…a csend a legszebb zene. De a csendet is meg kell teremteni, hiszen az is valamihez képest tud lenni.

2018. december 12-én a Katona József Színházban Veiszer Alinda beszélgetett Dés László, Kovács Márton és Tallér Zsófia zeneszerzővel

Veiszer Alinda: Zeneszerzőkkel készült interjúkat olvasgatva azt szűrtem le, hogy a színházi zeneszerzők státusza alacsonyabb. Ez igaz? Ti érzékeltétek ezt valaha?

Dés László: A kísérőzene alkalmazott műfaj, nyilván nem mindegy, milyen darabról van szó, és alapvetően a rendező mondja meg, mit akar. És egy ilyen alaphelyzetnek rengeteg válfaja van – Marciék például állandóan színpadon vannak: ő legtöbbször nemcsak megírja a zenét, hanem ott is van, és annak a jelenlétnek nagy súlya van: én ilyet soha nem csináltam. Jó tíz éven át, körülbelül a kilencvenes évek elejéig foglalkoztam kísérőzenével – nem egy hálás feladat, bár nekem jó volt, mert tanultam a színházat. Valószínűleg mindnyájan így vagyunk ezzel, mert a színházat nem nagyon lehet máshogy megtanulni, csak úgy, hogy ott vagy egy rendező mellett, és figyeled, hogy dolgozik, és közben megérted, tőled mit akar. Nekem szerencsém volt, hogy nagyon kezdőként a szintén kezdő Salamon Suba Lászlóval kezdtem dolgozni Nyíregyházán, majd folytattam Lukáts Andorral Kaposváron. Hála a jóistennek, a munkám tetszett Ascher Tamásnak, és akkor vele is dolgoztam. Amikor Kaposvárra kerültem, ’86-ban, az még az ereje teljében levő színház volt, rendkívüli színészekkel és rendkívül jó előadásokkal, én azt hiszem, ott megtanultam, amit kell.

Veiszer Alinda: És nem találkoztál azzal, hogy a műfajnak van egy hátrébb-soroltsága?

Fotók: Éder Vera

Dés László: Természetes, hogy van. Nekem vannak nagyon ismert dalaim, amelyekről rendre azt hiszik, hogy más írta. Megszoktam már a harmincas éveimben, úgyhogy nem foglalkoztat. Most, hogy már elő is adom a dalaimat, változott a helyzet.

Veiszer Alinda: Vissza tudtad őket venni?

Dés László: Nem mind – a Szerelem első vérig volt az első nagy slágerem, amit Demjén adott elő, és amit én nem is tudnék előadni. Igaz, abban a hangnemben már Demjén sem, mert ahogy öregszünk, megy le a hangunk. És mivel Demjén maga is egy szerző, vele azonosították. Ahogy a Nagy utazást a Presserrel, az Olyan szépek voltunkat a Somlóval. Ebből az a tanulság: ne írj olyan énekesnek, aki szerző is. A közönség nagy része persze ma már nem is tartja számon a szerzőket úgy, mint amikor én a hatvanas-hetvenes években szocializálódtam – akkor szokás volt kiírni és bemondani, így az ember, ha akarta, ha nem: megtanulta a szerzőket. Ma már azt sem tudjuk, ki adja elő, nemhogy azt, ki írta. Ugyanez vonatkozik a színházi zenére is – én megnézem, mert kíváncsi vagyok, de a nézők jelentős része nem, amit nyilván megértek.

Veiszer Alinda: Jó, ez a nézők felöl így van. És szakmán belül? Van rangsor?

Tallér Zsófia: Ennek két aspektusa van. Egyik, hogy én a klasszikus oldalról jövök. Ha a klasszikus zeneszerző belép a színházba, és ott zenével foglalkozik, akkor megégeti magát, stigmát kap, korrumpálódik, prostituálódik, önmagát és az óriási tudását eladja és így tovább. A másik, hogy a színház most leginkább rendezői színház, és az előadást ezért ugyancsak a rendezővel azonosítják. A nagy produkciónak csak egy része a zene – nem tudom, melyikünk van rosszabb helyzetben: a díszlettervező, a jelmeztervező vagy a zeneszerző, de alighanem versenghetünk az utolsó helyért. Szóval ezt nem azért csinálja az ember, hogy tündököljön az egója, és vagy megjegyzik, hogy benne voltam a Zsótér Sándor előadásában, vagy nem.

Veiszer Alinda: Az, hogy az embernek van állandó alkotótársa – és neked van –, akikkel legalábbis nagyon sokat dolgozik együtt, segít abban, hogy elismertebb legyen, hogy partnerként legyen kezelve? Marci, te Mohácsi János állandó alkotótársa vagy –ez inkább bezár téged? Egyáltalán milyen valakivel állandóan együtt dolgozni?

Kovács Márton: Egyrészt jó, másrészt meg nem jó. És például azért nem jó, mert áll itt egy rendező, akiről tudom, azért nem hívott, mert éjjel-nappal a Mohácsival vagyok.

Veiszer Alinda: Kire gondolsz?

