December végén mutatta be a Radnóti Miklós Színház társulata Székely Csaba legújabb, 10 című, a Tízparancsolaton alapuló színdarabját Sebestyén Aba rendezésében. A darabot mindketten – ugyanazon az estén – megnéztük, majd személyes találkozó során beszélgettünk róla. A beszélgetésünket diktafonnal, két részletben rögzítettük, jelen szöveg pedig ennek a hangfelvételnek a szerkesztett leirata. Írásunk kísérlet, amelyben a közös kritikai gondolkodás közvetítésének lehetőségét keressük. Ahogy Székely Csaba darabjában is több szemszögből látunk egy-egy történetet, úgy mi is két különböző perspektívából néztük az előadást. A beszélgetést megelőzően mindketten kérdésekkel készültünk, amelyeket egymásnak is, magunknak is feltettünk. Az első kérdés az volt, miért nincs neve a szereplőknek.

Karsai György: A névtelenség lehetőséget teremt arra, hogy általános érvényűnek érezzünk minden jelenetet. Ez persze eleve adódik a bibliai témából, hiszen a Biblia minden szava az egész emberiségre vonatkozik. Kicsit meglepő, hogy ezen a rendszeren belül, mintegy becenévként, gúnynévként vagy ragadványnévként szerepel egyetlen név, Róka. Ezt a karaktert Márfi Márk alakítja, hozzá tartozik az ötödik parancsolat. A helyszín sem beazonosítható; illetve egyetlenegy támpontunk van: a lakótelep neve „Remény lakótelep”. Majdhogynem gúnyos, cinikus gesztus a szerző részéről, hogy ilyen szép nevet adott a helyszínnek, ahol minden – végtelenül tragikus – történetszál összefut, ugyanis ez a név pont az ellenkezőjét takarja annak, amiről szó van, hogy minden és mindenki reménytelen az ábrázolt a világban. Engem egy idő után elkezdett zavarni a névtelenség. Ha voltak megkérdőjelezhető pontjai ennek a nagyon erős szövegnek, akkor számomra ez volt az egyik.

Fotók: Dömölky Dániel

Kovács Natália: Én is az általánosításból indultam ki. Az volt az érzésem, hogy nem az individuum számít, sokkal fontosabb a kiindulópont, ahonnan mindannyian jönnek – a Remény lakótelep – és az, hogy ez mennyire meghatározza az egész életüket, a teljes jövőjüket. Szociográfia jellege van a darabnak, amennyiben tipikus történeteket ír le, olyan személyes tragédiákat, amelyek mindegyike mögött általános problémák állnak, például szegénység, rossz családi háttér vagy gyerekkori abúzus. Erről eszembe jutott, hogy egy szociológiai kutatásban sem nevezik meg a mintacsoport egyes tagjait, hanem számokkal jelölik őket, hogy megőrizzék az anonimitásukat. Akár úgy is értelmezhetjük, hogy a drámában szereplő emberek egy ilyen mintacsoport részei.

K. Gy.: Igaz, hogy társadalmi látleletet kapunk, de a drámai feldolgozás sajátja éppen az, hogy mindeközben nagyon egyediek is a történetek, ám mégsem lehet általánosítani. Addig még igen, amíg családon belüli erőszakról, játékszenvedélyről vagy egy házasság megromlásáról van szó. De azt például nem lehet általánosítani, hogy valaki béranyaságot vállal, és aztán benne ragad.

K. N.: Egyet is értek meg nem is. Az, hogy gazdag külföldiek béranyát keresnek egy nagyon szegény településen, a szegénységében kiszolgáltatott nő pedig kényszerűen vállalja, általánosítható. Ilyet jellemzően az tesz, aki nem lát más kiutat a szegénységből. Vagyis szerintem erről a történetről is elmondható, ami a többiről: hogy mind összefüggenek azzal, honnan jönnek a szereplők, csak a szöveg ezeket az általánosítható társadalmi jelenségeket egyéni történeteken szűri át. Ettől dráma.

