Megyeri Léna: Nem engednek közel

2 in 1 kritika: TranzDanz: Noir és Pataky Klári Társulat: Mint egy táj
2019-02-01

Az individualizmus, a kommunikáció-képtelenség, az elidegenedés – jelenkori társadalmunk eme alapélményei foglalkoztatják és befolyásolják az alkotókat.

A 2 in 1 kritikák közös jellemzője, hogy a recenzens mindig próbál valamilyen kapcsolódási pontot találni a két előadás között, amelyekben egyébként csak annyi a közös, hogy véletlenül egymáshoz közeli időpontban kerültek bemutatásra. Nem hiszem, hogy valamilyen „kritikusbetegségről” van szó, sokkal inkább természetes nézői reakcióról. Hiszen az összefüggések keresése és megértése alapvető emberi igény, a ráismerés öröme, a „jé, ez olyan, mint”-faktor pedig jó kapaszkodót ad ehhez. Persze van, hogy mélyebbre kell ásni a közös nevező megtalálásához, de a TranzDanz Noir-ja és a Pataky Klári Társulat Mint egy táj című előadása esetében nem is kellett tovább kutakodni a felszínnél. Mindkettő minimalista előadás ugyanis; díszlet, kellékek és egyéb szcenikai látványosságok nélkül, jórészt csak a táncosokra és tiszta táncra építve közvetítik közvetítendőjüket. Az, hogy ez némileg felemásan sikerül, végső soron a tánc kifejezőerejének határairól gondolkodtatott el, miközben próbáltam kulcsot találni a látottakhoz.

Noir. Fotók: Dusa Gábor

Kovács Gerzson Péter enigmatikus címet adott új koreográfiájának; a színlapon sincs több egy Krasznahorkai-idézetnél, ami megragad és előrevetít egyfajta hangulatot, de konkrétabbat nem árul el az alkotói szándékról. Ha magunktól nem sejtettük volna meg, a TranzDanz társulatvezetője interjúban is elmondta, hogy a minél kevesebb és homályosabb előzetes információ révén szándékosan foszt meg minket, nézőket a prekoncepcióktól, saját magát pedig egyúttal felmenti az illusztrálás kényszere alól.

Bármennyire is szabadjára vagyunk eresztve előzetesen, a Noir azért mégiscsak szigorú struktúrák mentén szerveződik. Négy, feketébe (mondhatjuk úgy is: noir-ba) öltözött táncost látunk (Csuzi Márton, Gera Anita, Takács László Lacek, Tókos Attila), meghatározatlan és meghatározhatatlan időben, térben és szituációban. Színpadi mozgásterük már sokkal konkrétabb: leginkább egy, a fekete-fehér fények által kijelölt négyszögletes terepen táncolnak, általában különböző geometriai mintázatokat követve, és bár egy térben, de nem egymással, csak egymás mellett létezve.

Kovács Jeromos aláfestő zenéjében az energikus, pörgős elektronikus számokat mindig egy lágyabb, nyugodtabb tétel követi. A mozgásanyagban a túlnyomóan néptáncos jegyek keverednek kortárs, latin, vagy akár diszkó-elemekkel, mindezt egy kis groteszkkel megfűszerezve – de fölösleges is atomjaira elemezni a koreográfiát: mondhatni, ez a Kovács Gerzson Péter-i elegy, amely eklektikussága ellenére is organikusnak hat. Az előadók aztán időnként kitörnek a négyszögből, és elindulnak a közönség felé. Először olyan, mintha „mondani akarnának” nekünk valamit, de nem, végül soha nem törik át a negyedik falat.

És bár tulajdonképpen alapvetően minden elem a helyén van; a teret is strukturáló fények változásai, a zene és a koreográfia mintázatai elég muníciót adnak szemnek, agynak, mégis egy idő után azt érzem, hogy hiába nézek négy karizmatikus táncost (különösen Tókos Attila vagány figurája marad emlékezetes) egy nyilvánvalóan magabiztos és kiforrott alkotó ötletes koreográfiájában, nem tudok rájönni, hogy mi közöm van nekem ezekhez a színpadi alakokhoz, és miért nézem őket. Mi dolgom van nekem velük, és mi dolguk van nekik velünk, nézőkkel? A tiszta táncnak sokféle funkciója lehet, ezek közül vélhetően nem a puszta esztétizálás lesz egy TranzDanz produkció célja. Ha egy hangulatot, esetleg egy közösség életérzését akarta Kovács Gerzson Péter megragadni, ahogyan azt a Krasznahorkai-idézettel is sejttette, akkor vagy előttem ismeretlen ez az életérzés, vagy a táncosokhoz hasonlóan maga az érzés sem jött át a negyedik falon túlra. Egy biztos: a négy táncos közel egy órán keresztül folyamatosan színpadon van, és olyan intenzitással és sodrással táncol, ami nézőként is bizonyos felszabadító erővel bír. Legalább ezzel vigasztalódom, amiért a kívülálló pozíciójában rekedtem.