Kovács Márton: Nagyon furcsa helyzetbe kerültem három éve, amikor Ascher Tamás írt nekem egy SMS-t, hogy sajnos az ő zeneszerzője, Kákonyi Árpád kiugrott egy előadásból, úgyhogy én boldogan mentem. Sajnáltam persze, mert Kákonyi Árpi, akit én igen nagyra tartok, és szeretek, betegség miatt nem tudott dolgozni. Szóval én szeretek Tamással is dolgozni, de nagyon jó Jánossal is sokat együtt lenni, mert rendkívül gazdag zenei gondolkodásuk van. Ők sok olyasmit tudnak a zenéről, és úgy akarnak kezdeni vele valamit, hogy az nekem nem biztos, hogy eszembe jut. Az első kérdéshez nem tudok hozzászólni, mert én Zsófihoz és Lacihoz képest kívülálló vagyok a zenei szakmában: véletlenül kavarodtam a színházba, talán azért, mert engem a színház egészében érdekelt a kelléktártól a zsinórpadlásig. Engem a mágiája izgat, ami praktikusan az, hogy sok ember dolgozik egymás mellett, amiből akkor egyszercsak lesz egy valami. És irtó boldog voltam, amikor egyszercsak részese lettem. Ez úgy alakult, hogy tudtam hegedülni, voltak ötleteim, és ezt ott Kaposváron észrevették. Hogy a zenész-zeneszerző szakmában ezt mire taksálják, nekem fogalmam sincs – engem az foglalkoztat, hogy estéről estére el tudjam játszani azt, amit együtt találtunk ki, és hogyha hibáztam, akkor tudjak javítani.

Dés László: Ehhez csak megjegyezném Zsófinak és Marcinak is, hogy mondjuk az Eötvös Péter is színház- és filmzenékkel kezdte, tehát nem olyan rossz ez.

Tallér Zsófia: Persze, nem rossz. Én a megítélését mondtam.

Dés László: Jó, akkor ítéljük meg például az Eötvös Pétert is ekként, és akkor kiderül, hogy ez egy marhaság, amivel nem kell foglalkozni.

Veiszer Alinda: Azt azonban mondtátok, hogy hálátlan, mert például kevés visszajelzést kaptok.

Dés László: Nem tudom, nekem sokan szoktak gratulálni ehhez vagy ahhoz a munkámhoz, főleg azok, akik látták. Kétségtelen, sokkal hálásabb tud lenni egy nagyobb munka, mondjuk egy zenés darab vagy musicalt, mert ott a zene az egyik főszereplő. Ha az sikerül, akkor talán már meg is jegyzik az ember nevét. De mesélek azért egy vonatkozó történetet. A dzsungel könyve bemutatója után – mivel eleinte az ember jobban figyelemmel kíséri, mi hogyan működik – talán a negyedik vagy ötödik előadás volt, amit az erkélyről néztem. És ahogy mentem ki a szünetben, hallottam, ahogy egy házaspár beszélgetett: milyen jó kis zenét írt a Gerendás ehhez a darabhoz.

Veiszer Alinda: Jó, te egyszer azt is mesélted, hogy összekevertek Esterházy Péterrel. Most viszont visszakanyarodnék oda: Marci, te hogy nem untad meg Mohát? Ti nagyon régóta dolgoztok együtt.

Kovács Márton: Régóta, igen, és biztos volt olyan is, ami nem annyira sikerült, vagy inkább azt mondanám, hogy szerintem volt, amit nem kaptunk el elég jól, de tulajdonképpen az egy vakszerencse, hogy az ő ízlése és gondolkodása nagyon közel áll az enyémhez.

Veiszer Alinda: És mindig tudtok egymásnak újat mutatni?

Kovács Márton: Én azt vettem észre, hogy a Jánosnak mindig igaza van – és ezt nem elfogultságból mondom. Amikor egy adott helyzetben teszek neki egy zenei javaslatot, amiben én nagyon hiszek, és ő arra azt mondja, hogy nem, akkor van bennem szomorúság, és rögtön azon gondolkodom, hogy kéne erről mégis meggyőzni. De aztán zajlik a próba, és közben rá kell jönnöm, hogy neki volt igaza. Nyilván sokkal előrébb tart az adott szituációval és darabbal kapcsolatban, mint én – ez is a dolga. Egyébként mindig nyitott az újra, sőt keresi is az újat, de ha az elképzelésébe nem illik bele valami, akkor azt mondja, ne legyen. Volt olyan előadás – a Black Comedy Kaposváron –, ami nem kívánt sok zenét, úgyhogy egy számot kellett bele írnom, amivel kész is voltam, és a főpróbahéten úgy húzta ki, mint a huzat. Rettenetesen szégyelltem magam, mert nem figyeltem oda rendesen – nem tudtam elég próbát nézni, mivel pont vele próbáltam a színművészetin a Parasztoperát. Nyilván ő is megkínlódta a nem kimondását, majd egy általa választott zenét rakott bele és tökéletesen igaza volt. Én nagyon megbízok az ő értékítéletében. Más kérdés, hogy kívülről hogyan érzékelhető a kettőnk tizennyolc éve tartó közös munkája. Kimondani is sok, a darabszámot nem is tudom, de én nem untam meg, mert nagyon érdekes agya van a Jánosnak, ugyanakkor nagyon jól esik, ha másokkal is dolgozhatok. És Ascher Tamáson kívül szeretek Rusznyák Gáborral dolgozni, aki maga is muzsikál, jó zongorista, ezért másképpen is gondolkodik, máshogy is használja a zenét az előadásaiban. Valaha bábszínházban kezdtem a színházi pályafutásomat, és rettentően szeretem azt az absztrakt gondolkodást, ami a műfajban alkotók sajátja, ami teljesen más feladatok elé állítja a muzsikusokat. Én hálás vagyok, amikor ilyen helyzetekben dolgozhatok.