K. Gy: A névtelenséghez adódott volna a cselekmény korokon kívül helyezése, de az előadásban az afganisztáni háború említése – szinte évre pontosan – leszűkíti a korszakot.

K. N.: Szerintem ez nem baj, nem érzek összeférhetetlenséget.

K. Gy.: A névtelenség mindenképp feltűnő, magyarázatért kiált, és ha működik is, ennek mégiscsak ellent mond, hogy ugyanakkor van egy nagyon konkrétan leírható periódus – néhány év, amiről beszélünk.

K. N.: De a történetek ezen az időszakon belül elég általánosak. Például az említett Rókáé, aki eladja a barátnőjét. Sajnos a valóságban nagyon sok olyan történet van, létező jelenség, hogy a lányokat az az ember adja el, az viszi ki az utcára, akit a szerelmüknek hisznek.

K. Gy: Olyan ez a dráma és olyanok ezek a történetek, hogy azt éreztem, szeretnék még többet hallani és még több típust megismerni, de talán nem egyetlen előadáson belül, mert így soknak éreztem a végére. Mintha Székely Csaba egyik kezében lett volna egy hosszú táblázat arról, miféle bűnök, eltévelyedések léteznek, melyekről írni szeretne, és aztán ehhez a listához jött volna később a forma. Akár az is lehetne a címe, hogy „egyet fizet, tízet kap”. Mindegyik történet egy-egy külön dráma, ezen belül tragédia. És miközben nézzük, mégis jókat nevetünk, mert nagyon humoros párbeszédek és jelenetek játszódnak le, holott az egész összhatása végtelenül tragikus. A Bánya-trilógiaóta tudjuk, hogy Székely Csaba ennek nagyon nagy mestere.

K. N.: Érdekes, hogy azt mondod, sok, mert én nem éreztem így. Csak a legutolsó történet legutolsó csavarjáról gondolom azt, hogy az már túlzás. A béranyaság szerintem már nem kellett volna. De az, hogy tíz ennyire kerek történet áll egymás után, nekem nem volt sok. Szerintem az a rendezéstől függ, hogy nézőként túlterheltnek érzem vagy befogadhatónak.

K. Gy.: Sokféle ősi toposz előjön a szövegben, például épp a béranyaság és az elhagyott gyermek kapcsán is, és hogy ez a befogadói oldaláról mennyire emészthető, azt nem tudom. Sokat gondolkodtam az előadás után a „ki kinek a kicsodája?”, bonyolult táblázatokban lehetne összefoglalni, hol kapcsolódnak egymásba a tíz történet különböző szálai. Ez nem biztos, hogy baj, mert a színházban – és ezt már a görögök is tudták – egyetlen fontos dolog van, mégpedig a hatás. Ez az előadás pedig nagyon jól hat, jól működik. Azt a dramaturgiai eljárást, hogy egyszer csak kiderül, a történetek egymáshoz kapcsolódnak, már ismerjük. Így épül fel például Akira Kuroszava híres filmje, A vihar kapujában, Artur Schnitzler Körtánccímű drámája, vagy Tompa Andrea Omertacímű regénye.

K. N.: Ezek nekem is eszembe jutottak, meg még Tóth Krisztina Pixel című kötete, valamint Mikó Csaba Apátlanokcímű darabja. Azt hiszem, a 10ez utóbbival mutatja a legtöbb rokonságot.

K. Gy.: Krimiket is említhetnénk, hiszen a krimidramaturgia lényege, hogy egyszer csak nézőpontot vált az elbeszélés, és más szereplő szemszögéből látjuk ugyanazt a történetet. Nagyon hatásos színházban vagy moziban ezt a dramaturgiát alkalmazni, mert nézőként jó érzés, amikor ráismerünk, hogy „aha!”, ez ugyanaz a történet. Itt is működik, csak szerinem annyira sűrű, annyira sok, hogy az az érzésem, a kevesebb több lett volna.