Kovács Gerzson Péterrel ellentétben Pataky Klári nagyon is konkrét alapkérdésekből indul ki. Vajon elmagányosít bennünket a kor, amelyben élünk? És mikor lett [a társadalom, vagy épp maga az ember] ennyire harsány, zajos, űzött, individualista, fogyasztói, felcserélhető és gyermeteg? Releváns, időszerű kérdések ezek, és biztos vagyok benne, hogy a tánc nyelvén is meg lehet róluk érvényes gondolatokat fogalmazni, de a Mint egy táj nem igazán tölti be ezt a feladatot, mert saját magát szorítja túlságosan szűk keretek közé.

Mint egy táj. Fotók: Jókúti György

Az előadás alapvetően ugyanazt a receptet követi, mint Pataky legutóbbi munkája, a Függőleges pillanat, és ugyanazokat a dolgokat is érzékeltem problémásnak benne. Ezúttal négy helyett három előadót állít színpadra (Bujdosó Anna, Bot Ádám és Széki Zsófia), a koreográfiából pedig még inkább eltűnnek a Patakyra egyébként szintén jellemző lágy és míves táncelemek, és még inkább elmozdul az expresszív(nek szánt), szinte már a pantomim határát súroló vagy épp jelnyelvre emlékeztető mozdulatok halmozásának irányába. Ám sajnos néhány pillanatban már a forgalomirányító rendőrök is eszembe jutottak a mozgásanyagról, annyira látványosan közölni akartak velünk valamit az előadók. Csakhogy a táncnak – a KRESZ-szel ellentétben – nincs egy olyan univerzális jelkészlete, amelyet mindenki egyformán használ és ért, éppen ezért nem tudjuk egy az egyben lefordítani sem.

Az olyan gesztusok, mint egy lány csábító-hívogató mozdulatai; egy lefelé, majd fölfelé forduló hüvelykujj vagy a vívást imitáló mozgássorok felidéznek konkrét szituációkat, jelentéseket, ám eredeti kontextusukból kiragadva, másik kontextusba pedig be nem ágyazva nem is lesznek többek szimpla gesztusoknál. Pataky koreográfiájában szó szerint az utolsó arckifejezésig minden rögzített és megkomponált, ami alaposan beszűkíti a táncosok kibontakozási lehetőségeit és gyakorlatilag puszta végrehajtókká degradálja őket, habár alapvetően karakteres előadókról van szó. Nézőként pedig folyamatosan rejtvényfejtésre vagyunk kényszerítve, ami – számomra legalábbis – rendkívül frusztráló érzetet szült egy idő után, miközben a vissza-visszatérő mozgásszekvenciák következményeként túlságosan is kiszámíthatóvá vált az előadás.

A három előadó általában nem egyszerre van a színpadon, hanem szólóznak, de ha mégis együtt vannak jelen, legtöbbször akkor sem összhangban és nem egymással táncolnak – mindegyiknek megvan a saját magányos univerzuma. Íme egy újabb kapcsolódási pont a TranzDanz előadásával – sőt, visszagondolva az elmúlt időszak bemutatóira ez bizony visszatérő „jelenség” a kortárs táncszínpadokon. Az individualizmus, a kommunikáció-képtelenség, az elidegenedés – jelenkori társadalmunk eme alapélményei foglalkoztatják és befolyásolják az alkotókat, és ezeket az érzeteket Pataky Klári darabja is felvillantja. Kár, hogy mindezt majdnem teljesen elfedi a túlmagyarázó táncnyelv, amely béklyóként fonódik táncosok és nézők köré egyaránt.

Hol? MU Színház
Mi? TranzDanz: Noir
Kik? Koreográfus, látványtervező: Kovács Gerzson Péter. Táncosok: Csuzi Márton, Gera Anita, Takács László Lacek, Tókos Attila. Zene: Kovács Jeromos.

Hol? Bethlen Téri Színház
Mi? Pataky Klári Társulat: Mint egy táj
Kik? Koreográfus: Pataky Klári. Előadók: Bujdosó Anna, Bot Ádám, Széki Zsófia. Fény: Vajda Máté. Konzulens: Kompár Valéria. Külön köszönet: Hámor József.

Ha teheted, támogasd a munkánkat bankkártyás fizetéssel vagy átutalással, hogy az 55 éves Színház folyóiratnak ne csak múltja, hanem jövője is legyen.