Veiszer Alinda és Kovács Márton

Veiszer Alinda: Zsófi, ugyanezt tőled is szeretném megkérdezni, hiszen te Mundruczó Kornéllal dolgoztál sokáig, aztán miután megcsináltátok a Johannát, végeszakadt a közös munkának. A csúcson kell abbahagyni? Vagy kell valami emberinek is lenni egy ilyen munkakapcsolatban, ami ha egyszer megváltozik, akkor a szakmai együttműködés sem megy tovább?

Tallér Zsófia: Amit Marci mondott, az nagyon igaz: a közös gondolkodás tudománya és az ízlés az alap. Ha valaki ugyanazon alkotótárssal dolgozik sokáig, az a kapcsolat úgy meg tud érni, mint egy kamarapartnerrel való muzsikálás. Ennek nem unalom a vége, hanem egy nagyon kifinomult egymásra hangolódás, amit én nagyon élvezek a saját rendezőimmel, ha szabad így mondanom, akikkel nem minden előadásban dolgozom együtt. Kornéllal volt egy szakmai vitám, és utána nagyon megszenvedtük ezt a „szakítást”.

Veiszer Alinda: Egy szakmai vita miatt szakítottatok?

Tallér Zsófia: Igen, a Johanna kapcsán. Kornél a cannes-i fesztiválra az elektronikus demó-verzióval vitte ki, amit nagyon megszenvedtem, miközben a filmnek volt egy nagyon rendes, felvett, szép zenei alapja. Én ezt nem tudtam elengedni, mert abban biztos vagyok, hogy egy elektronikus hangszerelés soha nem lesz olyan, mint egy élő zene – de őt nem tudtam meggyőzni. Itt szakadt vége a mi barátságunknak, amit Kornél úgy kommentált, hogy titánok harca volt, és ő arra, én erre mentem. Nagyon tiszteljük egymás művészetét, de benne volt a habitusunkban, hogy nem tudtunk párhuzamosan haladni. S persze nagyon sokat tanultam tőle.

Veiszer Alinda: Arra voltam kíváncsi, hogy mi lehet az a pont, hogy egy ilyen szakmai kapcsolatban kiégéshez vagy szakításhoz vezethet. Marci, te el tudod képzelni, hogy egyszercsak nem dolgozol a Jánossal? Mit kellene ahhoz neki tenni, hogy te azt mond, már nem izgat a közös munka?

Kovács Marci: Én ezt nem tudom. De dolgoztam már úgy rendezővel, hogy a megszületett végeredmény alapján tudtam: többet nem kell vele dolgoznom. Nem olyan rendkívüli ez: kiderült, nem egyfelé forog az agyunk, és az ilyet kár erőltetni. Lehet, hogy egyszer lesz olyan élethelyzet, hogy nemet kell mondanunk egymásnak – de nem gondolkodom én ilyenen, olyan rövid ez az élet, annyi más gondolkodnivaló van. Eltelt a tizennyolc év, megöregedtünk, és irtóra kell vigyázni azokra az emberi kapcsolatokra, amik vannak. Az élet, ahogy öregszünk, nehezedik, egyre fontosabb, hogy tudjunk egymásnak segíteni, a gondolkodásban is. Ha valami konfliktus van, akkor én nem szeretem a kalap-kabát megoldásokat, hanem nagy erőkkel próbálok melózni tovább, miközben mindenkinek szüksége van új impulzusokra. Nekem jó érzés János támogatását is magaménak tudni, hogy dolgozzak másokkal is, hogy ne legyek az ő világába bezárva. Abból nyilván ő is profitál, ha nem egy kalitkában tart. Volt pár alkalom, amikor nem én csináltam Jánosnak a zenét, hanem Zságer-Varga Ákos, és szerintem nagyon jól dolgoztak ők is együtt, bár az is egy régi kapcsolat, biztos vagyok benne, hogy Jánosnak is jól esett picit másfajta gondolkodással együttműködni.

Veiszer Alinda: Engem nagyon érdekel az, hogyan dolgoztok, hogyan születik meg mondjuk A Pál utcai fiúk, mint az egyik legfrissebb zenés színházi darab. Mik az elsődleges szempontok, amikor te belekerülsz? Már akkor megvan-e, hogy hol lesznek dalok, vagy van beleszólásod ebbe is?

Dés László: Én azt hittem, itt inkább a kísérő, és aláfestő zenékről beszélünk…

Veiszer Alinda: Is-is.

Dés László: Kaposváron a Lukáts Andor rendezte, Fellini forgatókönyvéből készült Nők városában című előadásból titokban lement tizenöt. Titokban volt, újságíró nem láthatta, csak akkor, ha nem írt róla, Babarczy mindenkitől elvette a fényképezőgépeket, mert a Fellini-ügynökség túl sokat kért – de közben megvolt már a darab. A második bukásom a Vígszínházban volt…

Veiszer Alinda: Miért nevezzük bukásnak, ha ez titokban ment?