K. N.: Érdekes, hogy te azokat a kifejezéseket használod, hogy „sűrű” meg „sok”, én viszont egyfajta monotonitást érzékeltem, ami a kiszámíthatóságból fakad, mert annyira egyforma hosszúságúra vannak kicentizve ezek a történetek. Persze értem, hogy a rendezés célja, hogy a tíz rész legyen egységes szerkesztésű; de nézőként ez azt jelenti, hogy már a második rész után biztosan tudom, hogy szünetig eljutunk az ötödikig, szünet után pedig majd megint ugyanannyit kell ott bent ülnöm.

K. Gy.: Az egyik bravúrja a rendezésnek, hogy ennek ellenére nem válik unalmassá. Azért sem, mert a monotonitást megtöri, hogy vannak kulcsfigurák és kulcstörténetek. Én Márfi Márk és Tóth Ildikó karakterét emeltem ki.

K. N.: Én előbb mondanám kulcsfigurának Kováts Adél doktornőjét. De szerintem mindenki ugyanannyira fontos, és ugyanannyi kapcsolata van.

Ezen a ponton nekiálltunk közösen felvázolni, hogy a szereplők közül ki mennyi másik szereplővel érintkezik a drámában, és arra jutottunk, hogy valóban nincsenek kiemelkedő karakterek, akiknél több szál fut össze, mint a többieknél. Valamint azt is megvizsgáltuk, hogy mindegyik történetszálat elvarrta-e a szerző, és arra jutottunk, ebben nincs hiba.

K. Gy: A drámával kapcsolatban még azt is fontos elmondanunk, hogy tíz monológból áll, amelyekben az éppen monologizáló szereplő behív más történet-szereplőket, akik szintén megszólalnak az ő történetében. A színészek végig kint ülnek a színpadon, innen emelkednek fel, amikor belépnek, és ide ülnek vissza. Vilmányi Benett kezdi a sort, övé az első parancsolat. Most azon gondolkozom, hogy amikor a végén összeköltöznek az apjával, az valóban egy kiút? Valóban egy halvány reménysugár ebben a reménytelenségben, vagy nincs különösebb jelentősége? Számomra a legszélsőségesebben tragikus életút a festőnőé, amelyet Tóth Ildikó alakításában látunk, s amely a tizedik parancsolathoz tartozik. Mintha kontrasztban állna egymással az első és az utolsó, anya és fia története.

K. N: Szerintem egyedül Villányi Benett karakterének a sorsa nem tragikus. Nem tudjuk, mi lesz, ha az apjához költözik, de nem is feltétlenül ez a lényeg, hanem az, hogy megvan benne a feltétel nélküli szeretet, amiről az elején egyébként az anyja azt mondja, hogy éppen ezt nem bírta elviselni. Ugyanez mutatkozik meg a végén is. Az, hogy az apjával talán egymásra találnak, a szemléletéből fakad, mert nem haragszik a szüleire, akik elhagyták. Azt, hogy korábban nem éltek együtt, csak egy állapotnak tekinti, és örül, hogy ennek vége.

K. Gy.: Tele van ez a szöveg a kitett gyermek motívumával, ami egy nagyon ősi mitológiai toposz. Csakhogy a mitológiáknak és a különböző néphagyományoknak megfelelően itt is igaz, hogy a kitett gyermek mindig életben marad, biztos, hogy föl fog nőni, Oidipusztól Romuluson és Remuson át rengeteg példa van rá. Ez ebben a darabban is tökéletesen nyomon követhető: szörnyű sorsra szánt gyermekek, és szörnyű is lesz a sorsuk, de egészségben felnőnek. De ha már említettük a monológokból álló formát, azt meg tudnád mondani, hogy melyik történethez melyik parancsolat tartozik?

