot végrehajtottuk, és szívesen folytattuk is volna. De erre már nem volt lehetőségünk. Most már úgy látom, hogy belekerültünk egy rajtunk kívül álló statisztikai folyamatba: biztos nem volt elég szabálytalan EU-s projekt, és noha semmiféle szabálysértést nem követtünk el, csupán igen kis százalékban nem tettünk eleget bizonyos „szabálykönyvi” előírásoknak, ami nem befolyásolta a projekt sikerét, beindult egy – megítélésünk szerint – koncepciós eljárás ellenünk. Az EMMI a Miniszterelnökségen keresztül visszakövetelte mind az 50 millió forintot. Pert indítottunk ellenük, mondván, hogy a szankció aránytalan, és ellehetetleníti a projektet lebonyolító szervezet fennmaradását, de a bíróság mindkét fokon elutasította a keresetünket, így vissza kellett fizetnünk a teljes összeget.

A szándék nyilvánvaló: a kreativitás elfojtása, az államtól kicsit is független társadalmi szereplők számának radikális csökkentése. Most az Emberi Jogok Európai Bírósága elé visszük az ügyet, ahol állítólag jobb esélyeink vannak. Akárhogyan is, ez a folyamat évekig eltarthat, és azon már nem változtat, hogy a valaha magas működési tartalékaink egészét felemésztette. Tőkesúly nélküli hajóként maradtunk az egyre jobban háborgó tengeren, ahol lám, még mindig nem süllyedtünk el. De jól tudjuk, hogy a dióhéj is fennmarad a vízen.

Fotó: Éder Vera

A ballasztoktól való megszabadulás mellett a BA szakos költségvetési támogatás megszüntetése után az egyik továbbélési lehetőségetek az volt, hogy tandíjat vezettetek be, és jelentősen nyitottatok külföldi növendékek felé.

– Semmi nem jó, ami ingyen van, mert az életben sincs semmi ingyen. A kérdés, hogy ki fizeti. Az én véleményem szerint az sem jó, ha mindent az állam fizet, és az sem, ami most van nálunk, hogy minden költséget a diáknak kell állnia. A társadalmi csoportok és az egyének tényleges érdekrendszerét a sok lábon álló finanszírozás fejezi ki. Ezért ha kapunk is esetleg állami támogatást a magyar diákok számára, annak a felhasználását is nagyon át kell gondolni, mert kettészakíthatja az iskolát: lesz, aki ingyen jár, a másiknak pedig fizetnie kell ugyanezért. Hogy néz az ki?

Ami pedig a külföldi diákokat illeti, mi voltaképpen már három éve emigráltunk, csak úgy távoztunk külföldre, hogy nem mi mentünk oda, hanem a diákokat hoztuk ide. Nálunk most a harminc diák tizenöt nyelvet beszél.

A tandíj jelenlegi mértéke az adataitok szerint azzal a következménnyel is jár, hogy mostanra már főként külföldi diákok tudják kifizetni. Ha folytatódik a tendencia, félő, hogy egyre kevesebb olyan táncos alkotó végez nálatok, aki itt maradna Magyarországon.

– A diákhitel most is minden EU-s állampolgárnak lehetővé teszi, hogy erre a rögös útra lépjen. De azért sem kell félni, mivel egyfelől azoknak a magyaroknak a nagy része is külföldre ment, akik korábban kikerültek az iskolánkból, másfelől a külföldi diákok közül többekben is van rá igény, hogy Magyarországon dolgozzanak. Nem hiszem, hogy statisztikailag lényegesen változna a jelenlegi állapot, de persze ezt nem tudhatom.

Ebben az egész helyzetben, ami inkább tűnik válságosnak, mint bizonytalannak, mi az, ami miatt csinálod tovább?