Dés László

Dés László: Ha egy zenés darab tizenötször megy, az bukás – én mindenesetre így éltem meg, valószínűleg nem volt életem legszínvonalasabb munkája, de nagyon élveztem, és rengeteget tanultam belőle. A bukásból mindig sokkal többet lehet tanulni, mint a sikerből. Szóval ez a második, a Pantaleon és a hölgyvendégek a Vígben lement a bérlettel és örökre elsüllyedt. Nem volt jó a konstelláció, alighanem nem volt elég jó a szövegkönyv sem, és ez volt Kapás Dezső utolsó rendezése, utána nemsokára meg is halt. Pedig ahhoz, hogy egy előadás jó legyen, mindennek stimmelnie kell – ha elszúrja a díszlettervező, már borul minden. Én akkor megfogadtam, hogy soha többet nem fogok úgy dolgozni, hogy nekem odaadnak egy szövegkönyvet, hogy akkor ebből most csináljak valamit. Én ott megtanultam, hogy a nulláról akarom kezdeni.

A Pál utcai fiúkat kérdezted: értelemszerűen elolvasom az eredetit, és csinálok egy szerkezetet: egy jelenetezést. A jelenetezéshez hozzárendelek egy zenefelállítást, és ha ez megvan, ezen dolgozom legalább egy fél évet – akkor más még nem dolgozik semmit. Amikor ezzel megvagyok, akkor kezdődik el a közös munka. De amit én addig csináltam, az nem szentírás, mert ha kiderül, hogy ez a dal nem oda kell, hanem ide, akkor idekerül – de van egy alap, amiből ki lehet indulni. Lehet, hogy ez nagyképű és öntelt, de én úgy érzem, ehhez már van valami tudásom vagy affinitásom. Ez is így kezdődött, amit egy másfél éves közös munka követett, amire ebből a gyönyörű leíró regényből, amelyben alig van párbeszéd, előadás lett.

Veiszer Alinda: Az első pillanattól a bemutatóig három év telt el?

Dés László: Körülbelül két és fél, három, mert én meg a végén a stúdióban dolgozom a zenei alapokon. Így volt ez mindegyik sikeresebb zenés darabomnál. A dzsungel könyvére nem volt több, mint fél év – úgy mutattuk be, hogy még be sem fejeztük. Ilyen előfordul színházban. És elhatároztam, ha megéri az ezret, akkor megírom az első felvonás fináléját – ami addig filmszerűen fejeződött be, de ez senkit nem érdekelt ezer előadásig, csak engem zavart folyamatosan, de egyszerűen nem volt rá időm. Aztán megírtam, és azóta úgy játszák.

Veiszer Alinda: Marci, erről biztos, te is tudsz mesélni, hogyan alakul valami folyamatában, hiszen Mohácsi János forgatókönyve is folyamatosan szokott alakulni.

Kovács Marci: Ahogy pár perccel ezelőtt azt mondtad, Laci, hogy azt hitted, itt kísérőzenéről lesz szó, az én praxisomban volt ilyen is, olyan is – és csináltam én is hasonlót: meg is buktunk vele, az Örkényben a Köd utánammal, ami operettnek akart készülni. Korábban soha nem csináltam még, bár Szombathelyen voltam a Mágnás Miskában karmester egy teljesen szabálytalan nyolctagú cigánybandával – mármint az én zenekarommal, akik rendesen ültek az árokban, nekem pedig a vonómmal kellett vezényelnem. Abba bele is nyúltunk, és írtam is bele egy finálét János biztatására, de ez alighanem kicsi tapasztalat volt. Ott az Örkényben a dalszövegeket Parti Nagy Lajos írta, de az irodalmi anyag nagyon el volt maradva, így mi Lajossal próbáltunk Jánosék után futni. Nekem nemhogy nem volt egy év alatt kidolgozott tervem, hanem semmilyen tervem nem volt. Nyilván állati praktikus egy rendszert felállítani, amin belül lehet mozogni meg kifundálni dolgokat – ha van erre idő.

Nekem egy saját ötletem volt, ami hasonlóan készült, Rusznyák Gábor rendezte: Pilinszky János Urbi et Orbi című darabja, ami egy fekete és egy fehér pápa beszélgetése. A Hoppart Társulattal csináltuk, volt zenei ötletem hangszerelésben és hangzásvilágban is: akkor tudtam azt csinálni, mint amit te csináltál, Laci – persze kisebb léptékben. Zenei próbákkal kezdtünk, amelyeken ott ült Gábor is. A próbák után konzultáltunk, ő javaslatokat tett, és alkalmazkodott ehhez a szerkezethez. A harmadik féle, amit Laci kísérőzenének mond, és amit általában én csinálok, hogy egy kifejezetten prózai darabnak gondolt előadáshoz hogyan lehet olyan zenét csinálni, ami esetleg saját magán is túlmutat. Miközben én erről nagyon keveset tudok, számomra rengeteg érdekes van ebben, mint például az, hogy az idővel miképpen lehet bánni. A legfontosabb, hogy a szerző által leírtak mindinkább meg tudjanak valósulni úgy, hogy közben érvényesüljön, amit a rendező gondol. Bárhol a világon millió zaj vesz körül minket, ami ugyanúgy részese egy párbeszédnek, mindez egy komplex atmoszférává áll össze. És ekként a mi dolgunk az, hogy az atmoszférát, ami az adott szöveget veszi körül, miképpen lehet manipulálni. És ez egy izgalmas dilemma. Ki kell találni, mivel lehet hatást gyakorolni a szövegre és a játékra. Hogy kerül-e bele dal vagy nem, az már másik kérdés – az inkább a szerző és rendező dolga. Amikor itt Tamással pár évvel ezelőtt csináltuk a Fényevőket, én Mohácsitól jöttem, és elkezdtem erőltetni azt, amit nála tanultam, hogy az milyen izgalmas, ha végig szól a zene. Egy idő után kiderült, ez az anyag, és az, amit ebből Tamás akar rendezni, leveti magáról a folyamatos zenei jelenlétet. Az utolsó pillanatban Tamás oldotta meg a zene funkcióját, amit én nem éltem meg kudarcként, hanem megtanultam egy másfajta zenehasználatot is. Bennem van egy ilyen marhaság, hogyha nem szól a zene, akkor azt hiszik, nekem nem jutott eszembe semmi, és szégyenkezhetek, holott én tudom, hogy a csend a legszebb zene. De a csendet is meg kell teremteni, hiszen az is valamihez képest tud lenni.