K. N.: Így visszaemlékezve nem menne könnyen, de előadás közben ez nem okozott gondot, mert úgy kezdődik minden történet, hogy előtte eléneklik az aktuális parancsolatot. Az viszont tény, hogy a történetek lazán kapcsolódnak a parancsolatokhoz, és emiatt nem teljesen érzem indokoltnak a Tízparancsolatot mint keretet.

K. Gy.: Elmondják magyarul a parancsolatot, és utána eléneklik latinul. A latin kiejtéssel nagyon rosszban voltam. Ugye, hogy „cséztek” benne?

K. N: Ha te mondod! Én nem emlékszem.

K. Gy.: Csak azért mondom, mert fontosnak tartom, hogy ha már egyszer latinul éneklik, énekeljék pontosan. Egyébként indokolt a latin, minthogy ezek liturgikus énekekként hangoznak el. Az egész előadásnak van egy templomi szakrális jellege: kint ül mind a tíz szereplő a színpadon, amelyen van egy dobogó is, mintha szószékről szólna, aki épp monológban van. Mi pedig nézőként egy szertartást nézünk végig. Kicsit mintha a középkori színjátszás helyszínére érkeztünk volna, és Krisztus szenvedéstörténetének parafrázisait hallgathatjuk sorban egymás után. A díszletben a plexifal pedig egyszerre idéz meg egy ikonosztázt, amelyben változó képsorok vannak, és egy labirintust, amelyben ki-ki eltéved. Amikor pedig elkezd festeni Tóth Ildikó, az az ikonfestésnek feleltehető meg. Persze ha annak, amit beszélek, a fele nem igaz, akkor is jól működik az előadás, mert elindítja a néző gondolkodását. És ez sok mindent elfogadhatóvá tesz, csak egy valamit nem: hogy a címekhez nagyon lazán kapcsolódnak a történetek. Nem automatikus. Nem előhívő.

K. N.: Nem tudom eldönteni, hogy ez azért van így, mert eleve nem kellene rászuszakolni a történetekre az egész Tízparancsolatot, vagy pedig azért, mert a parancsolatok sorrendiségének nem tudott megfelelni a történetvezetés. Úgy láttam, hogy a dráma próbálja tartani a parancsolatok sorrendjét, annak ellenére is, hogy a történet viszont szétfeszíti. Őszintén szólva én szükségtelennek érzem, szerintem enélkül a szigorú forma nélkül is egy nagyon erős történet és szöveg lenne. Persze szép a számszimbolika, meg hogy szimmetrikus az egész, de nem működik maradéktalanul.

K. Gy.: Például Sodró Eliza karaktere kapta az ötödik, vagyis a „Ne ölj!” parancsolatot. Jó, rendben, az ő esetében el lehet mondani, hogy az abortuszról van szó, de miért nem inkább Rókához kapcsolódik, aki megöli a szerelmét megerőszakoló nagybácsit, aztán megöli a nőt, akit az anyjának hisz, valamint hosszabb távon tulajdonképpen ő az, aki megöli az egykori szerelmét azzal, hogy prostitúcióra kényszeríti. Maga a parancsolat több helyre is illik, így nem teljesen indokolt, hogy pont itt szerepel. Persze van, ahol telitalálat, például Schneider Zoltán karaktere, a plasztikai sebész esetében. „Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!” Remekül talál, csak az a gondom ezzel, hogy a története, amelyet meggyón nekünk, ezerszer gazdagabb annál, semhogy egyetlen momentumra húzzuk rá. Volt még jó pár bűne, amit ki lehetne emelni.

K. N: Igen, de ezt meg nem érdemes felróni, mert ha mindenki csak egy-egy bűnt követne el, azok nagyon egyszerű történetek lennének.

K. Gy.: De akkor ebből nem az következik, hogy valami gond van a címadással? Egyébként érdekes kísérlet lenne felkérni Székely Csabát, hogy írja meg külön-külön mind a tíz színdarabot.