– Én személy szerint abszolút jól vagyok, ha tegnap abbahagyom. Felnőtt egy kortárstánc-generáció itthon és külföldön is sikeres táncosokkal, művészekkel. Én ide számolom azokat is, akik más területen lettek sikeresek, mert azt a tudást tudták átvinni, amit nálunk szereztek. Én néhány éve már simán bezárnám az iskolát, de nem tehetem meg, mert szerintem 10-15 évig senki nem kezdené újra azt a közel 40 éves munkát, aminek eredménye olyan értékek létrehozása és megőrzése, amelyek a magyar kultúra és kortár stánc hazai és nemzetközi beágyazódását segítették. Ezt a kontinuitást vágná el az iskola megszüntetése, ahogy tíz-tizenkét évente rendre elvágják nálunk a generációk közötti folytonosságot. Ennél nagyobb bűn nincs is, hiszen egyetlen generáció önmagában képtelen igazán jelentős pozitív elmozdulásra, fejlődésre. 2004-ben úgy kezdtem el a főiskolát, hogy maximum 10 évig működünk majd, mert addigra bőven lesz kortárstánc-tagozat a Magyar Táncművészeti Főiskolán,[1] de valahogy mégsem lett.

Miért nem adod át a stafétát?

– Nagyon szívesen megtenném. De ki szeretne kapitány lenni egy állandóan süllyedő hajón?! Hát, nem tolonganak a jelentkezők. Ezt az iskolát úgy, ahogy most van, többen is képesek lennének elvezetni, legalábbis szellemi tekintetben. A dolog igazi nehézsége nem is ez, hanem az egészet a szűkülő források mellett pedellusként üzemeltetni. Erre egyelőre senki nem érez magában elhivatottságot.

Felmerült-e bármikor is akár a kulturális vezetés részéről, akár részedről, hogy csatlakozzatok valamelyik meglévő oktatási intézményhez?

– Mindenki részéről felmerült már. Az egyik lehetőség az lehetett volna – én magam ajánlottam ezt fel, amikor a bajok kezdtek begyűrűzni éppen a Dobbantó program esete után –, hogy csatlakozzunk valamelyik magánegyetemhez, de a magán-felsőoktatás nem látott bennünk profitot. Palkovics László, az EMMI felsőoktatásért felelős akkori államtitkára korábban azt is felvetette, hogy betagozódhatnánk a Magyar Táncművészeti Egyetembe (MTE). Ám a két oktatási szemlélet és forma nem kompatibilis egymással. Az MTE részéről Szakály György és Bolvári-Takács Gábor[2] is nyitott volt a betagozódásra, de ők is elfogadták, hogy szerintem ez a fúzió nem lenne működőképes. Ez az alternatíva egyébként ma is felmerült, amire én most sem mondtam mást, mint korábban. Minden szívfájdalom nélkül mondom és mondtam, ha nem lehet ezt teljesen önállóan csinálni, akkor nem kell csinálni.

Mi a lényegi különbség szerinted az MTE és a Budapest Kortárstánc Főiskola oktatási személete és gyakorlata között, ami miatt a kettő nem kompatibilis egymással, illetve mi az a speciális tudás vagy készség, amit a Budapest Kortárstánc Főiskola ad a növendékeinek?

– Nem látok bele az MTE-n folyó képzés részleteibe. Azt tudom, hogy nálunk nem a táncszakmai, hanem a művészképzés az elsődleges. Nem a táncra, hanem az emberekre koncentrálunk. A művészképzés szerintem egyáltalán nem misztikus dolog, alapvetően három dologból áll, és ez a három „tantárgyunk” az iskolában: információ, kreativitás és szociális képességek. Azon dolgozunk, hogy az információátadás folyamatát kiemeljük a hagyományos keretek közül, túllépjünk a táncstílusok, illetve a gyakorlat és elmélet izolált keretein. Például a kontakttánc-képzés megtermékenyítheti a balettet, a balett a kontakt táncot; a kreatív munka és az egészségre, erőre irányuló testi felkészülés tánctechnikai következményekkel jár, és fordítva, az elméleti, például anatómiai tudás beépül a tánctechnikai képzésbe, és a tánctechnikai képzés során szerzett reflektív tapasztalatok beépülnek a testről szerzett kognitív tudásba. Ez tehát egy transzferábilis, integrált, reflektív információ, és ennek a felhasználása. Ez a fajta művészképzés pedig tudatosan és reflektíven illeszkedik bele a társadalomba: reagál és hatást gyakorol rá.