Veiszer Alinda: De ezzel nem itt találkoztál először.

Kovács Márton: Nem, de én hajlamos vagyok a túlburjánzásra.

Veiszer Alinda: A hallgatni tudás nektek is kihívás?

Tallér Zsófia

Tallér Zsófia: Én nem bánom, ha csönd van, addig se dolgozom. Az én megközelítésem nem ilyen zsigeri, mint Marcié, aki bent él a színházban. Én nem élek bent, a darabot figyelem, és a zene dramaturgiáját próbálom megfejteni. Zsótér Sándorral azért tudunk jól együttműködni, mert ő is ilyen analitikus típus. Nekem általában operai megközelítésem van: mennyire engedem szólni az operát, és mennyire teszem háttérbe.

Veiszer Alinda: Ez akkor szakmaibb, mint ahogy Marci dolgozik.

Tallér Zsófia: Nem, az is szakmai, ahogy ő dolgozik, ez csak más. Ezek megközelítési módok, kinek mi az eszközkészlete és módszere – egyik sem szakszerűbb a másiknál. Tudniillik, ha elindulunk egy ilyen analitikus irányból, az nem jelenti azt, hogy egyszercsak nem csapunk át egy olyanba, amit Marci mond, hiszen zenét nem lehet doktriner módon szerezni.

Veiszer Alinda: Emlékszel olyan munkádra, amikor nagyon is átcsapott?

Tallér Zsófia: Igen, a Gothár Péter rendezte Makrancos Katában. Péter gyakran improvizatív, ugyanis van egy erős vizuális képzete, amin belül azonban flexibilis. Én nagyon szeretem azt az ingatag padlót, ahogy ő rendez. Mondjuk, ha van egy gambásom a színpadon, amit négy csellista kísér felvételről, akkor a premierig le kell tisztázni, hogy mi szóljon, és amikor premier előtti napon még nincs vége az első felvonásnak, akkor én egy kicsit ideges vagyok, de az ilyesmit bírni kell.

Dés László: Ha már itt van Ascher Tamás, akkor három példát hoznék a vele való munkából, ami elég régen volt, de minden pillanatra tisztán emlékszem. Az egyik, amikor nem individuális szerepkörben van a zeneszerző: ilyen volt az Yvonne, burgundi hercegnő, ami egy különös világban játszódik, és azt sem tudjuk, hogy hol vagyunk. Ilyenkor elindul az ember a darab hangulatával, és ha ez tetszik a rendezőnek – hálistennek anno ez a Tamásnak tetszett –, akkor ez működik. De van egy másik féle dolog és abból rendkívül sokat tanultam, mert én nem rendelkezem olyan pallérozott zenei műveltséggel, mint Zsófi: Erdman Az öngyilkosa volt, ahol nekem pravoszláv kórusokat kellett írnom. Hát hogy jövök én a pravoszláv kórushoz dzsessz-zenészként? Elmentem a zenei könyvtárba, és keresni kezdtem, azután pedig írtam ilyen kórusokat. Vagy ugyanebben a darabban kellett kocsmai orosz cigányzene. És hozok egy másik példát: Goldoninak Az új lakását, ami itt a Katonában ment, amihez kvázi rokokó zenét kellett írni. Ezekben a fajta színházi zenékben nem arról van szó, hogy valami belőlem fakadót kell odatenni, hanem amit a darab és a rendező követel meg. Tamás megtehette volna, hogy berak valami eredetit, de ő azt akarta, hogy valaki tudatosan azokhoz a jelenetekhez vagy közzenének írjon valamit. Nekem ezek az „olyan, mintha” korabeli és egyéb specializációjú zenék nagyon izgalmas feladatok, amelyek mások, mint az eredetiek. Ezt Az új lakást csak erőszakkal lehetett száz előadás után levenni, ha jól emlékszem, azért, mert Udvaros Dorottya elszerződött. Csak úgy izzott a levegő, amikor Básti Juli és Udvaros a színpadon volt. Aki a színház világát valamennyire ismeri, az el tudja képzelni. A nézőtér bal oldalán mindig állt egy főiskolás csapat, akik Udvaros Dorottyának drukkoltak, jobb oldalon ugyanilyen tömeg volt Básti drukkere. És nemcsak a tapsrendben, hanem a darab közben is őrjöngött az a csapat, amelyiknek a választottja éppen triumfált.  Na, ennek nem sok köze van a színházi zenéhez…

Veiszer Alinda: Nem baj, történetnek nagyon jó. Zsófi, mennyire kirándulás neked, hogy gyerekdarabokhoz kezdtél zenét írni?