K. N.: De nem biztos, hogy mindegyik történetről van egy színdarabnyi mondanivalója.

K. Gy.: Nem baj, nem kellenek hosszú darabok. Csak egy estére ennyi történet olyan sok, hogy óhatatlan is csak felületes betekintést kapunk az életutakba, és sok motívumot éppen csak érintünk. Például nem derülnek ki Róka motivációi. Mi indít arra egy szerelmes fiút, amikor végre beteljesül a szerelme, hogy minden további nélkül eladja és prostitúcióra kényszerítse a lányt, akit szeret? Mi van a történet hátterében? Erről egy szót sem mond a dráma.

K. N.: Azért az például kiderül, hogy ő is egy elhagyott gyerek.

K. Gy: Igen, de az első parancsolathoz tartozó karakter is, akit Villányi Benett formál meg, mégis óriási különbség van köztük. Az első fiú egy mágus, amihez hozzáér, arannyá válik. Angyali jósága – és ezt szakrális értelmében is lehet érteni – végül el is nyeri méltó jutalmát. Mintha valamilyen felsőbb hatalom, felsőbb erő nyilvánulna meg benne. Ő az a szereplő, aki mindig jót akar, sosem akar ártani. Mindenki másnak van valami megfogható bűne. Mi is az első parancsolat?

K. N.: „Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!”

Gy: Ez mit jelent ebben az esetben? Kit imád ő?

K. N.: Ha nem ószövetségi, hanem újszövetségi értelemben nézzük, akkor teljesíti a szeretet parancsát, és azzal beteljesíti az istenimádatot, hogy mindenkinek segít és jót akar. Mert ugyebár Jézus azt mondta, hogy amit a legkisebbel cselekszünk, azt vele cselekedjük. Vagyis az emberben rejlő Istenről van itt szó szerintem.

K. Gy.: Lehet, hogy emiatt nyeri el a jutalmát? De a másik életben maradó szereplő, akinek szintén boldogan zárul a története, az apja, aki viszont rengeteg bűnt követett el.

K. N: Részéről nem is biztos, hogy boldog ez a vég. Ő nem ezt akarta eredetileg. Nagyon más szemszögből nézi a dolgot, mint a fia.

K. Gy.: Ezeknek az egymást keresztező, egymással összefutó élettörténeteknek a hátterében van egy közös, mindenkire vonatkozó motívum: a boldogságvágy.

K. N.: Ebből a szempontból fontos lehet, hogy a történetben lelkészekről van szó, nem papokról, mert olyan, mintha a szereplők predesztinálva lennének ezekre a sorsokra – arra, hogy boldogtalanok legyenek, mert mindig kiderül, hogy már a születésüktől kezdve olyan körülmények között éltek, hogy esélyük sincsen kitörni ebből.

K. Gy.: Térjünk át a rendezői koncepcióra! A színpadkép templomi jellegét már említettük, ez nagyon izgalmasan van kitalálva. Ugyanakkor a kamera és a képernyők szerintem annyira feleslegesek voltak – hogy ikonosztázként funkcionálnának, nagyon erőltetett értelmezés lenne, hagyjuk! –, hogy szinte meg is feledkeztem róluk. Elhasznált színházi toposz, amit nem túl jól alkalmazott a rendezés.

K. N.: Ebben tökéletesen egyetértek. Úgy érzem, a rendezői koncepció nem a legerősebb, ötletek vannak, melyek közül van, ami jól sül el, és akad, ami kevésbé. A térhasználat jól működik, de a kamera meg a képernyő nem. Azt viszont nem érzem, hogy markáns rendezői vízió lenne az egész mögött. Például, ami a világítást illeti, a színekben próbáltam keresni rendszert, hogy kapcsolódik-e mondjuk a keresztény színszimbolikához, de nem találtam ilyen összefüggést, miközben nagyon erős színeket használtak.