A szociális képességeket sem felolvasásszerűen vagy direkt módon fejlesztjük. Ez a napi gyakorlatban történik, az apró-cseprő napi ügyekre való odafigyeléssel, amelyekből meg lehet tanulni felelősséget vállalni önmagunkért és másokért, a tárgyi és szociális környezetünkért. Nincsen nálunk minderre külön óra, mégis valahogy mindenki tudja, hogy ez fontos. A visszajelzések alapján a nálunk végzetteknek jó a technikai képzettségük, velük kapcsolatban általában azt emelik ki, hogy több területen is kiegyensúlyozott a tudásuk, és kreatívak, de az egyik legtalálóbbat még régebben mondta nekem valaki: onnan lehet megismerni az iskolánkból kikerülteket, hogy leoltják maguk után a villanyt a zuhanyozóban. És ez nagyon fontos dolog, mert ergonomikus szemléletet takar: gondolkodj globálisan – cselekedj lokálisan! Én nem az eszméket vittem be az iskolába, hanem a napi gyakorlat szublimálódott eszmékké. Megtanulni egészségesnek maradni, felismerni az értékeket, és mindezt nem önző módon, másokon áttaposva tenni, hanem szolidárisan: azt gondolom, jó esetben erről lehet megismerni azokat, akik tőlünk kikerülnek.

Mindez aligha vihető be egy állami iskolába, ahol a megrendelő – az állam – megmondja, hogy mit kell csinálni, és nem az iskolának magának van immanens, organikus élete. A mi iskolánknak pedig éppen ez a lényege, amire a kultúr- és oktatáspolitikának, úgy tűnik, nincs igénye, de be sem tiltja, hiszen nehéz az ilyet betiltani.

Milyen konkrét pedagógiai formákat vagy módszereket emelnél ki ebből az organikus életből?

– A tanterv legfontosabb része nálunk az a napi másfél óra, amit egyéni munkának hívunk. A délelőtti két kilencvenperces órán megszerzett tudásnak akkor van értelme, ha van idő azt feldolgozni. Hallottunk olyat is, hogy strébernek tartották, aki önállóan gyakorolt, nálunk viszont ez a képzés centruma. A csoportos és egyéni formákban történő tanulásnak a kreatív munka ad értelmet. Ez is változatos formákban és hálózatokon keresztül történik. Van például, hogy a diákok külföldi koreográfussal dolgoznak, máskor a saját projektjeiket készítik egyedül vagy egymással. A harmadik fontos sajátosság az úgynevezett táncfüzet, amely az egész pedagógiai folyamat önálló naplója, tükre és tervezése, és állandó reflexióra tanít.

Visszanézve az eredetpontra, mi volt a kezdeti indíttatás, amiből mindez létrejött?

– Nekem mindig is a nyitás, a változtatás volt a fontos. És ez nem valamiféle céltudatos törekvés volt, inkább a változó helyzetre való folyamatos reagálás. Kezdettől fogva nem akartam semmi konkrétat. Ha nem akarsz eljutni valahová, akkor mindig tudsz menni valamerre. Időközben persze az ember szerez tapasztalatot, hogyan lehet és kell táncszínházzal, előadó-művészettel és pedagógiával foglalkozni. Az adott helyzethez való alkalmazkodás biztosítéka nem egy adott koncepció, hanem egy független, innovatív, személyes szemlélet és méret. Tizenkét fős csoportok hálózatával igyekszünk dolgozni, ami önmagában egy döntés, és ez generál egy pedagógiai formavilágot. „Kamarazenészek” vagyunk: egy vonósnégyes, egy pisztrángötös.

Hogyan alakult az évek során a pedagógiai programotok?

– Amikor elkezdtük, nem volt nyilvánvaló, hogy a mozgásra vagy a színházra, az egyéni teljesítményekre vagy a csoportmunka eredményére kell koncentrálni, mi az, hogy tánc, és ahhoz képest mi az az összművészeti forma, amit az iskolában lehet és kell megvalósítani. Ahogy az végképp nem volt, és most sem nyilvánvaló, hogy mi az, hogy kortárstánc-iskola. Nincs sehol a világon általánosan elfogadott paradigma, hogy is lenne, hiszen ilyen a kortárs tánc vonatkozásában sincsen.