Tallér Zsófia: Régóta csinálom. Mondjuk az elgondolkodtató, mennyire evidens, hogy nőként és anyaként írjak gyerekelőadáshoz darabot. Ezek nem előfeltételek, mint ahogy lám, Ravel is írt gyerekdarabokat.

Veiszer Alinda: Valahol olvastam, azt válaszoltad egy kérdésre, de javíts ki, ha rosszul emlékszem, hogy egy opera úgy két év alatt készül el.

Tallér Zsófia: Igen, annyi.

Veiszer Alinda: És aztán megkérdezték, a Boribon mennyi idő alatt készült, amire azt válaszoltad, két hónap. Mi ez az óriási különbség?

Tallér Zsófia: Azok gyerekdalok voltak, amihez képest az opera jóval bonyolultabb. Furcsa lenne, ha egy kis dalocskát valaki nem tudna megírni néhány óra alatt. Ez nem azt jelenti, hogy nagyon egyszerűen fogalmazok, vagy lenézem a műfajt, és szegény gyerekek csak valami resztlit kapnak, hanem ez a műfaj tényleg nem túl bonyolult.

Veiszer Alinda: Marci, te képzőművész családból jössz, mármint nem zenészek a szüleid.

Kovács Márton: Művészettörténészek.

Veiszer Alinda: Bocsánat, igen, tehát nem zenészek. S hogy te nem a zene, hanem a színház felől közelítesz, és nincs a fejedben az a sok szabályszerűség, aminek adott esetben egy zenei műfajban illik megfelelni, az jó vagy nem? Lehet, hogy a támpontokat tudod, de közben sokkal szabadabb tudsz lenni?

Kovács Márton: A feleségem, Dávid Anna szerint nagy szerencsém, hogy nem tanultam a Zeneakadémián. Valószínű a fejem sokkal jobban tele lenne azokkal a szabályszerűségekkel, amelyeket nagy nehezen lehetne csak leküzdeni. Így szemérmetlenül bántam a hangokkal, szerkezetekkel, aminek megvolt a hátulütője néha. Kaposváron kezdőkoromban írtam egy kottát, amire a trombitás ránézett, majd hümmögve azt mondta, értem… figyelj, én most kifújom neked ezt a kétvonalas Á-t, és majd így fújom ki előadáson is, de gyakorolni nem fogom. És akkor megmutatta, egyébként gyönyörűen kifújta, és hozzátette, na, ilyen az, amikor egy hegedűs zongorán megírja a trombitakottát. És én irtózatosan hálás vagyok neki azért, hogy ezt megmondta, mert én akkor elkezdtem azzal foglalkozni, hogyan lehet nekem ezt jobban csinálni. Én előtte népzenét és szabadzenét játszottam, minden a fejemben volt, rögzítésben sehol se voltam. A képzetlenségemből fakadóan viszont boldogan használom az improvizációt, amit viszont nagyon kedvelek, és amit kitanultam többek közt például Márkos Bercitől, hogy mire való ez, és hogyan lehet irányítani. Például adok egy keretet a velem együttműködő muzsikusoknak, amit ők tudnak szabadon használni, és arra kérem őket, hogy figyeljék, mi történik a színpadon, hogy ahhoz igazítsák a megszólalásokat. Például meg lehet figyelni, egy színész hol tart szünetet egy szövegben, amibe bele lehet pöttyinteni egy kicsi hangot, miközben az ember arra is figyel, hogy a többi zenész hol tart – és ez a metódus számomra is rettenetesen érdekes zenei szövetet tud létrehozni, ami nagyon szoros kapcsolatba tud kerülni az adott jelenettel vagy az egész előadással. Én ezt azért szeretem, mert ami a színpadon történik, az élő, és ha egy kottaállvány van előttem, akkor nem fogom tudni elég jól látni, és nem fogok tudni hozzá elég figyelmesen kapcsolódni, a többi zenésztársammal együtt. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének rögzítések és szabályok, de én azért is nagyon szeretem ezt a módszert, mert rengeteg olyan hangot játszanak el és zenei ötletet valósítanak meg az általam kiválasztott zenészek, amelyek nekem nem biztos, hogy eszembe jutnának. És nem lustaságból csinálom, hanem mert így tanultam Kaposváron, ahol a színészek ötleteiből érdemben merítettek egy előadáshoz.

Veiszer Alinda: Amiről Marci mesél, az egy speciális munkamódszer, vagy ti is használjátok?

Dés László: Zenés daraboknál én ezt nagyon nem tudom alkalmazni, de dzsesszzenész vagyok alapvetően, és ott nyilván csinálom. De vannak olyan sajátos műfajok, mint például ami itt a Katona József Színházban is látható: az egyik Radnóti Miklós életéről szól, a másik, amikor íróbarátaimmal lépünk itt fel és két muzsikustársammal: a fiammal, aki ütőshangszereken játszik, és Barcza Horváth Józseffel, aki bőgőzik. A Radnóti meg van csinálva rendesen, Mácsai és Fullajtár olvasnak vagy mondják a szövegeket: verseket, naplórészleteket, rendeleteket, okmányokat, közte pedig meg-megszólal a zene. Az irányok megvannak, de mindig más, mert improvizálunk. Az íróknál meg pláne, ott semmi nincs egyeztetve, pedig hangnemet illene. Mivel az írók minden alkalommal más szöveget olvasnak, ahogy véget ér a szöveg, egymásra nézünk és csinálunk valamit. Természetesen elsősorban a szövegre reagálunk, de annyi minden más van emellett: az akusztika, a mi diszpozíciónk, a közönségé. De színházi zenében én ezt nem tudom alkalmazni, mert ahhoz egy jelenlét kell, ahogy Marci mondja: ott van ő is, és ott vannak a muzsikustársai is.