K. Gy.: A fényrendezéssel én sem voltam kibékülve, nem emelt ki semmit, nem voltak hangsúlyok. Arra korlátozódott, hogy tompább fény világította meg azokat, akik éppen ültek, pedig szinte magától adódott volna, hogy a fény is hangsúlyokat tegyen ki. Nem találtam különösebb koncepciót a jelmezeket illetően sem: ezek nem játszottak szerepet a karakterábrázolásban, nem árnyalták a szereplők személyiségét, de lehet, hogy bennem van a hiba, egyszerűen nem tudtam megfejteni a jelmezek jelentését. Azonban, ami a rendezés számára az előadás legnagyobb kockázata volt – hogy tartani tudják-e a ritmust –, azt megugrotta. A belépések, a megszólalások, a csendben, tétlenül üldögélések, hogy a szereplőknek legyen színpadi jelenléte beszéd nélkül is, mind-mind nagyon precízen működtek.

K. N.: Azt is el kell ismerni, hogy a színészvezetés nagyon jó volt. Közösen és külön-külön is remekül működtek a színészek. Én ezt leginkább Sodró Elizán véltem tetten érni, akinek a színészete alapvetően nem áll közel hozzám, mert van egy nagyon erős személyes karaktere, és általában úgy érzem, hogy ezt manírosan használja. Azonban ebben az előadásban ezt teljesen le tudta vetni, amikor pedig használta – abban a párbeszédben, amikor a női orgazmusról beszél – nagyon szépen építette fel a jelenetét, jól működött minden túlzás, amit beletett: a „magas C” és az eltorzított mimika is. Önironikus, humoros, precízen felépített momentum volt.

K. Gy.: Jó volt látni a két kaposvári – Sodró Eliza és Lovas Rozi –, valamint a két budapesti színművészetis növendéket – Villányi Benett és Márfi Márk – együtt a színpadon, ráadásul olyan virtuózok mellett, mint László Zsolt, Pál András, Schneider Zoltán vagy Tóth Ildikó. Márfi Márk legfiatalabbként ügyesen beleolvadt a csapatba. A legérettebb, legszebb alakításnak Kováts Adélét tartom, aki bravúrosan rakta össze a múltat, a jelent és a jövőt úgy, hogy a számos, súlyosabbnál súlyosabb tragédia bekövetkezte után lépett be a nő történetébe. Elhittem a karriervágyát ugyanúgy, mint az egykori egyetemista cinikus kegyetlenségét a saját gyerekével gyerekkel szemben, vagy a férjében és a világban csalódott nő fájdalmát, a szakmai bukást és az utána fellobbanó anyai ösztönöket. Martinovics Dorinát látva pedig megdöbbentett, és nagyon nagy örömmel töltött el, hogy egy teljesen új arcát mutatta. Egy jeleneten belül válik a „világ legszebb kurvájából” a „világ legrondább, legelhasználtabb kurvájává”. Ez nagyon nagy ív, és örülök, hogy mert és tudott ilyen gyönyörű és ártatlan, azután pedig ennyire közönséges és mocskos lenni. Nagyon dicsérjük a színészeket, de az az igazság, hogy a színészi játékba tényleg nem tudok belekötni.

K. N.: Annyi baj legyen! Tény, hogy a közös energia is jó volt, és ez bizonyára kihatott az egyéni teljesítményekre is.

Hol? Radnóti Miklós Színház
Mi? Székely Csaba: 10
Kik? Szereplők: Vilmányi Benett, Pál András, Martinovics Dorina, Kováts Adél, Mérfi Márk e.h., Sodró Eliza, Lovas Rozi, László Zsolt, Schneider Zoltán, Tóth Ildikó.
Közreműködik: Wágner Puskás Péter– zongora,harmónika és Rozs Tamás – cselló, ének. Zeneszerző: Cári Tibor. Jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias. Díszlettervező: Bartha József. Videó: Ágoston Gábor, Valóczki Dániel. Világítás: Baumgartner Sándor. Ügyelő: Kónya József. Súgó: Farkas Erzsébet. A rendező munkatársa: Hatvani Monika. Rendező: Sebestény Aba

Facebook Comments