Nem akartuk elkötelezni magunkat egyetlen alkotói irányzat mellett sem, de nem akartunk „általánosságban” képzett művészeket sem nevelni, akik aztán épp ezért sehol nem tudják megállni a helyüket professzionális táncosként vagy alkotóként. Azt kellett kitalálnunk, hogyan kell olyan speciálisan képzett művészeket képezni, akik nem úgy képzettek, ahogy azt én vagy bárki más elképzeli. Ehhez pedagógiai koncepciónak az mutatkozott, hogy a képzésnek nem valamilyen konkrét állapot elérésére, hanem mindenki saját személyes útjának a megtalálására kell koncentrálnia. Mindezt úgy, hogy mi nem egy személyiségfejlesztő iskola vagyunk, hiszen nem azt ígérjük a felvételizőknek, hogy jobb fejek lesznek, hanem azt, hogy hivatásos kortárstánc-előadóművészek. Ennek az egyensúlya alakította és alakítja mindmáig a pedagógiai programot. Ehhez képest teljesen mindegy, hogy milyen oktatási formában történik meg mindez.

Az talán mégsem mindegy, hogy milyen formákat és lehetőségeket kínál, igényel és enged meg a magyar oktatáspolitika vagy éppen a társadalom.

– Való igaz, hogy ebben a társadalomban kell élni, ide értve a 21. századi globális helyzetet és a konkrét, 2018-as magyar helyzetet is. Biztosan nem hangzik jól az egyértelműen nem állami sajtó talán egy kézen megszámlálható egyik újságjában, de azt gondolom, ez a helyzet most nem jobb, és nem is rosszabb, mint szokott lenni, vagy mint amilyen a világon máshol is van. A világon bárhol vásárlóértéken ugyanúgy kevés pénz jut a független törekvésekre, ugyanúgy nincsen, és soha nem is volt semmiféle korreláció a pénz és a minőség között. Szerintem hamis gőg, hogy épp Magyarországon a legrosszabb. Ugyan! Csak olyan rossz, mint bárhol másutt.

Hogyan vagy jelen az iskolában?

– Egyrészt ugye „pedellusként” heti 7×24 munkaórában. Másrészt korábban volt egy közösségépítő jellegű tanári beszélgetés, ahol elmondtuk magunkról is, egymásról is, ki mit hoz az iskolába. Ott én magamat a trágyához hasonlítottam, ami tápláló enzimrendszere tud lenni a folyamatoknak. Nekem sosem az volt a fontos, hogy bármiféle iskolát csináljak, hanem az, hogy olyan szituációt hozzak létre önmagamban és körülöttem is, amelyben el lehet mozdulni onnan, ahol vagyunk.

Ebben az interjúban sem egy helyzetképet szerettem volna leírni, hanem inkább párbeszédet kezdeményezni azokkal, akik elolvassák. Hátha eszükbe jut valami, hátha akarnak valamit. Merthogy a pénzügyi nehézségek mellett az is nehéz, hogy nincsenek az iskola környékén olyan szakemberek, akikre lehetne támaszkodni pénzügyileg, szervezésileg. Ez most lehet akár egy karnyújtás is, hogy gyertek, próbáljunk meg valamit együtt csinálni, legfeljebb belebukunk. Ennél rosszabb nem történhet.

A következő – mondanunk sem kell, végtelenül elszomorító – közlemény lapzártánk után érkezett:

A Budapest Kortárstánc Főiskola 2021. június 14-e hétfőn bezár. Minden eddig felvett kortárstánc-előadóművész szakos BA hallgató, az utoljára idén induló kortárstánctanár MA szakot végző tanárjelölt és időközben egyedi döntések alapján felvett növendék kötelezettségei teljesítése után megkapja a diplomát, és kérés/lehetőség szerint Erasmus támogatást kaphat a pályakezdéshez.

Kelt Pilisszentkereszten, 2018. november 14-én, szerdán.

dr. Angelus Iván sk.
Az Új Előadóművészeti Alapítvány alapító kurátora, a Budapest Kortárstánc Főiskola alapító rektora

[1]  2017 óta Magyar Táncművészeti Egyetem.
[2] Előbbi az MTE jelenlegi művészeti rektorhelyettese, utóbbi rektora.

Facebook Comments