Veiszer Alinda: Hogyan működtök együtt a nem-zenész kollégákkal adott esetben egy rendezői instrukcióval, ami jöhet  zenekedvelő és zeneértő embertől, aki mégsem aktív zenész? Hogyan derül ki, hogy pontosan mit is szeretne? Emlékeztek olyan instrukcióra, amivel nagyon sokat szenvedtetek, mert nem volt világos? Vagy nagyon inspirálóra?

Tallér Zsófia: Nekem van a fejemben egy ilyen fordítóprogram. Ha azt mondja egy rendező, hogy itt gyorsabb zenét szeretne, akkor nagyon sokszor csak az osztáson kell egy kicsit változtatni. Persze nyilván van olyan, ami megfejthetetlen, hogy mondjuk, ez legyen bensőségesebb, pirosabb, lilább, nem tudom, de itt jön az, hogyha egy nyelvet beszélünk, akkor rám néz, és abból tudom, mit akar. Gothár Péter kedvenc instrukciója például, hogy ez nagyon jó, de a zenét még nem írtad meg. Ez a szakma része, hogy megértsük, mit akar a másik. Nyilván nem fogja azt mondani, hogy moderato vagy cantabile, mert ő sem tudja, hogy mi van a fejében, és akkor ezt meg kell megfogalmaznia – hát, képtelenség. Ezért az tényleg legalább konkrét, hogy ezt nem, és másikat akarok.

Veiszer Alinda: Volt olyan jó instrukció, ami akár később is hasznos volt?

Dés László: Volt olyan, amikor egy filmrendezőnek nem tetszett a dal, amit írtam, de én pontosan tudtam, hogy az a dal jó, és hogy abból nagy sláger lesz – ez volt a Szerelem első vérig –, de íratott velem egy másikat, pedig tudtam, hogy ez egy marhaság, úgyhogy írtam alibiből egy szekvenciát, amit nagyon szeretnek a kevés fülhallással rendelkező emberek. Millió ilyen dal van, a franciák is imádják, egyik olyan, mint a másik. Ez nagyon tetszett neki, és bár vitatkoztunk, de ő kötötte az ebet a karóhoz, majd képes volt velem azt a megalázást eljátszani – amikor Bacsó volt annak a stúdiónak a vezetője –, hogy akkor a stúdióvezető eldönti… Ráadásul én úgy adtam oda a felvételt – akkor még nem volt komputer, hanem volt egy négysávos kazettás magnóm –, hogy hangszerelve volt: hát, valamit alányekegtem a Szerelem első vérig-nótának, a másikat csak egy szál zongorával vettem fel. Szóval én tudtam, hogy akármi van, az első fog tetszeni a Bacsónak. Na most a Bacsó ezt egy társaságban úgy mesélte el – visszahallottam, mert az apósom is ott ült a társaságban –, hogy képzeld el, itt van ez a két marha a Dés, meg a Dobrai, és nem tudják eldönteni, hogy melyik szám a jó: nekem kellett megmondani, hogy az a szám lesz a sláger. És én lettem a marha zeneszerző, aki ezt se tudta…

 Tallér Zsófia: Ez a manipuláció sajnos a szakma része. Én is csináltam olyan filmzenét, ami nem tetszett a rendezőnek, aztán csináltam másikat, és harmadikat, majd újra behoztam az elsőt, és az akkor gyönyörű volt. Néha muszáj ezt csinálni, ha az illető nem hallja.

Kovács Márton: Három nap múlva lesz az Örkényben a Patikabemutatója, és amikor megcsináltuk a vége-számot, akkor arra adott egy nagyon izgalmas instrukciót János: szeretné, hogy amikor a zenekar játszik, két nő énekeljen rá, de ne teljesen hangnemben, hanem valami furcsa, karcos dolog legyen. És akkor elkezdtem, kiszerkesztettem, megtanítottam két színésznőnek, amit meghallgatott. Azt mondta, szabadabbra kellene őket engedni. Akkor elkezdtem megfogni máshonnan, és azt kitalálni, hogy ne legyen bonyolult, de karcoljon jobban – úgy, hogy a színészeknek ne arra kelljen figyelni, hol van az egy, és hogy meghallja-e a harmónia-váltást, szóval küszködtünk, gyakoroltuk. És amikor odakerült a jelenetbe, János kétszer is meghallgatta, és azt mondta, ne. Ne legyen az ének. Ez nekem se, ahogy senkinek sem esik jól, ha kihúzzák, ráadásul én a zenésztársaim ízlésében megbízom, és mind azt mondták, hogy jó. Aztán kérdezgettem Jánost, hogy mit akart volna, és az derült ki, rossz instrukciót adott – nem zeneileg, hanem ez a zenei gesztus a jelenetben nem azt csinálta volna, mint amit kellene, hanem az ellentettjét. Egyébként pedig közben a zenekarral megpróbáltuk másképp megcsinálni, amit akart, mondta is: hallottam, hogy megcsináltátok, de ez ugyanaz, mint ami az ének. A funkciójából jött rá, és nekem nagyon jól esett, amikor azt mondta: lehet, az a baj, hogy nem jól instruáltalak. Na, például ezért dolgozunk együtt tizennyolc éve.

Veiszer Alinda: Nektek van néha dallamtapadásotok?

Kovács Márton: Én a családban meg szoktam mutogatni mindent előre, és amikor azt mondják, hogy ez olyan kovácsos, akkor tudom, hogy már megint dallamtapadásom van, és kétségbeesek, hogy ez önismétlés. Van olyan hangsor, ritmika vagy dallamfordulat, amit nagyon szeretek, és rögtön beugrik. De akkor már gyanakodni kezdek, és újra gondolom, hogy tényleg ez kell-e ebben a helyzetben. És akkor vagy eldobom, vagy megbizonyosodom arról, hogy oda az kell. Volt, hogy ezen a módon a jóisten megajándékozott olyannal, ahova soha nem jutottam volna el – csakis gondolkodás árán: egy hang véletlenül nem pattan sehova.

Veiszer Alinda: Az jó, ha valami déses?

Dés László: Az nagyon jó. Persze, velem előfordult már, hogy nagyon ismerős, és akkor kiderült, én ezt már megírtam – ez óhatatlan.

Kovács Márton: Ne haragudj, hogy közbevágok, de nekem is volt egy ilyen dermesztő élményem, ahogy mondod. Megírtam Kaposváron A falu rosszához az első felvonás fináléját, imádta mindenki, a nézők odavoltak, szuper volt. Rá két évre dolgoztam a Kaposvár mellett Petörkén egy főiskolás osztállyal, kaptam egy dalszöveget, hogy akkor ezt kellene megcsinálni. Kiültem a szép tópartra, körmöltem, kitaláltam először, hogy hét nyolcadban legyen, aztán hogy legyen á-mollban, ezt jól fogják tudni énekelni, és szépen lassan fölépítettem az egészet. Megnéztem egyben. Elkezdtem gondolkodni, fú, de baromi ismerős ez, aztán még egyszer, meg még egyszer, és akkor rájöttem, hogy én ezt két évvel ezelőtt megírtam. Akkor ugyanúgy megküzdöttem érte. És nem az volt az érzésem, hogy de jót írtam két évvel ezelőtt, hanem ott ültem összeroskadva. Aztán úgy maradt már, mert nem volt idő újat írni, bár írogattam rá variációkat.

Dés László: Ezt nevezik zenei intertextualitásnak. Esterházy leginkább más szövegeivel csinálta ezt, ritkábban a sajátjával.

Tallér Zsófia: Saját magamat nem szoktam ismételni, de ha valami igazán jót sikerül kiszülni, akkor el szoktam bizonytalanodni, hogy ezt vajon tényleg én írtam – és gyanakodni kezdek, hogy valaki már biztos megírta. Akkor végig kell gondolni, ki jöhet szóba. Egyébként nagy szerzők tényleg szoktak saját maguktól idézni – Vivaldi is tudta, ha jót írt, akkor azt használta máshol is.

Veiszer Alinda: És előfordult, hogy tényleg megírtok valamit, amit más már megírt?

Tallér Zsófia: Én egyszer akartam egy népdal-szerű dalt, és aztán az tényleg egy népdal lett.

Dés László: Inkább fordulatokról van szó, ami jellegzetes mondjuk egy Beatles-számból, és azt azért nem illik használni, mert az mindenkinek megvan. Alapvetően, ahogy Marci is mondja, melózni kell, és akkor nem történik ilyesmi. Arról nem beszélve, hogy ebben a dramatikus műfajban azért nagyon sokat segít az, hogy mindig egy más szituációról, más történetről van szó. A munkáim egyébként is karakterisztikusan eltértek, hiszen más műfajú volt az alapanyag, más korból, más történetekkel dolgoztam – de kifejezetten jóindulatú kritikusoktól azért megkaptam, mit honnan loptam. Egyébként ezt tényleg nem értem: írtam már többszáz dalt életemben, miért pont azt a kettőt loptam volna?

Veiszer Alinda: Mennyire problematikus olyan embereknek írni, akik nem képzett énekesek? Illetve ha az ember egy színdarabhoz ír dalokat, kell slágert írnia?

Dés László: Nem kell. Ezt is a kritikusok találták ki – A Pál utcai fiúkról volt, aki leírta: született egy egyslágeres darab. Örüljenek neki, hogy lett egy sláger. Mi van, ha egy sincs? A dzsungel könyvében egyetlen sláger sincs. Ezerháromszázszor ment. Olyan zenét kell írni, ami ott a színpadon működik abban a darabban, funkcionálisan, ami azt jelenti, viszi előre az előadást. Arról nem beszélve, hogy színdarabok betétdalait nem játszák a rádiók. Ha én ma kezdeném a pályámat, egy szürke eminenciás lennék – mert a mai szerzők azok. Csak egyfajta típusú könnyűzenét játszanak a rádiók.

Veiszer Alinda: Neked nem szempont a sláger. A gyerekdaraboknál sem?

Tallér Zsófia: Ott se. De amit Laci mond, igaz a többi műfajra is, a dzsesszre és a komolyzenére is. Nemrég néztem a mesterem, Petrovics Emil egy régi televíziós szereplését, amikor Galambos Erzsivel ők voltak a celebek. A mesterem egyik operájából játszottak be részleteket – egy délelőtti műsor volt – és animáció volt a zene alatt. Egy kortárs operát mutattak a tévében.

Lejegyezte: Proics Lilla

Facebook Comments